Valamikor az 1980-as évek vége felé, egészen zsenge tinédzser koromban, amikor kezdtem felfedezni a zenét, hozzám került egy lemez. Akkoriban ugyanis a lemezek, legalábbis az „igazi zenét” tartalmazó korongok kézről kézre jártak, mert ugye a Ceaușescuék aranykorában nem lehetett csak úgy besétálni a boltba és venni például egy Led Zeppelin-, Deep Purple- vagy AC/DC-albumot. Ezeket Nyugatról, Magyarországról, Jugoszláviából csempészték át a határon, gyakran úgy, hogy az 1300-as Dacia pokróccal letakart hátsó ülésén a nagymama ült rajta.

De ez nem nyugati lemez volt, hanem hazai, Electrecord-kiadvány (1981). A piros-fehér borítóján egy nem is rockernek, hanem valami diszkós DJ-nek kinéző figura volt, aki éppen azt írja fel a falra, hogy Metropol 3, hátoldalán pedig románul szerepeltek a dalok címei. De a kis bélyegképekről hosszú hajú fickók néztek vissza, akik a kinézetük alapján akár a Black Sabbathban is tagok lehettek volna.

És magyar nevük volt: Virányi Attila, Orbán Andrei (sic), Ráduly Béla, és volt egy román is, Luca (Bubu) Marius. Olyan dalcímek szerepeltek a listán, mint például a Jolly Rocker vagy a Metrock – nyilván felkeltették az érdeklődésemet, mert ezeknek a címeknek olyan rendszerrel szembemenő hangulatuk volt (ne feledjük, olyan 1988-at írtunk akkor). Hát még a zenének! Rendes, igazi rockgitározással és dobolással, énekkel. Nyilván nem tudtam semmit róluk, akkor az ilyen „huligánzenéről” csak a szintén Nyugatról becsempészett zenei lapokban lehetett olvasni, vagy az Amerika Hangja rádión, keddenként este fél tíztől kezdődő rockműsorban hallani. De ezekben nem esett szó a Metropolról.

Néhány hétig volt nálam a lemez, hallgattam is rendesen, aztán ment tovább a körútján, a következő cimborához. Ekkor volt az első találkozásom a nagyváradi Metropollal. Mint később megtudtam, egy évvel azután, hogy a zenekar befejezte romániai pályafutását a rockzene ellehetetlenülése és a tagok külföldre költözése miatt. Jó pár évvel azután ismertem meg a történetüket, illetve ismertem fel, hogy az 1970-es években, ráadásul Nagyváradon vagy a környékén kellett volna fiatalnak lennem, hogy „az én zenekarom” legyen a Metropol.

Mert azoknak a fiataloknak bizony a sajátjuk volt az első erdélyi magyar rockbanda, ők akkor is nagyon pontosan tudták, amit (az evidenciát) aztán Pajor Tamás mondott ki a ’80-as években, hogy a rock’n roll az nem egy tánc. Hanem életérzés, világnézet, értékrend, kódrendszer, lázadás, pszichoterápia és kapaszkodó az egyre sötétülő kommunista diktatúrában. Ott volt mindez a Kolozsvári Magyar Napokon, kedden este a Bánffy-palota udvarán rendezett Metropol-koncerten is, ahol az akkori fiatalok, a most hetvenes éveiket taposó tisztes öregurak és hölgyek énekelve, táncra perdülve és tapsolva végigbulizták a szünettel együtt két órás eseményt. A többségük valószínűleg ezen az estén tért vissza kicsit fejben és lélekben az 1970-es évekbe, a fiatalságba. Nálam is ezen a estén teljesedett ki a Metropol-sztori, ugyanis most láttam először élőben a „srácokat”, harmincöt évvel azután, hogy először hallottam a zenéjüket.

A Metropol induló, 1968-as felállásából csak Virányi Attila basszusgitáros, énekes és zenekarvezető maradt, de Orbán András gitáros, énekes is ötven évvel ezelőtt kezdte metropolos pályafutását. Az ő korosztályuk Trendler József is, bár ő csak 1994-től üti a Metropol Group feliratú dobokat a zenekarban. A jelenlegi felállás fiataljai a gitáros Szász Ferenc és az énekes, gitáros Dobos József, bár ők sem épp mai gyerekek, 1992-től és 1994-től játszanak a Metropollal. Dobos például egy éves volt, amikor a zenekar 1968-ban megalakult, úgyhogy metropolos időszámítással újoncnak számít.

Persze lehet azon rugózni, hogy az elhunytak (Ráduly Béla dobos, énekes, Trifán László gitáros, énekes, Elekes Csaba gitáros, Mátza Gyula szövegíró) vagy a többi alapító tag nélkül „igazi-e” még a Metropol, de teljesen fölösleges. A zenekar az 1970-80-as években kiadott négy nagylemezt (egyet magyar nyelven, a többit csak románul lehetett), ezzel pedig a Metropol nem csak az első, hanem a legtermékenyebb 1989 előtti romániai magyar rockzenekar. Ezt az örökséget pedig valószínűleg addigi viszik tovább, amíg képesek lesznek felmenni a színpadra. A zenekar lényegében még az 1980-as évek végén megszűnt, azóta csak jubileumi alkalmakon állnak össze pár koncert erejéig, ezt viszont rendszeresen megteszik, emlékkoncertek, a 40 éves, 50 éves és a jelenlegi, 55 éves jubileumi év alkalmával.

És jól teszik, mert a Metropol dalai igazi, hamisítatlan és eredeti rocknóták, amelyek ma is kiválóan működnek koncerten (is). A megszólalás remek volt, az előadásmód feszes és összecsiszolt, a gitárok úgy szóltak, ahogy kellett (lehet-e egyáltalán rossz zenét játszani az Orbán kezében levő Gibson SG-n?). Dobos hangját az Isten is rockzenekarba teremtette, Trendler pedig úgy dobolt, ahogy egy klasszikus rockzenekarban kell.

Amikor látja az ember, hogy a színpadon ősz hajú, bajuszú, szakállú, szemüveges öregurak lelkesen tolják a rock’n rollt, akkor megint csak az jut az eszébe, hogy ez bizony nem egy tánc, de nem is csak zene, hanem annál sokkal több. Igaz volt ez Amerikában, ahol ez az egész kultúra született, vagy Angliában, de még inkább igaz volt a kommunista Romániában, ahol – még egy ráadás – magyarok, magyar nyelven csinálták a rockzenét. Többször is eszembe jutott a koncert alatt, hogy ha ezek a zenészek nem Romániában, hanem Los Angelesben vagy Londonban születnek, élnek és tevékenykednek, most talán a Metropolt is a nagy nevek között jegyeznék. Bár ezen is kár töprengeni. Mert akkor a pályájuk talán az égig érhetett volna, de az ének nem biztos. Annak a dalnak (Égig érhetne az ének) ugyanis itt kellett megszületnie, hogy reményt és kapaszkodót adjon fiatalok tízezreinek.

A Metropol pályafutása, története és munkássága jól dokumentált. A négy nagylemez után még több válogatás, best of-anyaguk jelent meg a rendszerváltás után. Józsa Erika könyvet írt róluk, Boros Zoltán (aki a bukaresti televízió magyar adásának munkatársaként nem csak a Metropol, hanem sok más erdélyi magyar zenekarnak biztosított felvétel- és tévészereplési lehetőséget az 1970-80-as években) filmet készített róluk. Cikkek, interjúk foglalkoznak velük, rá lehet keresni. Zenéjük mellett ugyanolyan fontos részei a romániai magyar közösség történetének és kultúrájának, mint az irodalmi vagy más művészeti alkotások vagy személyiségek, ezért érdemes megismerni a Metropol-sztorit. És továbbra is követni, mert úgy tűnik, nincs még vége.