Sudár Balázs történész, turkológus, régizenész – és a Magyar Történelmi Íjász Társaság tagjaként felteszem, íjász – hatalmas telitalálattal indította előadását, amelyet az Almásy László Kultúrtörténeti Kör (és Boros Lóránd körvezető) meghívottjaként tartott Kolozsváron, a Bulgakov Kávéház irodalmi (erre az estére történelmi) szalonjában. Az előadás tárgya valóban rázós, ha szabad így fogalmazni: a magyar őstörténet. Amelyről tudjuk, hogy olyan, mint a foci. Vagyis mindenki nagyon vágja.

Erre az „alapigazságra” vetett némi görbetükörfényt Sudár Balázs telitalálatos kezdőmondata:

nem normális dolog, hogy az őstörténetről történészként beszél valaki.

Legalábbis a köz tudatában. Mert hogy, ugye, az őstörténetről mindenki beszél. De nem csak egyszerű halandó polgárok, hanem komoly tudósok is: nyelvészek, régészek, egyéb, szakterületükön jeles -észek, -ászok. És meg is mondják, mi az ábra. A történész, aki ezen az estén éppen beszélt, jelezte: ez picit olyan, mint amikor a vízszerelő villanyt szerel. Mert hát itt is van cső, ott is van cső kábel, nem olyan nagy a különbség, ejsze. Fontos tudni azonban, hogy azért mégis van. Mármint különbség. Az is elhangzott, hogy biza, vannak történészek is, akik szeretnek az őstörténetről beszélni (miért is ne, teszem hozzá, ők is emberek, sőt, szakik, hát nem?), csak sajnos nem azzal a felkészültséggel, ami a témához szükségeltetik.

Sudár Balázs történész magyaráz.

Hogy a dolgok kicsit a helyükre kerültek – értsd, Sudár Balázs személyében végre olyan valaki beszélt az őstörténetről, aki ért is hozzá –, rátérhettünk a lényegre. És jött is az első kérdés: miért jó nekünk őstörténettel foglalkozni?

Hát, először is azért, mert az őstörténet ma is jelen van, például a tudatunkban. Erre utalnak a kortárs viseleti tárgyak, például a 80-as évek végétől „felfuttatott” övtáska, a magyar nyelvterületen szépen szaporodó turulszobrok, a rovásírásos helységnévtáblák, különböző köztéri szobrok. Tehát az őstörténet, a mi esetünkben a magyar őstörténet benne van a magyar történelmi tudatban. Velünk él.

A következő kérdés adta magát: miért is él velünk ilyen szívósan az őstörténet? A válasz röviden az, hogy

a magyar őstörténet részben a mi saját ügyünk, részben pedig európai ügy.

Hozzátartozik ahhoz a módhoz, ahogy a múlthoz, a térhez (ahol élünk) és az időhöz (amelyben élünk) viszonyulunk. Az emberek (tehát mi, magyarok is) szemmel láthatólag imádjuk a kezdeteket. Ami érthető is, hiszen a születésnapunkat, az intézmények, közösségek, szervezetek születésnapját (Budapest például az idén lesz 150 éves), de az időszámításunkat is egy születésnappal (vagyis személyes kezdettel) indítjuk.

És akkor nézzük a magyar őstörténetet, amely mindjárt három kezdettel is rendelkezik. Az első Álmos vezérhez kötődik: vele jön létre az ország, ahol élünk. A második kezdet Árpád vezéré: a honfoglalásról van szó, miáltal megtaláltuk a helyünket a világban. A harmadik kezdetet pedig Szent István királyunk neve fémjelzi: ez a kezdet helyezett el minket a nyugati kultúrkörben.

Eddig nagyon szép, de máris berúgja az ajtót a következő kérdés: jó-jó, de mi volt előtte? Mert hát, érthető módon, mindenki hosszabb múltat szeretne (magának, a népének), mint amekkora éppen van. És itt nem szabad megfeledkezni egy politikai alapú gondolatmenetről sem:

a nagy versenyről van szó, hogy ki jött előbb a Kárpát-medencébe, ha tetszik, ki volt jobban itt!

A választ talán azzal érdemes kezdeni, hogy a régmúlt a nomád világhoz köti a magyarságot. Ez oké, na de mit is csináltunk mi a nomád világban? Ha a nyelvek „életkorából” indulunk ki, rájövünk, hogy az európai nyelvek nagy része nem is olyan „öreg”. Viszont a magyar nyelv a források szerint 3000 éves, vagyis igazi matuzsálem. Igen ám, de történetileg közelítve a tárgyhoz, nagyjából 1200-1300 évnyi múltat tudunk ma belátni. Na de akkor mi történt a két időpont között? Mert, ugye, ha van önálló nyelv, akkor önálló népnek is kell lennie.

Lovasíjász a honfoglalás korából.

Mielőtt belevetette volna magát (és a közönséget) az őstörténeti sűrűbe, Sudár Balázs jónak látta tisztázni az alapfogalmakat. Először is: amikor az ember múltról, történelemről gondolkodik vagy beszél, jó észben tartani, hogy a két dolog, vagyis a múlt meg a történelem nem ugyanaz. A történelem az emberrel foglalkozik (tehát a dinoszauruszokkal nem, pedig ők is a múlté), aztán: a társadalomban, közösségben élő emberrel foglalkozik (egy emberrel nem, történelmi személyiségekkel is csak azért, mert egy adott közösség részét képezték). Végül pedig: a történelem történésekkel, folyamatokkal foglalkozik, vagyis nem múltbeli állóképeket rögzít, amelynek sok értelme nem lenne.

Aztán: az őstörténet-kutatás, mint bármely más koré, elsősorban az írott forrásokra támaszkodik.

Ugyanis az írott források rögzítik azokat a történeteket, folyamatokat, amelyek a történeti kutatások tárgyát képezik. Egy régészeti lelet lehet nagyon ép, nagyon szép, nagyon fontos, de történésről, folyamatról nem tud mesélni. A probléma pedig azonnal jelentkezik: az őstörténet esetében kevés a rendelkezésre álló írott forrás. Ez pedig baj, mert akkor, ugye, nehéz történésekről, folyamatokról beszélni. Megoldásként kínálkozott az interdiszciplinaritás ötlete (olyan 150 évvel ezelőtt), hogy nem baj, ha nincs írott forrás, jöjjenek szépen a társtudományok képviselői és egészítsék ki a képet azokkal a darabkákkal, amelyeket az ő tudományaik tudnak szolgáltatni. Ez alapjáraton rendben is volt (van), viszont fontos tudni, hogyan házasítjuk össze a különböző tudományterületek eredményeit. A történész plasztikus hasonlattal élt: jól meg kell gondolni, hogy rendelünk egymás mellé például egy adószámot meg a rózsa illatát.

Abban meg lehet egyezni, hogy az elefánt nagyjából így néz ki, ahogy például Rembrandt úr is látta.

Az őstörténet-kutatás segítségére siető társtudományok között rangos helyen szerepel az antropológia, a néprajz, a nyelvtörténet, a genetika, a régészet. Ezen a ponton egyfajta példabeszéd következett, mégpedig egy hindu tanmese formájában: van, ugye, ama bizonyos falu, ahol történetesen hat vak ember is él. Arra megy az uralkodó, nyilván elefántháton. A vakok valamilyen okból még nem hallottak ilyen különös élőlényekről, elmennek hát a helyszínre. De mivel vakok, a tapintásra kell hagyatkozniuk. És az egyik megfogja a lábát: jé, az elefánt olyan, mint egy oszlop! A másik a farkát fogja meg: Dehogyis, az elefánt egy kötélhez hasonlít! A harmadik a hasánál áll: Mit beszéltek, hiszen az elefánt egy nagy falra emlékeztet! A negyedik a fülét simogatja: Eh, hát az elefánt egy legyező! Az ötödik az agyarát tapogatja: Hű, az elefánt egy lándzsa! A hatodik pedig, akinek a kezébe az állat ormánya került, így kiált: Hé, az elefánt egy cső!

Nos, ugyanez a probléma a különböző társtudományokkal is.

Adott esetben pontos és releváns eredmények születnek, de csupán a nagy egész egy kis szeletére vonatkoznak.

És akkor még az is hátra van, hogy ezeket a kis mozaikdarabokat össze kell illeszteni. No meg azt sem szabadna feledni, hogy a különböző társtudományok eredményei nem ugyanakkora a súllyal esnek a latba, legalábbis az őstörténet szempontjából.

Egy példa: jön a nyelvész és a kutatási eredményei alapján megrajzolja a magyarok vándorlását a Kaukázuson át a Kárpát-medencéig. Aztán jön egy régész és a saját eredményei alapján szintén megrajzolja a vándorlás térképét, de kihagyja a Kaukázust, mert ott nincsenek releváns régészeti leletek. Magyarán: két abszolút profi tudós teljesen különböző vándorlástérképeket képes készíteni, teljesen korrekt adatok alapján. Még magyarabbul: se a nyelvész, se a régész nem tudja a tutit. Amit tesznek: összekötik a maguk tudományágában releváns lelőhelyek pontjait és… igen ám, de ez már fikció. A Volga-kanyarban számtalan magyar jelenlétre utaló dolog van. Ami nincs: a sztori. Adat sok van, fontos a terület, gondolkodni lehet és kell is, de az még nem jelent tudást.

A magyarok bejövetele Pannóniába. Képes Krónika.

Na és akkor a fentiek alapján már feltehető a kérdés: hogy áll most a magyar őstörténet-kutatás? Amint már szó volt róla, a kutatók elsősorban az írott forrásokra hagyatkozhatnak. Az írott forrásokat három csoportra szokták osztani. 1. Muszlim források. 2. Bizánci források. 3. A középkori krónikákon alapuló magyar hagyomány.

A muszlim források közül kiemelkedik Muhammad ibn Ahmad al-Dzsajháni kr. u. 900 körül megjelent „földrajzkönyve”, illetve a rá támaszkodó hagyomány (a mű ugyanis elveszett). Ez a Dzsajháni úr nem csak tudós, rátermett politikus is volt, elég sokra vitte annak idején, Buhara (ma Üzbegisztán egyik jelentős városa) vezírje volt, ő intézte az államügyeket a még kiskorú emír nevében. Az említett könyvnek az a címe, hogy Az utak és országok könyve. És biza, sok adat található benne a honfoglalás előtti magyarokról. Ezért aztán sokáig irtó fontosnak számított a magyar őstörténet kutatói körében. Csakhogy van itt egy probléma (egyik a sok közül):

Dzsajháni könyve nem (csak) földrajzi munka. Hanem politikai elemzés.

Ráadásul nem is olyan jelentések alapján készült, amelyek gyorsan, egymás után érkeztek. Nagyobb időintervallumot ölelnek fel, sőt, az is feltételezhető, hogy Dzsajháni korábbi művekből is vett át részeket. Tehát, ami biztosnak tűnik: a Dzsajháni-opuszban magyarokról van szó, akikről azért gyűjtötték az információkat, mert veszélyesnek vélték őket. És ami még fontos: nem a honfoglaló, de nem is az etelközi magyarokról van szó a könyvben. Hanem a keleti rokonainkról.

Jézus Krisztus megáldja Konstantint, a bíborban születettet. Elefántcsont faragvány.

Nézzük a bizánci forrásokat. Itt is van egy kulcsszöveg, itt sem akárkié: Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár államelméleti munkájáról van szó, melynek címe A birodalom kormányzásáról (ez a munka fennmaradt, hála Istennek, magyarul is megjelent, Moravcsik Gyula fordításában). A magyarokra vonatkozó adatok tekintetében az újabb kutatások kimutatták: a könyv a dosszié-elv alapján állt össze. Vagyis: gyűjtögették a beérkező információkat, leírták, aztán beledobálták őket egy dossziéba (vagy dobozba, ahogy tetszik). Aztán az ily módon összegyűlt adatok összegzése került bele a könyvbe. Na mármost, jó tudni: egyáltalán nem biztos, hogy minden információ kortárs, vagyis akkori, amikor a könyvet megírták. Az is feltűnő, hogy az adatok a magyar–kazár viszonyra vonatkoznak. Ennek alapján felmerül a kérdés: nem arról van-e szó, hogy a bizánciak kérdezgették a kazárokat, kik ezek a magyarok, akik épp megérkeztek?

A hipotézis adja magát: elképzelhető, hogy kazár informátorok szolgáltatták az adatokat.

Ha pedig ez így van, akkor a forrás nem tekinthető túl objektívnek, se hitelesnek, amennyiben a magyarokat nem túlzottan kedvelő kazárok meséltek rólunk.

Ami a magyar hagyományt illeti, ezzel kilovagolunk a sztyeppére, ahol tárt karokkal (és nem szakember számára kétségbeejtő kuszasággal) fogad minket a sztyeppetörténet. Sudár rögtön az elején megemlített egy újabb téveszmét: hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy magyarok mindig is léteztek, mióta világ a világ. Meg hogy a magyarok története ilyen szép, egyenes vonal. Hát nem ilyen szép és egyenes. Mert a sztyeppe története nem enged meg ilyesmit. A sztyeppén általában az történt, hogy előállt egy erős egyéniség, aki maga alá gyűrte a környéken élőket. És ezzel tulajdonképpen megszületett egy ország. Amelyhez aztán hozzárendelték a népet. És utána nyugodt lélekkel jöhetett a mondat, hogy az ország mindig is volt.

Ami fontos: az országnak van népe, és nem a népnek országa.

Például a szovjetek a maguk idejében létrehoztak egy csomó -isztánt (Üzbegisztán, Kazahsztán stb.), ahogy nekik éppen megfelelt, függetlenül attól, hogy akkor ott éppen kik éltek. Ma pedig ezek az -isztánok tele vannak például büszke üzbégekkel, büszke kazahokkal stb. vagyis az államiság, a politikum csinálja meg az etnikumot, a nyelvet. És ha egy közösség elég hosszú ideig él együtt, kiegyenlítődik a nyelv, lesz közös viselet, közös zene, közös kultúra.

Álmos vezér, mögötte egy turul. László Gyula rajza.

A sztyeppén tehát a következő módon alakult a „népek sorsa”: létrejött egy közösség, amely megalapította az országot, aztán ez az ország szétesett, több közösségre szakadt, amelyek a maguk részéről országokat alapítottak. Itt van például Ménrót és fiai közismert története. A valóság viszont némileg más. Mégpedig az, hogy Ménrót a többi leszármazottjával (mert nem csak két fia volt neki) otthon maradt, Hunort és Magort pedig kidobták az országból. Hogy miért? Mert túl sokan lettek azon a helyen, ahol éltek. És akkor a két testvérnek mennie kellett. Hogy új közösséget, új országot alapítsanak. El is mentek, ahogyan a rege mondja. Az viszont tévhit, hogy tartották a kapcsolatot az apukájukkal. Nem tartották. Létrehozták az új közösséget, megalapították az új országot, no meg az új népet, amelynek semmi köze nem volt a papáéhoz.

Na és mi van a székelyekkel?

Sudár ezzel kapcsolatban is megjegyezte: régóta bosszantja, hogy a székely témát is sikerült nem történészi módon kezelni, pedig ezzel aztán tényleg sok történész foglakozott, csak hát hiányzott a szükséges háttértudás. Két nagy elmélet létezik: az egyik, hogy a székely egy csatlakozott nép, saját hagyománnyal, saját rendszerrel. A másik elmélet szerint pedig a székelyek teljesen magyarok, az Árpád-házi királyok szervezték meg a székelységet, mint határőr közösséget, aztán telepítgették őket ide-oda a térképen. Ez az elmélet azon alapul, hogy a székely dialektusok a különböző magyarországi dialektusokkal állnak egészen szoros kapcsolatban.

Nézzük az első elméletet. Ha a középkori történeti forrásokat vizsgáljuk, teljesen egyértelmű, hogy a székelyeket autonóm közösségként kezelték. Soha senki olyat nem mond, hogy a székelyek nem is voltak, hanem csak úgy megszervezték őket és lettek. Minden forrás arra utal, hogy a székelység önálló közösség volt, önálló jogokkal, önálló adórendszerrel, önálló közigazgatással, nem tagozódott be a vármegyei rendszerbe, önálló hagyományai voltak. Ilyen szempontból ugyanolyanok, mint a kunok. Annyiban különbözik a székely a kuntól, hogy a kunról tudjuk, hogy egy török nép volt, török anyanyelvvel, és kívülről érkezett. A székelyekről viszont nincsenek ilyen pontos információink, bár a krónikás hagyomány azt mondja, hogy a székelyek egy csatlakozott nép. Akárcsak a kunok.

A másik elmélet viszont azt mondja, hogy mindez fikció. Vagyis kitalálták. Egész pontosan a középkori krónikások. Egyébként azt, hogy

a középkori krónikások mániákus hazudozók voltak, leginkább a nem történészek szokták mondani.

Ezek a nem történészek a következő érvekkel szoktak előállni. Először is azzal, hogy a székelység tulajdonképpen magyar. A székelyek magyarul beszélnek és semmi nyoma nincs, hogy más nyelven beszéltek volna. Ugye, megvannak a nyelvi kapcsolatok, a nyelvi hátország, tehát magyarok. A másik érv az, hogy a székelyek tárgyi kultúrája a kisebb helyi eltéréseken túl teljesen ugyanolyan, mint más magyarországi magyar közösségeké.

Árpád és a székelyek. László Gyula rajza.

Ez így oké, csak épp két dolgot nem sikerült az érvelőknek figyelembe venni. Az egyik az, hogy a kulturális érv esetében, az emlegetett kulturális termékek nagyon későn jelentek meg, a 15-16. századtól kezdve. Ami, ugye, sokkal későbbi pillanat, mint az a korszak, amelyről szó van. A nyelvvel kapcsolatban pedig az a probléma, hogy vajon miért gondoljuk azt, hogy csak Árpádék beszélhettek magyarul? Hát tudjuk, hogy nem. Tudjuk, hogy egy időben legalább két-három, magyarul beszélő közösség létezett Kelet-Európában. Honnan tudjuk, hogy nem volt több? Teljes fikció az, hogy a magyar nyelv Árpádékkal érkezett a Kárpát-medencébe. Ennek az állításnak semmiféle tudományos alapja nincs. Az az állítás, hogy a székelyek magyar nyelvűek, nem áll ellentétben azzal, hogy csatlakozott nép. Miért ne lehetne egy magyar nyelvű csatlakozott nép?

Van itt még valami: a székely ágak és nemek kérdése.

A székely ágak és nemek rendszere emlékeztet arra, ahogyan a nomádoknál a hatalom gyakorlása zajlik. Egy klasszikus törzsszövetségi rendszerről van szó. És akkor a játék kedvéért tegyük fel, hogy egy Árpád-házi király hozta létre a székely közösséget. Na de mit csináltak az Árpád-házi királyok, főleg az Árpád-kor elején? Lebontották a törzsi nemzetségi rendszert. És létrehoztak egy vármegyéken alapuló hierarchikus rendszert. Akkor meg azonnal adódik a kérdés: az Árpád-házi királyok létrehoztak egy új közösséget, mégpedig egy olyan rendszerben, amit épp felülmúlni akartak? Ennek semmi értelme nincs. Márpedig a székelyek még a 16. században is egy igen archaikus rendszerben éltek. És akkor ez az elmélet történetileg teljes mértékben értelmezhetetlen.

Egy másik szemszögből vizsgálva a dolgot: egy nomád állam kialakulásának megvannak a maga szabályai. Nagy a különbség aközött, hogy valakit meghódítanak, valaki csatlakozni szeretne valamilyen kényszer hatására, vagy valaki önszántából csatlakozik egy szövetséghez. A székelyekről minden történet azt mondja, hogy Árpád elé vonultak és önszántukból csatlakoztak hozzá. Ezzel nagyon szépen passzolna az, hogy a saját belső struktúráikat megtarthatták annak ellenére, hogy mindenki másnál ez a struktúra lebomlott. Joguk volt a saját szabályaik szerint élni akkor is, amikor másnak már nem volt hasonló joga.

Persze, van itt egy ellenérv, ami ilyenkor fel szokott merülni. Mégpedig az, hogy a székely ágak és nemek nevei között rengeteg keresztény van. Ami, ugye, a pogány korban nem jöhetett létre. Itt megint az a probléma, hogy oké, de a székely ágak és nemek rendszerét nem a 11. századból, nem is a 12. századból ismerjük, hanem a 15-16. századból. Ami azt jelenti, hogy az információk a 15-16. századi állapotokat tükrözik. Amely rendszer 500-600 évvel korábban nem úgy nézett ki.

És akkor végül következett a székely népnév kérdése is.

Ugye, a székelyeknek van saját nevük. Erre rengeteg etimológia született… és az a közös jellemzőjük, hogy mindegyik igen gyenge lábakon áll. Viszont az látszik, hogy a népnevek a sztyeppetörténetben eléggé stabilan szoktak mozogni. Vagyis nem feltétlenül maradtak meg népnévként, hanem hullámzó módon hol lementek nemzetségi, törzsi, családi szintre, hol visszaemelkedtek népnév szintre. Ez a mozgás attól függött, hogy az adott közösség milyen pozíciókat töltött be, ha tetszik, milyen magasra ívelt fel a szerencséje. Ha a székelyek egy csatlakozott nép volt, akkor világos, hogy a nevüknek is ismertnek kellett lennie máshol. És már a 19. században rájöttek, hogy volt egy olyan közösség, amellyel a székelyeket össze lehetett kötni: az eszkilek. Az eszkil törzs a 6. század óta ismert, a nyugati türk törzsszövetség oszlopos tagjai voltak. A 11-12. századig megvannak a nyomaik, sosem jutottak el a nép szintjére, de Közép-Ázsiától a Volgáig komoly alkotóelemei voltak a különböző törzsszövetségeknek.

Vándoroltunk, megérkeztünk, csatlakoztunk, itt vagyunk. Az őstörténet-kutatást azonban ugyanolyan pontosan, szépen kell végezni, ahogy József Attila a csillag égi menéséről írt.

Ebben a vonatkozásban a kötélhúzás azon ment, hogy le lehet-e vezetni az eszkilből a székely népnevet. Benkő Lóránd nyelvész írt egy nagy cikket, amelynek az a következtetése, hogy nem lehet levezetni. Viszont ő is elkövetett egy hibát, amennyiben kimondta, hogy azt a bizonyos népet eszkilnek hívták. Ugyanis a történeti forrásokban nem ez van. Vannak muszlim források, kínai források, egy darab görög forrás és van türk rovásírásos forrás, a lehető legkülönbözőbb szóalakok formájában. Nos, ezekből levezetni azt, hogy ama bizonyos népet eszkilnek hívták, nagyon kockázatos. Viszont elvetni sem lehet, nyelvészeti alapon, a hasonlóságok okán. Mert passzolna mindahhoz, amit a székelyekről tudunk: egy elkódorgott törzsi csoport, amelynek története a 6. századig nyúlik vissza. És ehhez hasonló történetekből tengernyi van a sztyeppén, tehát nem lenne semmi meglepő.

Következtetés helyett: a székely eredettörténettel kapcsolatban nem kell hülyének nézni a forrásainkat. A forrásaink azt mondják, hogy a székelyek csatlakozott nép. Higgyük akkor el, hogy csatlakozott nép. Ha van olyan népnév, amellyel kapcsolatba lehet hozni (és van), akkor higgyük el, hogy kapcsolatba lehet hozni. Ha elhisszük azt, hogy önálló jogrendjük van, önálló belső igazgatásuk van, akkor higgyük el, hogy ez nem véletlenül van. Ugyanakkor viszont azt is vegyük figyelembe, hogy a csatlakozottság nem etnikai kérdés. Ez csak annyit jelent, hogy Árpádéknak volt egy politikai közösségük, a hét magyar törzs szövetsége. Aki benne volt, benne volt, aki nem, nem. Aki nem volt benne, az csak csatlakozott népként kerülhetett bele, vagy úgy, hogy meghódították. Tehát könnyen meglehet, hogy a székelység magyar nyelvű közösség volt ugyan, de nem az árpádi politikai közösség része, hanem csatlakozott hozzájuk, talán a valamiféle rokonság alapján.