Oborni Teréz (egyebek közt) történész könyvet írt az erdélyi fejedelemségről (olvasgatom, izgalmas). Kézenfekvő a cím: Erdély aranykora. Mert hát tényleg: olyan csillagzat állt össze a mohácsi tragédiát követően, hogy a török-osztrák harapófogó szorításában önálló fejedelemséggé kalapált Erdélynek bő egy évszázadon át sikerült komoly tényezővé válnia a térségben.

A kolozsvári Korunk Akadémia szervezte előadás keretében Oborni Teréz nyilván nem beszélt az egész aranykorról (másnap reggelig ott ülhettünk volna): áramvonalas, sőt, villámgyors (egy órás) diskurzusában két koronás fő, II. János magyar király és I. Miksa magyar király párharcáról mesélt, az aranykort megelőző időszakban. Igen, ez volt az a nem túl gyakori helyzet, amikor az országnak két királya volt.

Oborni Teréz mesél a kolozsvári Korunk Akadémián.

Na de kezdjük az elején. 1526. augusztus 29-én megvolt a mohácsi csata:

a verebek is tudják, katasztrófával végződött a magyar fél számára.

Ma is vitáznak a történészek, mik lehettek a vereség okai. Sokan (nem feltétlenül történészek) kicsit görbe szemmel tekintenek vissza a csatában nem igazán részt vevő Szapolyai János (akkor még) erdélyi vajdára, mert hogy húzta az időt, nem akart beszállni az egyenlőtlen adok-kapokba. Mások úgy látják, ha fejest ugrott volna a csatába, nagy valószínűséggel ugyanúgy járt volna, mint II. Lajos. Ami bizonyos szempontból talán nem lett volna jó, hiszen ha otthagyja a fogát a csatában, nem lett volna személyében I. János nevű királya Magyarországnak. A mohácsi csata mérlege az adatok szerint: meghalt egy darab király, 28 darab főúr, hét darab főpap, megyés ispán számolatlanul. Ami gyakorlatilag azonnali „kormányválságot” idézett elő. Ezért az óvatos Szapolyai gyakorlatilag kapóra jött: 1526. november 10-én sebtében királlyá választották (nem épp minden tekintetben szabályszerűen, na de a szükség nagy úr) és rá egy napra szent korona is került a fejére. És színre lépett I. János király.

Az apák generációja: Szapolyai, avagy I. János magyar király. Illusztráció Caspar Ursinus Velius Tíz könyv a magyar háborúról című művéből.

Igen ám, de ezt nem hagyhatta szó nélkül az árgus szemekkel figyelő kétfejű Habsburg-sas. Ferdinánd főherceg úr is bejelentkezett a magyar trónért, és az őt pártolók 1526 decemberében ki is kiáltották uralkodónak, I. Ferdinánd néven. És így állt elő az érdekes helyzet: a II. Lajos halála után váratlan királyhiányban szenvedő Magyarhon átesett a ló másik oldalára. Egy helyett mindjárt két királya is lett. Ami, gondolhatjuk, nem eredményezett harmóniát. Hosszan tartó viaskodás kezdődött a két uralkodó közt (egyértelmű győztes nélkül), amelynek csak az 1538-as váradi béke vetett véget. A szerződő felek salamoninak szánt döntést hoztak: ügyesen kettészelték az országot és I. János kapta a keleti darabot, I. Ferdinánd pedig a nyugatit.

Az apák generációja. Hans Maler zu Schwaz: I. Ferdinánd fiatalkori képe, feltehetően még főherceg korából. Később azért jóval fenségesebben festett, mint ellenkirály, legalábbis a portrékon.

Ezt az állapotot (és az ezzel járó folyamatos feszültséget) kapták örökül a gyermekek is: Szapolyai János Zsigmond (I. János király és Jagelló Izabella fia), illetve Ausztriai Miksa (I. Ferdinánd király és Magyarországi Anna gyermeke). Innen jön Oborni Terész előadásának címe is: a fiúk öröksége. Értsd,

a fiúk megkapták apáik örökségét, az egy ország-két király állapotot és lényegében ott folytatták, ahol apukáik abbahagyták.

János Zsigmond Budán született egy szép nyári napon, 1540. július 7-én. Persze, lehetett volna neki felhőtlenebb csecsemőkora is, ha nem szól közbe a sors. Apja, I. János körülbelül két héttel a kis János Zsigmond születése után meghalt. És megint baj volt, mert hát I. Ferdinánd köszönte szépen, jól érezte magát. Ekkor a magyar rendek gondoltak egyet egyet és 1540. szeptemberében királlyá választották a bébit. Persze a két hónapos csecsemő mellé gyámokat rendeltek, az országot (vagy országrészt) kormányozandó: többek közt az anyukát, Jagelló Izabellát és a szürke eminenciás Fráter Györgyöt.

Ez eddig mind szép és jó lett volna, csakhogy a török-osztrák harapofogó megint szorított egyet a történelem kerekén, amennyiben Ferdinánd odaállt Buda alá a seregeivel és… a horizonton feltűnt a török félhold, nyilván török hadak kíséretében. Jó, ebben se volt túl sok köszönet, mert a felmentő török had egy testcsellel elfoglalta Budát (véletlenül vagy valamiféle baljós csillagzat hatására pont a mohácsi csata 15. évfordulóján). A magasságos Porta barátságosan rákacsintott a kis János Zsigmondra: né, hitetlen gyerek, mi megőrizzük neked Budát, amíg felcseperedsz, aztán megkapod ajándékba. Addig viszont jobb lesz neked, anyukáddal együtt, Erdélyben, tessék, neked adjuk, persze, afféle vazallus területként, nevezzük például szandzsáknak. Egy ilyen nyájas ajánlatnak (amely felért a kiűzetéssel) nem lehetett ellenállni: a királyi család 1541-ben el is utazott az erdőkön túlra. Ezzel (nem mellesleg) a már eleve kettészelt Magyarország hasadt még egyet: immár három darabban hevert.

Oborni Teréz megemlített egy érdekes dolgot: felmerült a gyanú, hogy

János Zsigmond úgynevezett csempészett gyermek.

Magyarán, nem is Izabella szülte, vagyis nem királyi vér és nem örökös. Madarász Viktor (magyar piktor) képe azt a jelenetet eleveníti fel, amikor Szulejmán szultán követe épp az özvegy királyné színe elé járul (csúszik-mászik, de azért közben piszkosul figyel): Izabella szoptatja János Zsigmondot, így igazolja, hogy az ő saját gyermeke. A bal oldalon Fráter György uram figyeli a jelenetet, némi elégtétellel.

Madarász Viktor festménye: az előtérben a térden csúszó török követ, Izabella királyné a csecsemő János Zsigmondot szoptatja (bizonyíték gyanánt, hogy a gyermek igenis az ő babája), mellette Fráter György áll.

Persze, ahogy ez a mi tájainkon lenni szokott, a dolgok tovább bonyolódtak a János Zsigmond gyerek körül. Mert Izabella királyné így akart uralkodni (vagyis a magasságos Porta segítségével), a szürke eminenciás Fráter György meg amúgy (ő a magasságos Béccsel is szövetkezett). Az ilyen széthúzásnak, mint mindig, most is egy lett a vége: Fráter György elintézte, hogy Izabella 1551-ben szépen lemondjon és elinduljon oda, ahová de genere való (Jagellóként, ugye): Lengyelországba. A szent korona pedig Ferdinánd kezébe került. Ennek fejében Ferdinánd megbízta a pátert Erdély kormányzásával. Hogy meddig, az más kérdés: még ugyanabban az évben meggyilkolták. És nem a törökök.

Wagner Sándor festményének címe sokatmondó: Izabella királyné búcsúja Erdélytől. A legendárium szerint, lengyelországi bujdosása előtt a királyné megállt pihenni a Meszesi-kapunál, és egy tölgyfa kérgébe véste jelmondatának rövidítését: „SFV – Sic fata volunt”, vagyis „A sors akarta így”. János Zsigmond is ott van valahol, a képen kívül.

Ami a (már nem annyira) kis János Zsigmondot illeti: a lengyelországi kényszerlakhelyen nem ment túl rosszul a sora. Mívelték testét, lelkét, szellemét… és nagyeszű tanácsadói azt a gondolatot csöpögtették a fejébe, hogy

ő egy országát vesztett királyfi, akinek legfőbb célja az legyen, hogy visszaszerezze azt.

Ami 1556-ban be is következett, nem utolsósorban a Habsburg uralkodással elégedetlen erdélyi rendek határozott kérésére. Igaz, hogy a fényességes Porta megint beleszólt a történet alakulásába. A szokásos kedvességgel figyelmeztette a rendeket, hogy:

„János Zsigmondot és Izabellát visszafogadni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.”

Tény, hogy a Porta valószínűleg kitette a vesszőket, miáltal Merániai János esztergomi érsek híres kétértelmű mondatának elképzelt parafrázisa így alakul:

„János Zsigmondot és Izabellát visszafogadni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem.”

Ebben a mondatban az is benne foglaltatott, hogy aki viszont nem ért egyet ezzel, az megbánja, mert előfordulhat, hogy egy török sereg benéz Erdélybe. És hát persze, hogy mindenki azonnal egyetértett. Így hát Izabella királyné és fia nagy pompával bevonult Kolozsvárra. Az uralkodás konkrét teendőit János Zsigmond nagykorúságáig az anyuka látta el és nem is rosszul: az özvegy királyné a források szerint nem kevesebbet tett, mint megteremtette az alkotmányos rendet Erdélyben és a keleti országrészben. Nyilván nem csak a saját feje szerint járt el: olyan tanácsadói voltak, mint például Csáky István uram, Petrovics Péter uram, Perényi Gábor uram… és többek közt egy később nagyon szépen csengő név tulajdonosa is ott sürgött-forgott a színen, bizonyos Báthory István uram, igen, a későbbi erdélyi fejedelem és lengyel király.

Persze, Izabella nem feledkezett meg a Habsburg pofonokról sem: a következő évben máris nekiállt az osztrák kézen levő várak visszafoglalásának. Csak amit elkezdett, nem tudta befejezni: 1559. szeptember 15-én, Kolozsváron meghalt. 40 éves volt.

A fiúk generációja: János Zsigmond, avagy I. János magyar király. Ismeretlen szerző műve.

Ezzel gyakorlatilag János Zsigmond ölébe hullt az országrész.

Viszont az árgus szemek ismét tágra nyíltak: Bécs, de az itthoni főurak egy része is úgy gondolta, ezzel a pelyhező állú suhanccal könnyű dolguk lesz. A kérdés lényegében az volt: kié legyen az országrész, lényegében a magyar királyság? A Habsburg-dinasztia értelemszerűen ki akarta szorítani a pályáról a Szapolyai-dinasztiát. A bécsi terv egyszerű volt: János Zsigmond (ugye, a választott király) szépen mondjon le a címéről. Hogy Erdélyben mit csinál, az ő dolga, valamilyen címet kitalálnak neki. Túl nagyra nem tartották a fiatalembert: olyan követi levelekről is tud a történész szakma, amelyekben János Zsigmondot csak per Il Transilvanónak (szabadabb fordításban, „az az erdélyi”) nevezik. Így azért nem illett egy királyról beszélni. Ami pedig arra utal, hogy nem is igazán tartották annak. Egy suttyó volt, akit félre kell rakni, oszt kész, lapozzunk.

No de nem egészen így történt. Mert János Zsigmondnak nagyon is konkrét elképzelései voltak, s mellé pártfogói is. Az ifjú király meg akarta tartani az országot… ráadásul török segítség nélkül, ami azért a valóság tükrében kicsit elrugaszkodott gondolatnak bizonyult (a Porta is, Lengyelország is az ő oldalára állt ebben a helyzetben). A helyzet kellőképpen kiéleződött tehát, mire a magyar urak egy része (például Balassa Menyhért, a Perényiek stb.) 1561-ben átigazoltak a Habsburg csapatba. És ebben az időben találkozott először János Zsigmond Miksa főherceggel (aki még mindig nem lehetett király, mert az apuka, I. Ferdinánd továbbra is jól érezte magát). Mentek a kisebb-nagyobb csetepaték, hol a Szapolyai csapat győzött, hol a Habsburg. Igaz, Mars hadisten úr inkább az osztrákok oldalán állt.

Érdekes megfigyelni, hogy jó, sok pénzt költöttek a felek paripára, fegyverre, katonára, menni kellett, harcolni, veszteségek voltak, ma így alakult, holnap úgy, aztán belefáradt mindenki és lett egy fegyverszünet. De miért is? Hát – metaforikusan –

azért, hogy miképpen is nevezzék azt az arcátlan János Zsigmond gyereket.

Bécsben ilyen szavak röpködtek a neve mellett: dux (herceg), princeps (elvileg ez is herceg, de a jelen esetben inkább vajda, esetleg fejedelem), palatinus (palota-gróf). Mindegy, csak mondjon le a választott király címről. Persze János Zsigmond hallani sem akart erről. I. Ferdinánd rendesen megorrolt a fiatal királyra: nem akarta feleségül adni hozzá egyik lányát sem, sőt, azt is szemére vetette, hogy micsoda abszurd helyzetet idéz elő az önfejűségével, amennyiben immár három királya is van Magyarországnak: János Zsigmond, az ifjú Miksa (mert hogy szavaim egymásba ne keverjem, apuka 1563. szeptember 8-án magyar királlyá koronáztatta a fiát) és ő maga, Ferdinánd. Jó, a tényleg fura helyzet rá egy évre félig-meddig tisztázódott: I. Ferdinánd 1564 júliusában jobblétre szenderült és így már „csak” két király ágált egymással szemben Magyarországon.

A fiúk generációja: I. Miksa magyar ellenkirály. Könyvillusztráció.

A koronás párbaj tehát folyt tovább. A fényességes Porta természetesen be-benézett a magyar portára: 1566-ban például a szigetvári ostromra készülő Szulejmán szultán a zimonyi táborba rendelte János Zsigmondot, aki 400 fős kísérettel oda is sietett (mit tehetne egyebet, ugye). Ezen a paláveren Szulejmán kijelentette: hitetlen barátom, meghagylak téged birtokaidban, sőt, szabad fejedelemválasztási jogot is kapsz tőlem, csak ne felejtsd el, hogy Erdély egy vilajet (vagyis török tartomány). És nem mellesleg: az enyém!

Az Úr 1564. esztendejének vége felé viszont olyat fordult a kocka, hogy János Zsigmond és hívei belenyekkentek.

A Habsburg csapat egyre-másra nyerte a csatákat, elfoglalták Szatmárt, Erdődöt, Nagybányát (persze nem könnyen, és sokba is kerül), tehát a felek békét igyekeztek kötni. A választott király nevében a későbbi fejedelem, Báthory István ült le tárgyalni a zöld asztal mellé. És hát, eléggé megalázó feltételeket sikerült „kicsikarni”: János Zsigmond szépen lemond arról a nyavalyás királyi címről, maradjon csak fejedelem, uralkodhat Erdélyben (de ha nincsenek örökösei, akkor I. Miksa ölébe hull a tartomány), ja, és a legarcpirítóbb rész: a már nem választott király elismeri I. Miksa fennhatóságát.

Na és itt a fényességes Porta megint beleköpött a levesbe, persze nem feltétlenül magától, hanem konkrét erdélyi kérésre. Hahó, hitetlenek (ez már II. Szelim üzenete volt), nem megmondtam, hogy Erdély az én vilajetem, ahogy a papáé is volt? Viszont ha nem fickándoztok, küldök nektek egy jó kis sereget a Habsburg kutyák ellen. Nem csodálkozhatunk azon, hogy ezek után a Szapolyai csapat igyekezett visszaszívni, amit a Habsburgoknak korábban ígért. Báthory István uram elment Bécsbe követnek, ő közvetítette a dolgok, szándékok alakulását Miksa király felé, és biza, amikor megváltozott a leányzó fekvése, ő volt az is, aki lenyelte a fekete levest: Miksa elfogatta, bezáratta és két évig foglyul is tartotta a Báthory uramat. Mégpedig azért, mert szerinte a számára olyan szépen alakulandó szatmári megegyezést éppen Báthory uram fúrta meg. Két évébe telt (no meg kis török közbenjárásba), amíg Báthorynak sikerült kimosakodnia (és egyben kiszabadulnia).

És aki folyton közbeszólt: a magasságos Porta. A képen Szulejmán szultán és János Zsigmond találkozása látható, a zimonyi táborban. Ne feledd, hitetlen barátom, Erdély az enyém, mondta többek közt a fényességes kurafi török.

És ettől a pillanattól kezdve már nem sok maradt hátra a királyi párbajból. 1568-ban Bécs és a Porta leült paláverezni Edirne városában, megköttetett a drinápolyi béke, tehát a legnagyobb kő legördült koronás fők vállairól. És innentől kezdve rendezni lehetett a kisebb ügyeket is, mert ha béke van, akkor engedni is kell ezt-azt.

Például az engedetlen János Zsigmond ügyét is rendezni kellett.

Ennek jegyében írták alá a speyeri szerződést 1570. augusztus 16-án. Amely többek közt kimondta: János Zsigmond lemond a választott királyi címről, viszont (na végre!) princepsnek (herceg) nevezheti magát Erdélyben és uralhatja azt, de csak mint a magyar korona (vagyis I. Miksa) tartományát, szóval nem szuverénül és függetlenül, ez van. Ha János Zsigmondnak születik örököse, az jó, ha nem, akkor viszont Bécs jelöli ki az új erdélyi princepset. Ekkor végre megnyílik az út a házadodás előtt is: a szerződésben az áll, hogy János Zsigmond megkapja I. Miksa unokahúgának, Máriának a kezét. Na.

Hát így zárult a királyi fiak párbaja. Nem olyan jól, ahogy János Zsigmond szerette volna. Ráadásul még ezzel a deallel sem ért túl sokat, mert 1571. március 14-én meghalt. Tessék elképzelni, hogy a szerződés kétoldalú aláírásának elhúzódása miatt (Miksáék csak 1571. március 10-én írták alá) szegény feje csak négy (!) napig volt Erdély kutyabőrös fejedelme.

És ezzel véget ért egy korszak és elkezdődött egy másik: Erdély Aranykora. A fejedelem meghalt, éljen a fejedelem! Színre lépett Báthory István… de ez már egy másik történet.