Mi lesz az eredménye annak, ha összekerül egy Kárpát-medence-szerte leginkább gyerekmentő munkájáról ismert dévai ferences szerzetes és egy Székelyföldről elszármazott, Budapesten élő, József Attila-díjas író, hozzájuk szegődik egy fotós, beülnek egy autóba és összejárják Erdélyt? Egy sikerkönyv, amely a szerzetesnek az író által lejegyzett gondolatait tartalmazza, gazdag képanyaggal. Csender Leventével beszélgettünk a nemrég megjelent Böjte Csaba füveskönyve – Örömhöz segítő gondolatok apropóján.

Mielőtt elkezdtük volna a beszélgetést, kis türelmet kértél, és jelezted, hogy éppen Csaba testvérrel beszélsz – tehát továbbra is tartjátok a kapcsolatot.

Nemhogy tartjuk a kapcsolatot, de olyannyira lendületben vagyunk, hogy belevágtunk már a második közös könyvbe.

Alig egy hónapja jelent meg a Böjte Csaba füveskönyve, és már a következőn gondolkodtok, nem rossz.

Nem gondolkodunk, már nekifogtunk. Az alapötlete, amely Csaba testvértől származik, az, hogy ez a kötet legyen közösségi. Ennek az a lényege, hogy bárki feltehet neki egy kérdést a Böjte Csaba füveskönyve Facebook-oldalán, amelynek már több mint 12 ezer követője van, én a kérdések közül kiválasztok egyet, azt továbbítom neki, ő pedig megválaszolja egy eredetileg ötpercesnek szánt, de inkább negyedórás videóüzenetben. A választ a Magnificat.ro-n, az ő személyes oldalán lehet megnézni, de megosztjuk a könyv oldalán is, sőt YouTube-on is megtekinthető lesz. Eddig nagyon sikeres a projekt, öt ilyen videó készült, ezeket egyenként harmincezernél többen nézték meg.

A könyvet a válaszok sűrítményéből állítanám össze, 2022-ben jelenne meg, a terv szerint lesz egy QR-kód minden szöveg után, így okostelefonnal visszanézhetőek lesznek a videók.

Maradjunk egyelőre a nemrég megjelent könyvnél. Hogyan kezdődött az együttműködésetek Böjte Csabával?

Tavaly decemberben tartották a Libri karácsonyi könyvvásárát a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán, akkor találkoztunk először Csaba testvérrel. Engem előzetesen már megkeresett Szász Zsolt, a Helikon kiadó vezetője, aki egyébként nagyváradi származású, azzal, hogy szeretné, ha a következő könyvet Csaba testvérről én írnám. Köpni-nyelni nem tudtam, megbeszéltük, hogy december 4-én, amikor Böjtének fellépése lesz a könyvvásáron, találkozunk.

Így is történt, beültünk a Centrál kávéházba Csaba testvérrel, Szász Zsolttal és Sárközy Bencével, a Libri kiadói csoport vezetőjével. Ott bemutattak egymásnak, Zsolt pedig mondta neki, hogy én fogom írni róla a következő könyvet, mit szól hozzá?

Csaba testvér végigmért, és derűsen annyit mondott: „szeretem a kihívásokat”.

Így kezdődött a történet.

A kötet műfaja füveskönyv, Böjte atya gondolatait, elmélkedéseit tartalmazza meglepően széles merítésben: hitelvi kérdésektől a hegymászáson át az ökölvívásig terjed a skála. Ezeket a gondolatokat te írtad le, foglaltad össze. Eredetileg is egy „gyógyító könyvnek” szántátok – vagy a koncepció változott időközben?

Az eredeti szándék az volt, hogy egy életrajzi, összefoglaló jellegű könyvet készítünk az életéről és munkásságáról, a 60. születésnapja alkalmából – mi csak „nagy Böjte-könyvnek” hívtuk. Úgy terveztük, hogy elmegyünk hozzá Dévára szilveszterezni, ez nem sikerült, tavaszra maradt az utazás, de jött a pandémia, és elsodort mindent. Végül nyáron jutottunk el hozzá, de akkor már a járványhelyzet előnyeit élveztük, mivel Csaba testvér kénytelen volt lemondani az összes külföldi útját, programját, ezért rendelkezésünkre állt öt héten keresztül.

Ezt úgy kell érteni, hogy mentünk vele, bárhova utazott. Amikor készültem erre a kalandra, azt képzeltem, hogy majd nagyokat fogunk beszélgetni a kolostor udvarán – ehhez képest beültetett az anyósülésre, Lettner Krisztinát, a fotósunkat pedig a lányával együtt hátra, és útközben kérdezhettem tőle. Mentünk egyik bentlakásos háztól a másikig, jártunk Piskiben, Keresden, Bákóban, Gyergyóban, beutaztuk Erdélyt keresztül-kasul. Ő ugyanis végezte a napi feladatait, ment a dolgai után, mi meg felvettük a tempóját. Útközben mindig jutott ránk is ideje, egy percig nem éreztük, hogy teher lennénk számára. Vezetés közben, habitus nélkül, kötetlenül válaszolt mindenre, ami engem érdekelt.

Felvetted a válaszait, és utólag öntötted formába?

Igen, néha közben is, amikor volt egy-két szabadabb napunk, már elkezdtem írni, de a munka javát Oroszhegyen végeztem el, a nagyanyám házában. Ő tavaly hagyott itt bennünket, ott állt a ház üresen. Kicsit tartottam is tőle, hogyan érzem majd magam a nagyanyám házában a nagyanyám nélkül, de jól tudtam dolgozni. Jólesett ez az egész utazás, mert régóta nem voltam ennyi időre otthon, ennyire kötetlenül, korábban mindig a gyerekekkel, a családdal mentünk, és az útnak konkrét célja és behatárolt ideje volt.

A ház felső emeletén kiraktam a telefont, a számítógépet, és írtam minden nap, majd a nyolcórás műszak után a zetelaki gátnál úsztam egyet – nagy nyugalomban teltek a napjaim, nem zavart senki.

Egy szép, napfényes délelőtt hallgattam Csaba testvér hangját, és az ablakhoz odagyűltek a fecskék, rengeteg fecske, ott köröztek, leszálltak a ház elé is. És hirtelen olyan érzésem támadt, mintha Assisi Szent Ferenc prédikálna a madaraknak, akik pontosan értik, mit mond.

Említed a könyv előszavában, hogy Csaba testvér minden egyes nap misézik: ahol érte a délután 6 óra, ott tartott misét.

Igen, a jó beszélgetések mellett ez is nagy élmény volt számomra. Nagyjából kiszámította előre, hol fog misézni aznap, és ott megálltunk. Miséztünk a Gyergyói-havasokban, az erdőben is, ahol egy kartondoboz volt az oltár. Mikor Algyógyferedőre mentünk, megálltunk előtte egy római kori kerek kápolnánál, egy rotondánál, ahol az elmúlt négy-ötszáz évben nem tartottak magyar misét. Most Csaba testvér tartott.

A mindennapi misézés a járványhelyzettel függ össze?

Mikor elkezdődött a pandémia, minden nap misézett Déván, de mivel a karantén idején csak hárman mehettek be a templomba, a szertartást a világhálón közvetítették. Tudja, hogy az embereknek szükségük van lelki táplálékra egy ilyen vészterhes időszakban: volt olyan online miséje, amit 200 ezer ember nézett. Ennyi misén nem voltam évek óta, de Csaba testvért jó hallgatni, mindig van két-három olyan gondolata, amit az ember el tud raktározni magában.

A könyv olvasása közben feltűnt, hogy Böjte életvezetési tanácsai gyakran konkrét esetekből, példákból indulnak ki, hogy történeteket mesél.

Ezt igyekeztem is visszaadni, amennyire lehet, sztorizós könyvet akartam, amelyben nem csak száraz bölcsességek vannak – és ez nem is volt nehéz. Ami a bölcsességeket illeti: ezekre többnyire maga jött rá, saját élettapasztalatából kiindulva.

Arra például, hogy a félelem az nem ő maga, hanem csak egy réteg rajta. Huszonéves fiatalember volt, bányászként dolgozott, és a bányában a szeme láttára meghalt egy kollégája. Egy társával együtt tolták ki csillén, és a levegő egyszer csak elfújta a karbidlámpákat, ők meg ott maradtak a föld mélyében, a vaksötétben egy holttesttel. Pánikszerű félelem fogta el, arra gondolt, ő is lehetne a halott kollégája helyében. És aztán rájött, hogy a félelem nem ő, a félelem csak egy külsődleges valami, olyan, mint a gumicsizmája, amit le tud vetni – és nem szabad hagyni, hogy ez a külső erő irányítsa az életedet.

Így fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy az ember olyan, mint a hagyma, különböző héjrétegek rakódnak rá, de a hagymának a szikje, a legbelső része a lényeg. És innentől tudta kezelni a félelmet, a kísértést és minden egyebet, amit az élet hozott, mert tudta, hogy a legbenső énjét mindez nem érinti.

Így lesz egy-egy személyes történetből egy élettapasztalat esszenciája, és igyekeztem ezt úgy megírni, hogy kirajzolódjon belőle Böjte Csaba személyisége.

Ha jól sejtem, ennek a személyiségnek az egyik fontos jellemvonása a humorra való fogékonyság. Bármilyen súlyos történetet is meséljen (például az iraki keresztények helyzete, az ő látogatása a háborús övezetben), szinte mindig megcsillan elbeszéléseiben a derű. Csaba testvér sokat viccel, a legkomolyabb témák kapcsán is.

Igen, bármilyen nehéz helyzetet képes enyhíteni egy jó mondattal, egy viccel. Ehhez nyilván – az alkati jellemzőin kívül – hozzájárul az is, hogy nagyon sok nehéz sorsú, rossz körülmények közül jövő gyerekkel van dolga, és neki ezekkel a gyerekekkel kell megszerettetnie az élet nevű projektet, felmutatni a világ jó oldalát. És ebben mindig segít a humor, néha templomban, mise közben is elmond egy-egy viccet vagy anekdotát, amitől a hívek jobb kedvre derülnek.

Nem áll tőle messze a viccmesélő székely bácsi karaktere, szeret és tud is viccet mondani, ugyanakkor figyel arra, hogy ne bántson meg másokat.

Ezért szántam viszonylag nagy teret a könyvben a humorának, bár néha gondban voltam, hogy egy-egy vaskosabb poén belefér-e egy ilyen bölcsességgyűjteménybe – például az, amivel válaszol arra a kérdésemre, hogy miért jár a ferences barna ruhában –, de a személyiségének ez is fontos része, ezért úgy döntöttem, kerüljön be a könyvbe.

Csaba testvérről én sem tudtam sokkal többet, mint bárki más, aki követte az elmúlt években, évtizedekben a híradásokat, de a könyvet olvasva kezdtem megérteni a „Böjte-jelenséget”. Azt mondod róla, hogy „korunk szentje” – de milyen ember valójában?

Ezt a kérdést én is nekiszegeztem.

Az egyik kolostorbeli beszélgetésünkön megkérdeztem tőle: ki Böjte Csaba? Azt válaszolta: egy marék por, mint mindenki más.

Azt láttam, hogy egyrészt nagyon nyitott ember, bárkit befogad, aki jóakarattal jön, ahogy minket is befogadott, ad enni, inni, szállást, talán munkát is. Ugyanakkor konok ember, aki tudja, hogy mit akar és merre megy, és ettől nem lehet eltéríteni.

Véltem némi hasonlóságot felfedezni Szent Ferenc meg őközötte, mindketten 25 évesen kezdték a szerzetesi pályát, és Szent Ferencről is az derült ki, hogy volt egy nagyon befogadó énje meg egy kemény, tudatos énje. Mintha azt mondaná Csaba testvér is: gyertek hozzám, mert nekem Isten mutatja az utat, én pedig mutatom nektek, kövessetek ezen az úton.

Azért érdekes, amit mondasz, mert ő – és ezt nem pejoratív minősítésnek szánom – egy sztár. Nem véletlen, hogy a könyvből máris elfogyott az első kiadás, vezeti a sikerlistákat, és valószínűleg a következő kiadás sem porosodik sokáig a könyvesboltok polcain. Sztárként hogyan tud valaki megmaradni szentferenci lelkületűnek?

Ő mindig azt teszi, amit tennie kell. A körülötte lévő felhajtás nem érdekli. Úgy tekint magára, mint a legkisebb testvérre mindenik közül – és így tud a legnagyobb lenni. Önazonos ember, azt mondja, amit tesz, de először teszi, csak utána mondja, ezért hiteles. Van egy olyan életpálya mögötte, amit nem tud kikezdeni senki. Felnevelt hatezer gyereket, akiket a legnyomorúságosabb körülmények közül szedett össze, etette, iskolázta őket – amit felépített, azt nem lehet megkérdőjelezni. Emellett van egyfajta személyes varázsa, bárkivel szóba áll, bárkivel meg tudja találni a közös hangot. És létezik a karizmája, amit nem lehet tanulni, amivel születni kell. Elhiszed neki, amit mond. Azt tartja, hogy gyümölcséről ismerik meg a fát. Nem az ember a fontos, hanem a tett.

Egyszer azt mondta nekem:

aki meg akar engem ismerni, nézzen azoknak a gyerekeknek a szemébe, akiket nevelek.

Nem akart gyerekeket nevelni, az egész úgy kezdődött 1993-ban, hogy egy asszony bevitte hozzá az első gyereket, hogy fogadja be. Mondta neki, hogy üljenek be misére, és amikor olvasta az evangéliumot, az állt benne, hogy „aki egyet is befogad a legkisebbek közül, engem fogad be”. Azt tette, amit a jézusi ige alapján tennie kellett: befogadta. És amikor híre ment, hogy egyet befogadott, akkor vitték hozzá a többieket is.

Nem egy langyos ember. Ülhetne Déván vagy a szászvárosi ferences kolostorban, hiszen ő szászvárosi pap, nem lenne muszáj ezt csinálnia. De azt mondja, hogy

ki kell menni a pályára, Jézus Krisztus sem üldögélt a kispadon, hanem kiment az emberek közé.

És bár alapvetően békés figura, de felveszi a kesztyűt, ha kell, mer konfrontálódni az ügyei érdekében.

Nagyon aktív ember, a 22 bentlakásos házban jelenleg mintegy kétezer gyerek van, de a Dévai Szent Ferenc Alapítvány mellett létrehozta a Szent László Alapítványt, amit egyébként a gyulafehérvári bíróság éppen idén június 4-én jegyzett be. Ennek az alapítványnak a műemlékmentés, a leletmentés a célja: megvásárolta Bethlen Gábor szülőházát Marosillyén, aztán a Bethlen-család bérbeadta neki a keresdi várat 50 évre, nemrég pedig megvásárolta az 1849-es piski csata helyszínét a Sztrigy partján, rajta az egykori csárdával. Ott nemzeti emlékparkot akar létrehozni, és bizonyára meg fogja tölteni élettel, a felújított csárdában kávézó lesz, és a gyerekei közül többeknek munkát is ad ezzel. Fontos számára, hogy a magyar és az erdélyi történelmet kézzelfoghatóvá, élményszerűvé tegye. Ezek a helyek pusztulásra lennének ítélve, Erdély nagy fejedelmének marosillyei szülőházát valószínűleg eldózerolták volna, ha ő nem veszi meg, mert egy török kamionparkolót akartak létrehozni a helyén.

Persze vannak segítői, jó szándékú emberek, adományozók, akik az ügyek mellé állnak, de kell egy vezéregyéniség, aki mindezt összefogja.

Azt írod a könyv előszavában, hogy ez az öt hét számodra nemcsak munka volt, hanem egyfajta lelkigyakorlat. Mit változtatott meg benned ez a találkozás?

Ha lehet ezt mérni, akkor mintegy másfél méterrel emelkedtem a föld fölé. Sokkal jobban hiszek a jövőben, Erdély, a magyarság, az emberiség jövőjében.

Addig mondta Csaba testvér, hogy azért vagyunk, hogy Istennel egy asztalhoz üljünk, meg a Jóisten selejtet nem teremt, feladatunk, küldetésünk van ezen a világon, hogy én elhittem neki.

Derűlátóbb vagyok, több mindent szeretnék elérni az életemben, mint amikor kimentem Dévára.

Azt is elhiszem neki, hogy nincs itt a világvége, Európa vége sem, csak egy új korszak kezdetén vagyunk. Ez a zavaros, pandémiás időszak segíthet rádöbbenni az embert, hogy amit csinálunk, nem jó, ezen változtatni kell. Mindenki várja a csodát, várja, hogy valaki helyette megoldja a problémákat – de ha valamit megtanultam Csaba testvér mellett, az az, hogy az ember vegye kezébe a sorsát, ne meneküljön a feladatok elől, mert senki nem fogja elvégezni helyette azt, amit neki kell elvégeznie.