Radu Jude a kortárs román film egyik kiemelkedő alkotója. (Akit érdekel, itt a filmográfiája, érdemes mazsolázni belőle.) Valahol olvastam, hogy a román szakma jóslata szerint ő lesz az a kortárs filmes, aki több filmet fog készíteni, mint Sergiu Nicolaescu, a kommunista diktatúra nagy mozgóképes öregje és túlélője. Közös vonásuk, hogy mindkettejüket szenvedélyesen érdekli (Nicolaescu úr esetében érdekelte) a történelem, illetve közösségük (vagy a román nép) viszonyulása a saját recens (vagy kevésbé recens) históriájához. Igaz, teljesen másféle gondolati, ideológiai, művészi, erkölcsi alapállásból. A két direktornak van egy-egy filmje, amely ugyanazt a nagy történelmi témát dolgozza fel a maga módján (az Antonescu-rezsimről és tetteiről van szó), viszont szögesen ellentétes nézőpontból. Nem célom a két alkotás elemzése, megtették ezt mások alaposan. Inkább arra szorítkoznék, hogy

miként tagolódik be (vagy nem) a filmek szellemi üzenete a román történelemről alkotott populáris mitológiába.

Nézzük az elsőt, már csak rangidő okán is. Sergiu Nicolaescut sokaknak talán nem kell bemutatni: 1967-ben kezdte filmes pályáját, rögtön egy igen erős nemzeti-mitikus filmeposszal (Dákok, Dacii). Aztán készített ő mindenfélét, további eposzokat (Vitéz Mihály, Mihai Viteazul), mioritikus westernt (a Mărgelatu-sorozat), vígjátékot (Mărin bá, a milliárdos, Nea Mărin, miliardarul), háborús, de még ifjúsági filmet is. Egy adott (már jóval az 1989-es rendszerváltáson túli) pontig ő volt a hazai filmgyártás szürke eminenciása. Nem nevezhető remekműgyárosnak, viszont a vízszerelőtől sem azt várja az ember, hogy barokk csőkölteményt rakjon a fürdőszobába. Nem tudok egyetérteni azzal a nézettel, miszerint Nicolaescu és életműve úgy, ahogy van, középszerű, felejthető, mi több, kukázandó. (A nézőszámok alapján a mozi- és tévénézők sem.) Ilyen alapon ki lehetne dobni a globális filmipar termésének 90 százalékát. Ostobaság volna. Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha minden filmrendező csupa remekműveket készítene. Mihez képest lenne akkor jobb ez az alkotás amannál? Szóval, véleményem szerint Nicolaescu mester jó pár derék munkát letett az asztalra, és ez jó.

Na de: 1993-ban (más források szerint 1994-ben) előállt Az igazság kezdete (Începutul adevărului) című filmmel (alternatív címe A tükör, avagy Oglinda). A monumentális alkotás lényegében az 1944-es királypuccsot dolgozza fel, melynek során megbuktatták, majd kivégezték Ion Antonescu marsallt, miniszterelnököt, diktátort (ahogy tetszik) és társait. A film hatalmas porfelhőket kavar azóta is. A fő vád az, hogy Nicolaescu valójában

pozitív hősként ábrázolja Antonescut, akit masszív felelősség terhelt 300 000 zsidó ember meggyilkolásáért.

Ha az ember veszi a türelmet és végignézi a bő 150 perces filmet, valóban úgy érzi, valami nincs rendben vele. És nem a papírmasé karakterek sokaságára gondolok, sem a belterjesen elmesélt történetre (értsd, aki előzetesen nem tudja, miről szól a cselekmény, csak a fejét kapkodja az események sodrásában). Arra gondolok, hogy Antonescu, sőt, Adolf Hitler is kizárólag afféle gentlemanként jelenik meg a filmben. Félreértés ne essék: azzal se tudok egyetérteni, amikor a II. világháborús filmekben az adott pillanatban sikert sikerre halmozó német hadsereget szinte reflex-szerűen úgy ábrázolják a készítők, mint valamiféle hülyék gyülekezetét. Persze, voltak hülyék is. Persze, volt olyan helyzet is, amikor Antonescu és Hitler gentlemanként viselkedett. Na de – hogy is fogalmazzak finoman – ebből üzenetet faragni azért vaskos túlzás. Marad tehát a mindenkori következtetés: Nicolaescu ismét történelmet hamisít filmjében, hatalmas és mitikus piedesztálra helyezi a legelegánsabban mondva is kétes hírű történelmi alakot. Ezzel kapcsolatosan van egy saját sejtésem: az alkotás röviddel az 1989-es rendszerváltás után készült. Vagyis egy olyan kommunista rezsim bukása után pár évvel, amelyet a kedvezményezetteken kívül nagyjából mindenki a pokolra kívánt (legalábbis akkor még). Románia ott állt az új kor hajnalán: demokrácia, szabadság, kapitalizmus, jólét, mercán, nyugati cuccok, a sor hosszú. Na és ezt az újkort a mioritikus történelmet alakító fejek értelemszerűen az egységes és oszthatatlan nemzetállam formájában képzelték el. (Ma is úgy képzelik el.) Ami bizonyos értelemben és mértékben érthető is, és nem csak azért, mert az a Románia, amit ma ismerünk, jelen pillanatban alig múlt száz éves. Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy (a vágyak szintjén) Romániának lehettek volna (ma is lehetnének) további területi követelései, nem csodálkozhatunk azon, hogy a nagy és erős nemzeti mítoszt létrehozni kívánók akár az ördögöt is fehérre festették. Ami egyben azt is jelenti, hogy semmi kedvük nincs szembenézni saját recens, elég jól dokumentált történelmükkel, sőt! És azt sem szeretnék (lásd román történelem tankönyvek), hogy a nép szembenézzen a saját recens, elég jól dokumentált történelmével. A sejtésem tehát az, hogy

Nicolaescu filmje konkrét nemzeti mitológia-építő célt szolgált, az új, demokratikus, európai stb világ hajnalán.

Attól természetesen a film nem kevésbé torz tükör.

Eltelt 24-25 év és jött Radu Jude az ő Antonescu-variánsával, melynek címe: Nem érdekel, ha barbárokként vonulunk be a történelembe (Îmi este indiferent dacă în istorie vom intra ca barbari). A hosszú cím tulajdonképpen egy idézet, Mihai Antonescutól származik, aki a névrokona, Ion Antonescu vezette kormány több miniszteri tisztségét is betöltötte. (Igen, a korszak történelmi eseményei valóban elég jól dokumentáltak.) Jude alapjában véve pontosan azt próbálja megtenni filmjében, amit Nicolaescu (akire, illetve a fent említett filmjére hivatkozik is) elegánsnak szánt mozdulattal megkerült: tényleg nézzünk szembe a saját recens történelmünkkel, kedves románok, nagyjából úgy, ahogyan az a dokumentumok szerint történt. Ehhez a történelemhez pedig borzalmas módon hozzátartozik 300 000 zsidó ember legyilkolása is. Nem mesélem el az egész történetet (több olyan szál is van benne, amely ideológiailag enyhén szólva terhelt – a kincstári aktivizmustól a harcos feminizmusig – és kisiklatná a gondolatmenetet), csak a fő szálat vázolom: egy rendezőnő

színházi előadást tervez Bukarest kellős közepén, melynek során újrajátszatja a román hadsereg 1941-es, odesszai mészárlását.

Minden csodásan indul, a polgármesteri hivatal támogatja a dolgot, amíg ki nem derül, hogy az újrajátszás enyhén szólva rossz fényt vet a hivatalos román nemzeti önképre. Innen kezdődik a hivatali cseszegetés, egyezkedés, kölcsönös fenyegetések, végül a rendezőnő csak látszólag adja be a derekát, afféle extrém aktivista aktusként mégis a saját elképzelését mutatja be a felsőbb vezetés, no meg a nép színe előtt. A döbbenetes zárójelenet pedig az, hogy a zsidók legyilkolását a tömeg megtapsolja, megéljenzi…

Tessék? Megtapsolják a mészárlást? Nyilván eszünkbe juthat minderről Karinthy Frigyes híres novellája. Ugye, minden ember külön-külön azt ígéri, hogy ha kiáltani kell, ő majd Jézust kiált. Amikor viszont a tömeg odaér Pilátus elé, aki megkérdezi, kit engedjen szabadon, Jézust-e, avagy Barabást, a tömeg az utóbbira szavaz üvöltve. Ilyen a tömeglélek, mondhatná akárki. Persze, nem ilyen egyszerű a dolog. És ezt Radu Jude is tudja. Ahogy azt is tudja, hogy

filmje nem valami aktivista lándzsa, amellyel felnyársalja a nemzeti mítosz sárkányát.

Ez esetben is van egy sejtésem: Radu Jude filmje valójában azt üzeni, hogy a Nicolaescu (és sokan mások) által létrehozott nemzeti mítoszfalat szinte lehetetlen lebontani, valamiféle könyvből kapott nagy (valóban nagy) igazságok segítségével. Különösen igaz ez egy olyan fiatal országra, mint Románia.