Nagyon sok szó esett az utóbbi hónapokban a Kolozsvárnak, Cluj-Napocának, esetenként Klausenburgnak, Claudiopolisnak nevezett város (mellesleg az Erdély fővárosa titulust is viseli a település, amúgy félszájjal-formálisan) történelmi központjának arcfelvarrásáról. Rengeteg érv, vélelem hangzott el a felújítási munkálatok mellett, illetve ellene. Van, akinek tetszik az új központkép, van, akinek nem. És ez így is van rendjén.

A szóhalmokon, polémiákon túl (vagy épp innen) azonban

ott a poros, sáros, idegőrlő, akadályokkal teletűzdelt, időnként aknamezőre emlékeztető valóság.

Amelyet elsősorban azok tapasztalnak, akik a felújítandó (vagy már felújított) városrészben laknak, dolgoznak, illetve a legkülönbözőbb dolgaik intézése okán odamennek. Márpedig ezt a valóságot egyáltalán nem (vagy alig és esetenként) befolyásolja az érvek és vélemények gyakran fegyelmezett, professzionális hadseregre emlékeztető arcvonala. Induljunk ki abból, hogy egy ilyen – valóban nagy lélegzetű és hatalmas horderejű – akció előtt az illetékesek szépen, civilizáltan leülnek egy (vagy több) asztalhoz és végigbeszélik a koncepciót, stratégiát, költségvetéseket, módszertant satöbbi.

Aztán, hogy mindent szépen, civilizáltan megbeszéltek (azt nyilván nem, ami elkerülte a figyelmüket, mindegy, miért), elkezdődik a konkrét munka. Amelynek van kezdő időpontja, futamideje és átadási határideje. Idáig minden megy, mint a karikacsapás. Ismétlem, idáig.

Mert úgy tűnik, valamiféle átok ül rajtunk. Vagy pontosabban, ezen a fiatal országon, melynek neve Románia.

Csak egy példát mondok, kapásból. A román Golden Gate-nek nevezett brăilai hidat 2023. július 6-án nyitották meg a forgalom számára. És alig telt el egy hónap, már javítani kellett, mert a hídi aszfalt „hullámokat vetett”. Az illetékesek az autósokat hibáztatták mondván, hogy túl súlyos járművekkel furikáztak a hídon. A lényeg: jelen pillanatban javítják az útburkolatot, mindenféle forgalomkorlátozás mellett, nyilván. Hát ilyen ez az átok. Valahogy nem sikerül megvalósítani a tervet. Vagy rossz az anyag, vagy eltűnik egy része munka közben, vagy nincs elegendő munkaerő, vagy az átadási határidő csusszan bele a ködös jövőbe. Egyébként hasonló dolog történt a kolozsvári Farkas utca felújításakor. Amelyet (az Egyetem utcával egyetemben) már idén februárban ünnepélyesen fel kellett volna avatni. (Na de az átok, ugye.) A nyár egyik ráérős napján a Szabók bástyájától a filharmóniáig 140 lerakott és időközben a helyén kettétört „kőcsíkot” számoltam meg.

Nem számoltam volna, ha nem hallottam volna, hogy az építők szerint mi, ott lakó polgárok tördeltük össze szegény kőlapokat, mégpedig azzal, hogy hazamentünk autóval, például. Az senkinek se jutott eszébe, hogy az építőteleppé változtatott utcákat rovó irdatlan munkagépek lehettek a ludasok (nem vetem össze most, hány tonna egy teherautó egy személygépkocsihoz képest). Tehát, az utca még át sincs adva, de a kész termékrész már hibás. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a helyenként tátongó jelöletlen (hát minek jelölni, látja az Isten barma, ha van szeme, nem?) lyukak, akadályok hány ember, illetve személyes javak, sérülését, károsodását okozta.

Na de menjünk tovább.

Az átok talán legfájdalmasabb hatása, hogy semmit sem lehet határidőre befejezni.

Mint írtam, a Farkas utcát és az Egyetem utcát idén februárban át kellett volna adni. Vagy három héttel ezelőtt összefutottam a munkálatokat irányító mérnök úrral. Ismerjük egymást, én az építőtelepen lakom, ő ugyanitt dolgozik. Megkérdeztem a mérnök urat, mikor adják át az Egyetem utcát. Széles mosollyal válaszolt: iskolakezdéskor. Mert itt iskolába kell járni! Na, hát ez csodás, mondtam neki. És szorítok, mondtam neki, mert hadd legyek empatikus, ne cseszegessem. Persze, közben vetettem egy pillantást az utcára… és arra gondoltam, hogy ha ez szeptember 11-ére kész lesz, akkor én megeszem a kalapomat. Ami embert próbáló feladat, mert kengurubőrből készült.

Hát, nem lett kész. (A kalapom megúszta.) Na de mit tehet ilyenkor az adófizető polgár, akinek (nem választási kampányban) ígéretet tettek? Azon túl, hogy földhöz vágja az elfogyasztást épp megúszó kalapját. Kimegy az utcára és tüntet. Szeptember 11-én alkalom is volt rá.

Civil aktivisták ironikus felhangú tüntetést szerveztek az Egyetem utcában, melynek során felavatták… az építőtelepet.

Odamentem hát. És amit láttam – a kétségkívül jól irányzott irónián túl –, elgondolkodtatott. Megítélésem szerint körülbelül 50 lélek vett részt a tüntetésen. Voltak köztük profi aktivisták (nem akarom őket bántani, respekt nekik a szervezésért), derűs arcú, magukat polgárnak tartó emberek (őket sem akarom bántani, általában ők azok, akik az ilyen tüntetéseken jelen vannak), családok (akiknek feltehetően jó program egy ilyen délutáni akció, a gyerekek eljátszogatnak a kőhalmok között… de őket sem akarom bántani), az utcában épp kínlódó vállalkozók (hej, de sok üzletvezetővel beszéltem a felújítások alatt, akik szintén adófizetők, de a munkálatok okán szó szerint veszélybe került az egzisztenciájuk, na, őket végképp nem akarom bántani), no meg néhány környéken lakó polgár. Az építők nem küldtek oda senkit (érthető módon, bár lehet, hogy mégis volt egy-két aktivistának álcázott ügynök), a városvezetés… na, hát őket sem akarom bántani, bár nagyon nehezemre esik. Inkább arról beszélnék, ami minket, városlakókat illet ebben az ügyben (is). A klasszikus német szociológia három alapító atyja – Max Weber, Georg Simmel és Ferdinand Tönnies – közül utóbbi volt az egyetlen, aki úgymond, vidékről származott (értsd, nem városlakóként kezdte az életét). Ez azért fontos, mert feltehetően a falusi származás szerepet játszott abban, ahogy Tönnies úr a 19 század végén és a 20. század elején a közösségekre tekintett. Volt neki egy alapvető tétele, amely különbséget tett a közösség és a civil társadalom között. A különbségtétel a következőképpen hangzik:

a közösség olyan embercsoport, amelynek tagjai a saját egyéni érdekeikkel szemben is hajlandók a közösségi érdekeket szem előtt tartani.

Ezzel szemben a civil társadalom tulajdonképpen egy társaság, melynek tagjai mindig előnyben fogják részesíteni a saját, egyéni érdekeiket a közösségi érdekekkel szemben. Nos, úgy gondolom (sőt, szilárd meggyőződésem), hogy ezért voltunk ötvenen a hétfő délutáni tüntetésen. Mert nem vagyunk közösség. Hanem egy társaság, amelynek vannak profi aktivista tagjai (nekik, ha tetszik, történetesen egybeesik a személyes érdekük a közösségével), felvilágosult tagjai (akik afféle széplelkekként kivonulnak az ilyen akciókra, mert jóembernek lenni jó), szórakozni vágyó tagjai (akiknek klassz családi program az ilyesmi egy szürke hétköznapon) és polgár tagjai (akiket személyes érdekeikben sért az átok ülte felújítás).

Hogy mi az oka annak, hogy jelen pillanatban mi, kolozsváriak (nemzetiségtől, mindenféle irányultságtól függetlenül) nem vagyunk közösség? Hosszan lehetne sorolni, a csapból is folyik. Engem igazából az érdekel, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a közösség társasággá való szétesését megfordíthassuk, ha egyáltalán lehetséges. A tüntetésen találkoztam egy hatalmas közösségi tapasztalatokkal rendelkező polgárral. Nekiszegeztem a kérdést: mi lenne a teendő? Mosolygott, hallgatott picit.

Aztán azt mondta: vissza kellene térni az alapokhoz. Amikor megfogjuk két ember kezét és összehozzuk őket.

És közben beszélgetünk közös dolgainkról. És aztán így tovább, embertől emberig. Beleborzongtam a válaszba. Mert ez szinte sziszüphoszi munka a mai életkörülmények között. És egyáltalán nem biztos, hogy járható út. Az viszont biztos, hogy a jelenlegi „polgári” tiltakozási módszerek nagyon ritkán működnek. Közösség híján. Lehet jó projektet csinálni, hogyne. De attól az még projekt. Nem polgári cselekvés. És ilyen körülmények között a nap végén a jövő évi választásokra készülő polgármester nyugodtan hátradőlhet. Esetleg elgondolkodhat azon, hogy az Egyetem utca beígért új átadási határideje (december eleje, hát persze!) talán még elodázható egy picit. Mert milyen jól jön egy remek kis szalagvagdosási ceremónia a választási kampány hajrájában.