Mi az isten van velünk magyarokkal? Kábé ez a kérdés fogalmazódik meg az emberben a Kolozsvári Akadémiai Bizottság szerda esti online előadása után. A TudományKöz névre keresztelt beszélgetősorozat aktuális címe A szenvedélyektől a kiégésig volt, és lássuk be, hogy a világjárvány, majd a szomszédban kitörő háború, a rekordinfláció és az egyre több irányból támadó stresszfaktorok korában egyre aktuálisabb a téma. De lássuk be azt is, hogy Kelet-Európában ez mindig is aktuális volt.

A témát négy orvos, a marosvásárhelyi orvosi egyetem négy oktatója, dr. Frigy Attila, dr. Brassai Attila, dr. Gáspárik Andrea Ildikó és dr. Ábrám Zoltán járták körül, utóbbi a moderátor szerepét vállalata.

Alkoholizmus, dohányzás, drogok, internet/képernyőfüggőség, illetve a workaholizmus, vagyis a munkamánia és az ebből származó kiégés mind terítékre kerültek, és elég ijesztő dolgok hangzottak el.

Például az, hogy a felmérések szerint

minden 18. magyar ember alkoholista vagy azzá válik idővel.

Lássunk be még valamit: mindannyiunk szűkebb-tágabb családjában, ismerősi körében van legalább egy valaki, akiről mindenki tudja, hogy alkoholproblémákkal küszködik, csak éppen az emberek nem szívesen beszélnek róla, vagy ha igen, akkor az illető tagadja, bagatellizálja a dolgot, hárít, megsértődik és így tovább.

Mert az alkoholistának nagyon sok esetben nincs betegségtudata.

Közben a szemünk előtt megy tönkre szép lassan, és mire ő is belátja, hogy tényleg baj van, sok esetben már késő. A szakemberek szerint ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy a mi vidékünkön az alkoholizmust még mindig nem kezelendő betegségként fogjuk fel, hanem inkább stigmatizáljuk azt, akinek kicsúszott a lába alól a talaj. Iszákos, részeges, borissza, részeg disznó, korhely, lump, duhaj, link alak – csak néhány példa a gazdag magyar nyelv megbélyegzési hagyományából, amelyekkel semmiképpen nem segítjük azokat, akik tényleg az egészségük ellen dolgoznak, mert – miként az alkoholizmus egyik meghatározásában áll – rendszeresen és mértéktelenül fogyasztanak szeszes italokat. Egy idő után már mindegy, hogy mit, csak butítson.

És ahogy annyi mindenben egyéb téren, a megbélyegzés kultúrája itt is ellentmondásos nálunk, hiszen

az alkoholfogyasztásra való sarkallás kultúráját is masszívan gyakoroljuk a mindennapjainkban.

Jó a borkultúránk, jó a pálinkakultúránk, így aztán szociális szinten nem azt rekesztjük ki, aki iszik, hanem éppen azt, aki nemet mond. Aki nem iszik az gyenge, az anyámasszony katonája, és így tovább.

És akkor erre még rájön a habitusunk is:

rohadtul melankolikusak vagyunk mi, magyarok,

de Kelet-Európában alapvetően jellemző ez a mentalitás. Nem csoda, hogy Románia és Magyarország együttesen élen jár az EU-ban az alkoholizmus, illetve az ebből származó betegségek terén.

Az alkoholról való leszokáshoz a környezet teljes támogatása szükséges, hiszen sokszor évekig tart a folyamat, és nagyon sok buktató közbejöhet, ami visszarántja a leszokni vágyót a masszív fogyasztásba.

A dohányzás terén is igencsak mértéktelenek vagyunk. Pedig ahogy az előadók mondják,

gyakorlatilag nincs is olyan szervünk, amelyet ne befolyásolna negatívan a cigifüstben lévő megannyi káros, karcinogén anyag.

Gondolja, hogy a veséje megússza? Dehogy, még az is tropára megy hosszú távon a cigizéstől. Magyarország és Románia együttesen mellesleg az elkerülhető, és nagyrészt a dohányzás miatt fellépő betegségek tekintetében is az első az EU-ban.

A megoldás mindkét esetben a prevenció – vagyis nem kell rászokni –, illetve a leszokás.

Az alternatív dohánytermékek – a slim cigaretták, a dupla-, karbon- és mindenféle szűrős változatok, az e-cigi, és így tovább – ugyanis lehet, hogy kevésbé károsak, mint a klasszikus cigi, de azért azok is ártalmasak. Igazából nincs is még elég adat ezekre vonatkozóan, könnyen elképzelhető, hogy

csak a dohányipar kreatív válaszreakciója ez,

miután már évtizedek óta komoly ellenkampányok zajlanak a dohányzás ellen. A szakemberek szerint az is elképzelhető, hogy sokkal kevesebb dohányos lenne, ha csak a klasszikus cigaretta létezne, és nem lenne ennyi alternatíva.

A drogok ilyen szempontból sokkal bonyolultabb feladatot adnak a szakembereknek, hiszen aránylag új keletű problémáról van szó, és minden szer másképp hat.

Míg a vodka és a tequila gyakorlatilag ugyanazt a hatást váltja ki a szervezetben, addig mondjuk a kokain és a heroin egészen más élettani hatást idéz elő,

más a mechanizmusuk, és másképp rombolják szét az élő szervezetet.

Viszont gyorsan. Míg öreg iszákosról már hallottunk, addig öreg heroinistáról aligha: vagy időben leszokik az illető, vagy meghal – ez egy ilyen műfaj.

Bár a drogozás, mint olyan, nem tekinthető népbetegségnek, mint az előbbi kettő, mégis súlyos probléma, hiszen elsősorban a fiatalokat érinti, és rengeteg tragédiához vezet. Gáspárik Andrea Ildikó egy magyar és egy román filmet is ajánl a témában: a Toxikomát és az Imaculat című filmet – mindkettő valós tapasztalatokon, eseményeken alapuló alkotás, és mindkettő iszonyú kegyetlen képet fest a drogok világáról. Elrettentésnek ezek az alkotások is megteszik, de – főleg a fiatalok körében – nem lehet elég hangsúlyt fektetni a prevencióra.

És akkor még ott a másik igencsak aktuális probléma: az internet-, képernyő-, telefonfüggőség – még azt sem tudjuk, milyen névvel illessük, de a negatív hatásait nap mint nap tapasztaljuk.

Önnek mennyi a napi képernyőideje?

Meglepődne, ha tudná, mennyi értékes időt rabol el öntől is a Facebook, az Instagram, a TikTok, és a többi hasonló közösségi oldal – amelyek mindenről szólnak, csak a közösségről nem. A beszélgetésen elhangzik, hogy éppen ezen közösségi médiafelületek egykori kidolgozói sorában találjuk a használatukat a leginkább ellenzőket, mert sejtették bár előre, hogy mekkora dopaminfüggőséget fognak okozni a lájkvadász oldalak, de ilyen pusztításra még ők sem számítottak.

Ismerős a kép: az ifjú szülők tehetetlensége, akik az istennek sem tudják kicsavarni a néhány éves gyerek kezéből az okostelefont, mert irtó nagy hiszti lesz a következmény. Nos, nem is csak a kicsik vannak nagy veszélyben, hanem éppen az idős generáció, amelynek képviselői csak nemrég csöppentek bele ebbe a világba. Mert míg a fiatal felnőttek már kezdik megtanulni, hogy időnként le kell tenni az okostelefont, és élni az életet, addig

sok idős ember manapság egész nap az interneten lóg – pedig nem nagyon ismeri ki magát rajta.

Láttuk ennek a negatív következményeit a járvány alatt, amikor számtalan álhír, összeesküvés-elmélet keringett a közösségi médiában, de az egyre jobban eldurvuló, agresszív kommentszekciók is arról tanúskodnak, hogy jobb lenne néha egy kiadós séta, mint a folyamatos netezés.

Ez is annyira friss probléma, hogy nem tudjuk pontosan, hosszú távon hogyan hat a lelki fejlődésünkre a képernyőfüggőség, de nem nehéz kitalálni, hogy nemcsak lelkileg, de testileg is hat ránk, hiszen a folyamatos netezés (vagy akár a tévézés) értékes tevékenységektől, többek között a testmozgástól veszi el az időt. A görnyedt testhelyzet miatt kialakuló gerincproblémákról nem is beszélve.

Fun fact: Los Angelesben már van olyan klinika, amely a bukott influenszerek lelki problémainak kezelésére szakosodott. Igen, ennyire elcsellózott világban élünk. De van egy rossz hírünk: önnek nem lesz pénze az ilyen klinikákra, ha a közösségi média az ön életét is elcsellózza, szóval bánjon inkább csínján a telefonjával.

Az utolsó, a kiégés témakörénél a szakemberek már egy kicsit hazabeszéltek. Nem csoda, hiszen, amint elhangzott, a segítő szakmákban nagyon is magas a kiégés kockázata: ha az ember túl empatikus, túl sokat igyekszik adni magából, egy idő után elfogy, kiürül, elveszti az érdeklődését, majd a kiégés mélypontján teljes apátiába süllyed.

De nemcsak a segítő szakmákban van ez így:

ha nem tudjuk megfelelően szétválasztani a munkánkat a magánélettől, ha túlhajtjuk magunkat, a kelleténél több energiát rakunk bele a melóba, bármelyikünkkel előfordulhat.

Arról nem is beszélve, hogy a kelet-európai körülmények, a kizsákmányoló üzletpolitika ezen a téren sem javít a helyzeten, sőt. Nem véletlen, hogy a kiégés a fejlett, északi országokban (Finnország, Dánia, Norvégia, Svédország) a legritkább, mert ott már rég visszaszorították a kizsákmányolást, és az önkizsákmányolást is, és igyekeznek sok szabadidőt biztosítani maguknak, hogy legyen idejük kipihenni a munkahelyi stresszt.

Ezzel szemben nálunk még mindig tartja magát az a berögződés, hogy

ha éppen nem csinálok semmit, akkor lusta, haszontalan vagyok,

holott a tartalmas „semmittevés” vitális jelentőségű. (Mondjuk Ábrám Zoltán találóan megjegyzi, hogy a smekkerek országában akadnak azért bőven, akiket egyáltalán nem zavar a semmittevés.)

A kulcsszó: az önismeret.

Tisztában kell lennünk vele, kik vagyunk, mik a képességeink, mennyit bírunk meg, és semmiképpen se vállaljuk túl magunkat. Ahogy Frigy Attila tanácsolja: üljünk le magunkkal, beszéljük meg a saját létezésünket, tegyük rendbe a dolgainkat.

Ép testben ép lélek – ez lehet a témakör pozitív jelmondata: ha ideges, ne igyon, hanem mozogjon, menjen el sétálni, futni, teniszezni, focizni vagy egyszerűen léggitározzon egy jót mondjuk erre a koncertre.

Aki megnézné az egész beszélgetést, az alább megtalálja: