Misztikus érzés belépni egy Kós-épületbe. Amikor az ember belép: minden összeáll és a helyén van – transzcendencia van.

Az, hogy egy épületnek lelke volna, nem csupán Vargha Mihály képzőművésznek, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának különvéleménye. Mint ahogy az kiderült az ő és Jánó Mihály művészettörténész előadással egybekötött beszélgetéséből is december 7-én, a kolozsvári Györkös-emlékházban.

Kós Károly születésnapjának 140. évfordulójához (1883. december 16.) közeledve került terítékre az, hogy az erdélyi köztudatban főként Kolozsvárhoz és Sztánához, valamint tágabb értelemben Budapesthez köthető az építész-író munkássága. Valamiért jóval később jut eszünkbe Sepsiszentgyörgy Kós nevének hallatán, pedig ebben a városban található Erdélyben a legtöbb Kós által tervezett és kivitelezett épület.

A transzcendenciát tekintve pedig nyugodtan kijelenthetjük – Jánó Mihállyal közösen –, hogy azokban az épületekben, amelyeket Kós hozott létre, mind olyan emberek laktak, akik szoros viszonyt, barátságot ápoltak az építésszel, az intézmények megálmodói és megteremtői pedig szintén.

Jánó Mihály elsőként Fogolyán Kristófot emelte ki, aki Kós tervei alapján építtette a sepsiszentgyörgyi (akkor vármegyei) kórházat, illetve hatalmas szerepe volt abban, hogy elhozza Bartók Bélát is a városba. Bartók a Székely Nemzeti Múzeum dísztermében koncertezett 1927-ben, a városban két hónapot töltött el, mégpedig egy ugyancsak Kós Károly által kivitelezett házban, a Keresztes testvérek vendégeként. A Keresztes-ház a Mikó utcában mai napig áll.

A teljesség igénye nélkül felsorakoznak még Sepsiszentgyörgy ikonikus Kós-épületei közé például a Csulak-ház – Csulak Samu orvos lakóháza, amelyhez hasonló Miskolcon található –, az egykori Református Elemi Iskola épülete, amely utóbb pionírházként, jelenleg pedig ifjúsági központként működik, valamint a Leánygimnázium épülete is, amely Csutak Vilmos, a Székely Mikó Kollégium egykori igazgatója, Kós egyik legközelebbi barátja rendeletére készült el az építész tervei alapján.

„Idősebb korban kerül az ember közelebb Kós Károlyhoz” – mondta Jánó Mihály, aki számára nem csak életének ebben a szakaszában vált különösen kiemelkedővé a kósi művészet, hanem a hetvenes-nyolcvanas években is, a Kós halálát követő időszakban is. Mint mesélte, mindig vágyott rá, hogy igazán közel kerüljön alakjához, s ahogy sok más kortársa akkoriban, ő is gyűjtötte a Kós-relikviákat, noha ez egy nehéz dolognak bizonyult, tekintve, hogy mindenki rögtön lecsapott rájuk. Három ilyen különlegességet is láthattunk Jánó gyűjteményéből, amelyből kettő képzőművészeti alkotás, a harmadik pedig egy könyv.

„Cseh Gusztáv grafikusművész régi kedves barátom volt, a csernátoni Haszmannok rokona. A gelencei templomot látogattuk meg, már akkor érdekelt a Szent László-ábrázolás (Jánó Mihály a Szent László-felképek kutatója – a szerk.). Ekkor ajándékozta nekem ezt a Kós-portrét, amely egyébként a Hatvan főember című, László Gyulával közös művében jelent meg. Ezt a rézkarcot mai napig berámázva őrzöm. A másik pedig egy szintén közvetve Kóshoz köthető rajz, amit Kádár Tibor festőművész ajándékozott nekem halála előtt. Kolozsvár fontos épületei és Kós Károly arcképe a sarokban. Viszont harmadikként ez a rongyos könyv áll legközelebb hozzám. Ez Kós Erdély című nagyon fontos művének egyik nagyon régi kiadása, amelyet a gelencei kastély padlásán találtam meg kutatásaim idején.” – mesélte el a művészettörténész.

Van azonban egy negyedik ereklyéje is – egy levél, amelyről eddig a művészettörténész nem mesélt soha.

Jánó az egykori Műemlékek Országos Bizottsága keretében sokat kutatott az irattárban és ott bukkant erre a Kós Károly-levélre, amely hatalmas reveláció volt. A levélre három válasz is érkezett, azokkal együtt sikerült befénymásolniuk.

„A dolog azért volt roppant fontos számunkra, mert a levél a Kós transzilvanizmusának egy elképzelhetetlenül fontos dokumentuma. Arról van szó, hogy 1910-ben Türében, ahová Kós Károly beházasodott, a görögkatolikus egyház úgy döntött, hogy lebontja a román építésű fatemplomot, amely Erdély egyik legérdekesebb és legértékesebb fatemploma. Kós felmérte a helyzet súlyát és mivel jó viszonyban volt a türei görögkatolikus pappal, megegyezett vele, hogy megvásárolja a templomot. Igenám, de az esperes beleszólt a történetbe: a bukaresti múzeumnak ígértette oda a templomot. A transzilvanista Kós azonban nem hagyta ennyiben, és egy indulatos levelet küldött a Műemlékek Országos Bizottságának Budapestre, amelyben azt teszi szóvá, hogy van itt egy erdélyi épület, a tizenkilencedik század elejéről, amely úgy néz ki, hogy elkerül hazájából, ami ebben az esetben tarthatatlan – lépjen a Bizottság ebben az ügyben, ne kerüljön el a Regátba egy itteni épület. A türei templom azonban sajnos elkerült Bukarestbe. Az egész történet vége az, hogy a közelmúltban a román kormány szintjére jutott el az eset, amelyet Mara Popescu tárt fel a román közönség számára.”

Ebből is látszik, Kós milyen vehemensen állt ki az erdélyi műemlékek védelme érdekében, felekezettől és nemzeti hovatartozástól függetlenül. Hitvallása, a helyi mesterekkel és helyi anyagokkal kiterjedt arra is, hogy a helyit helyben kell megtartani és megőrizni az enyészettől.

Az első világháborút megelőző években ez egy monumentális lépés, hogy „egy erdélyi magyar ember védi a román templomot” – egészítette ki Vargha Mihály, aki maga is azt tapasztalja a Székely Nemzeti Múzeum élén, hogy a nemrég felújított épület és kert egyre inkább vonzza a román középosztály egy részét. Hogy kik a székelyek, arra is van válaszuk számukra, a kortárs muzeológia jegyében háromnyelvű kisfilm várja a látogatókat abban a Kós-épületben, amelyet egyesek még mai napig Kós-múzeumnak hívnak.