Ilyen a boksz: amikor még voltak elnökválasztási viták, így néztek ki (VIDEÓKkal)

Csokorba gyűjtöttük az elmúlt három évtized romániai elnökjelölti csörtéinek legizgalmasabb pillanatait.

Hirdetés

Minden jel szerint az idei lesz a második olyan elnökválasztás a romániai demokrácia elmúlt harminc évének történetében, amikor a döntősök nem állnak ki vitázni egymással a második forduló előtt. Pontosabban egyikük kiállna, de a másik fél részéről nincs fogadókészség. Hiába Viorica Dăncilă asszony kitartó követelőzése, a média és a civil társadalom – köztük számos, egyébként Klaus Iohannist támogató véleményformáló és szavazópolgár – nyomása, az íratlan szokásjog, a jelenlegi államelnök mereven elzárkózik attól, hogy szemtől szemben, nyílt vitában ütköztesse érveit szociáldemokrata kihívójával. (Arról, hogy ő „vitának” nevezi a gondosan kiválogatott újságírók előtti keddi performanszát, egy sikamlós hasonlat jut eszembe, de inkább nem mondom.)

Függetlenül attól, mit gondolunk Iohannis döntéséről, illetve retorikájáról, miszerint ő „háborúban áll a PSD-vel” (!), ezért nem száll vitába a több mint kétmillió választópolgár szavazata által legitimált Dăncilă pártelnökkel – szerény személyes véleményem az, hogy gyér demokratikus politikai kultúránknak ezt a haladó hagyományát vétek lenne veszni hagyni –, nem árt felidézni, hogyan is nézett ki egy ilyen verbális összecsapás az elmúlt évtizedekben – már csak azért is, mert végigkövethetjük, milyen forró témák mentén formálódott a rendszerváltás utáni romániai közélet. És nem mellesleg felidézhetünk néhány, azóta szállóigévé vált gyöngyszemet, valamint pár, azóta a román politikából sajnos-hálistennek kikopott arcot.

 

1990. A posztkommunista Keresztapa és az antikommunista emigránsok

Bizony, már a legelső szabad választások előtt tartottak televíziós vitát, igaz, nem a második forduló előtt, tekintve, hogy második fordulóra nem volt szükség, mivel Ion Iliescu a Nemzeti Megmentési Front (FSN) színeiben csekély 85 százalékkal már az első fordulóban megnyerte a választást.

Amennyiben megnézzük az alábbi beszélgetésrészletet, azt is látni fogjuk, miért. A Ceaușescu-érában a Párt másodvonalába „visszaszorult” (bár egy ideig a kondukátor közvetlen környezetébe tartozó, központi bizottsági tag) Iliescu, aki afféle reformkommunistaként került az 1989-es forradalom sodrában a demokratikus átalakulás élére, két külföldről frissen hazatért, régi vágású, a királyi Romániában és a nyugati polgári demokráciákban szocializálódott politikussal, a nemzeti liberális Radu Câmpeanuval és a parasztpárti Ion Rațiuval nézett farkasszemet.

Ez a két, igen tiszteletreméltó emigráns öregúr olyannyira „idegen testként” hatott a közel fél évszázadnyi kommunista diktatúrában felnőtt nemzedékek számára, hogy Iliescunak jóformán erőfeszítést sem kellett tennie, hogy legyőzze őket. Hiába tartott traktátust az egyébként erdélyi származású, görögkatolikus, csokornyakkendős parasztpárti úriember a demokrácia lényegéről, arról, hogy utolsó vérünkig védelmezni kell mások jogát ahhoz, hogy ne értsenek egyet velünk, mindez finomkodóan idegenül és kioktatóan hatott sokak számára, ráadásul olyan emberek szájából, akik „nyugaton dőzsöltek, miközben mi itthon szenvedtünk, most meg hazajönnek, és ők akarják fújni a passzátszelet”.

Még csak annyit: Rațiu is, Câmpeanu is halott azóta, Iliescu pedig még itt van velünk. Szó szerint és átvitt értelemben is.

 

1992 és 1996. A posztkommunista Keresztapa és az ellenzéki professzor

Az új román alkotmány elfogadását követő, első teljes ciklusra szóló választáson Iliescu már egy fokkal keményebb vitapartnerrel és korábbi ellenfeleinél egy nemzedéknyivel fiatalabb riválissal nézett szembe: Emil Constantinescu geológus professzorral, a Bukaresti Egyetem rektorával, az Egyetem téri tiltakozások egyik vezéralakjával, aki a Demokratikus Konvenció jelöltjeként szállt ringbe (és aki épp tegnap töltötte a 80. életévét, Isten éltesse!). Ekkor már szükség volt második fordulóra, amelyben Constantinescu végül veszített, 38 százalékot szerezve.

Ha belenézünk ebbe a felvételbe, furcsa érzésünk támadhat, az akkori vitatémák nagyon távolinak tűnhetnek, főként a mai fiatalok számára (emlékszik még valaki az Egyesült Államok által adandó „legnagyobb kedvezmény” ügyére?). Számunkra érdekes lehet viszont, hogy Iliescu a vita egy pontján az egykori ellenálló Doina Cornea és Szőcs Géza radikális kijelentéseivel igyekszik diszkreditálni ellenfelét, és érintőlegesen szóba kerülnek a nemzeti kisebbségek jogai is (a második óra környékén). De tényleg csak érintőlegesen, retorikai fogásként.

1996-ban ugyanez a páros mérkőzött meg, az összecsapás – és a választás – ezúttal Constantinescu javára dőlt el. A YouTube-on a vita megtekinthető teljes terjedelmében, mi azonban most csak azt az elhíresült pillanatot illesztjük ide, amely sokak szerint eldöntötte az elnökválasztást.

A két „finalista” kérdezhetett egymástól, és a köztudottan hívő, konzervatív szemléletű ellenzéki jelölt a következő kérdést szegezte a dialektikus és történelmi materializmuson nevelkedett elnöknek: „Hisz ön Istenben, Iliescu úr?” (Mint utóbb kiderült, a kérdés „szellemi szülőatyja” Constantinescu kampánytanácsadója, a színművész, későbbi kultuszminiszter és színházigazgató Ion Caramitru volt.) Az elnök próbált kitérni a válasz elől, mondván, hogy vallásos családban nevelkedett, ő maga viszont szabadgondolkodó, de Constantinescu tovább forszírozta a témát, Iliescu idegesen hárított – és ez egy olyan ortodox, vallásos országban, mint Románia, kevésnek bizonyult a boldogsághoz. Már ha tényleg volt köze a választás végkimeneteléhez.

 

2000. A posztkommunista Keresztapa és a soviniszta néptribunus

Hihetetlen, de a 2000-es év ismét a ringben találta a rendszerváltás utáni román politikai élet legnagyobb túlélőjét, a „másfél” elnöki mandátumon már túl levő Ion Iliescut. Sőt, ismét győzött, ráadásul úgy, hogy már az első fordulóban sikerült ronggyá vernie a kormányzástól leamortizált, szétesőfélben lévő Demokratikus Konvenció romjain felálló aspiránsokat. Így történhetett az, hogy a második fordulós ellenfele a román nacionalista politika fenegyereke, a szélsőségesen magyar- és zsidóellenes Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt vezére, Ceaușescu egykori (egyik) udvari költője lett.

Iliescu így kényelmesen hátradőlhetett, a győzelme borítékolható volt, hiszen magáénak tudhatta a polgári-demokratikus politikai oldal szavazóinak fogcsikorgatva és befogott orral leadott voksait is, még az őt egyáltalán nem kedvelő erdélyi magyarok is tódultak szavazni rá, az egzaltált soviniszta hordószónoktól való jogos félelmükben. Ezért engedhette meg magának Iliescu azt is, hogy – először és az idei választásig utoljára – ne álljon ki nyíltszíni vitára ellenfelével, és ezt különösebben nem is rótták fel neki. Az eredmény: Iliescu kétharmaddal nyert ismét.

A 2000-es elnökválasztás első fordulós televíziós vitájáról ezt a részletet találtuk, a jelölteknek – köztük az RMDSZ színeiben akkor már második alkalommal megméretkező Frunda Györgynek – arra kellett választ adniuk éppen, mit jelent számukra a nemzeti büszkeség fogalma. Nem irigyeljük őket.

Hirdetés

 

2004. „Két volt kommunista”

Ez volt az első alkalom Románia 1989 utáni történelmében, amikor Ion Iliescu (hányszor írtuk már le ezt a nevet?) nem állt rajthoz az elnökválasztáson – mivel két teljes és egy csonka elnöki mandátum birtokában ezt már törvény szerint nem tehette meg. Így aztán pártja, a többször nevet változtató, a személyi és szervezeti változásokat, örökös vezéréhez hasonlóan, mindig túlélő Szociáldemokrata Párt az Iliescu utolsó elnöksége alatt miniszterelnöki tisztséget betöltő Adrian Năstasét küldte csatába a Cotroceni-palotáért.

A romániai (fél)nyilvánosságban csak „Bombonel”-nek (azaz „cukorfalatnak”) csúfolt, de teljesen értékelhető kormányfői teljesítményt nyújtó Năstase balszerencséje az volt, hogy a Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata Párt összebútorozása nyomán létrejött DA Szövetség végül Bukarest főpolgármesterét, Traian Băsescut jelölte az eredetileg tervezett Theodor Stolojan helyett. Ha van Ion Iliescu mellett meghatározó figurája a rendszerváltást követő román politikának, akkor Băsescu az: a hajdani hajóskapitány, aki habitusában, modorában mindvégig megőrizte egykori hivatásának nyomait, kiváló debattőrnek és óriási játékosnak bizonyult, hogy így fogalmazzunk (ellenkező előjellel mondva: dörzsölt gazfickó). Meg is nyerte a választást, igaz, alig három százaléknyi előnnyel.

A televíziós vitában pedig ugyancsak ő fogalmazta meg, szokott csípős (ön)iróniájával, a forradalom utáni Románia egyik legfőbb rákfenéjét: „Micsoda átok ül ezen a népen: oda jutott végül, hogy két volt kommunista közül kell választania!”

 

2009. A Hajóskapitány és a „mamlasz”

Minden idők egyik legfurcsább elnökválasztása kétségkívül a 2009-es volt: igen, ez volt az a voksolás, amikor este lefeküdtünk annak tudatában, hogy Mircea Geoană nyerte a második fordulót, reggel pedig arra ébredtünk, hogy Traian Băsescu az elnök.

Ez volt talán a vitákkal legsűrűbben tarkított elnökválasztás. Mivel elvileg hárman is esélyesek voltak a döntőbe jutásra – Mircea Geoană szocdem, Crin Antonescu liberális jelölt és a hivatalban lévő államfő –, az aspiránsok többféle felállásban is megmérkőztek egymással: vitázott Băsescu Antonescuval, hárman együtt, illetve a második forduló előtt a két döntős. Számos emlékezetes pillanatot őrzünk ezekről a vitákról, mint amilyen Băsescu és Antonescu fulmináns szócsatája a női szerepmodellek kapcsán, vagy az, amikor arra kellett választ adniuk a jelölteknek, kit tekintenek egyfajta morális iránytűnek a saját életükben.

Az ilyen pillanatokban derült ki egyértelműen, hogy a „játékos-elnök”-nél jobban egyikük sem érti (vagy inkább érzi) a román néplelket, korhangulatot, érzületet, vagy nevezzük akárhogyan. Míg a liberális politikus Tudor Chirilă rockzenészt nevezte meg, Geoană, baloldali létére, az ortodox pátriárkát, az egyébként meglehetősen érdes modorú, szabadszájú extengerész azt válaszolta, az ő példaképe a felesége. Amikor egy jótettükről kellett beszámolniuk, Băsescu ismét „mindent vitt”: elmesélte, hogy egyszer megkeresztelt egy muszlim kisgyereket, halott barátja fiát.

A legnagyobb pillanata azonban akkor következett el, amikor a döntő(beli) vitán szóba került szocialista ellenfelének a Sorin Ovidiu Vântu üzletemberhez-sajtómágnáshoz, és általában a korrupt (média)mogulokhoz fűződő viszonya (akkoriban a „mogul” volt az egyik leggyakrabban használt kifejezés a román politikai közbeszédben). Geoană – akit maga a román baloldal doyenje, Ion Iliescu nevezett „mamlasz”-nak („prostănac”) – tagadta, hogy köze lenne az oligarchához, mire Băsescu előállt a farbával: akkor mit keresett az este Vântu otthonában? A jelenet itt megtekinthető:

És nem bírjuk ki, hogy ne tegyük ide ezt a képet, annak illusztrálására, hogy a román politikában minden lehetséges, és mindennek az ellentéte is, mindenki volt már szövetséges és ellenfél is mindenkivel. Igen, mindketten Mircea Geoană támogatói táborában ültek.

 

2014. A hallgatag szász és a #pecigonta

És ezzel el is érkeztünk a majdnem-jelenhez, avagy a legközelebbi múlthoz. A 2014-es választás első fordulója után a meccs már-már lefutottnak tűnt: Victor Ponta miniszterelnök, a szocialisták lendületes fiatal titánja, akit az utca ellenzéki népe hol „Mikiegér”-nek becézett, hol nehezen lefordítható, de fentebb többé-kevésbé lefordított szójátékkal („#puiemonta”) fejezte ki jókívánságait feléje, tíz százalékot vert rá Klaus Iohannisra, a Keresztény-Liberális Szövetség (biza, volt ilyen) jelöltjére, Nagyszeben nem épp szószátyárságáról ismert bürgermeisterére, aki eleve hátránnyal indult, tekintve, hogy szász származású, német anyanyelvű és lutheránus, amit a PSD-s suttogó propaganda bőven ki is használt.

Ma már tudjuk, mert történelem, hogy Iohannis a döntőben fordítani tudott, így ő lett Románia elnöke. Pikáns adalék, hogy ő, aki az idei választáson elzárkózott mindenféle vita elől (nem, nem csak a PSD-s jelölttel szemben, a többiekkel sem állt szóba, akárcsak Dăncilă), 2014-ben arroganciával vádolta Victor Pontát, amiért az nem akart vitázni vele. A nagy találkozás végül megtörtént, két alkalommal is, Iohannis rendíthetetlen volt, mint egy kőszikla, és felkészületlen, mint egy iskolás, Ponta pedig izgága és valóban irritálóan arrogáns, szóval semmi extra.

És ezzel nagyjából össze is foglaltuk a lényeget, mert mindkét paláver olyannyira semmilyen volt, hogy ha erre gondolunk, akkor tényleg elmegy a kedvünk az idei potenciális vitától. Az egyiket azért idetesszük, okulásul, majdani izgalmas vitákban és a kínálat jövőbeni javulásában erősen reménykedve.

Vasárnap pedig szavazzon mindenki lelkiismerete szerint.

Hirdetés