Hogy telik az idő!

Nem pusztán azért, mert az ismerőst – akit beszélgetés közben sandítva, alaposan végigmér – mintha kissé megmarcangolta volna az idő vasfoga, miközben az erdélyi embert szerencsére nem, hanem azért is, mert ezzel sok minden megmagyarázható. Az élet dolgai általában. Melyek az időben történnek benne, éppen ezért megmásíthatatlanok. S ha megmásíthatatlanok, minek is szomorkodnánk különösebben felettük?!

Ezt néhány szóban meg is beszélik, fel-felkacagva: lehet, hogy kicsit elrontottuk itt, esetleg kicsit ott is (– Akkor kellett volna másképp, amikor még lehetett! Szerencsére most már mindegy.), meg is híztunk, fogyni se tudunk, többre is vihettük volna. Még mindig abban a kislakásban lakunk, még mindig ott dolgozunk. Ugyanaz életünk kicsiny párja. A gyermekek ügyesek.

– Semmi különös, telik, hálistennek – mondja ezek után az erdélyi ember.

– Na, hálistennek – bólogat egyetértően az ismerőse is.

Mert mindketten tudják, hogy amikor valami különös van, az rossz különös szokott lenni. Igaz, ha jó különös van, azzal nem illik dicsekedni. Akkor már mégiscsak az a legcélszerűbb a beszélgetés szempontjából, ha a helyzet változatlan. Ez van benne a hallgatásban a következő mondat előtt.

– Hát igen – szólal meg a beállt csöndben az erdélyi ember – ha jól telik, ha nem telik jól, legalább telik.

Ez úgy értendő, mint ami azért megnyugtató. És szorosan hozzátartozik az a – néha kimondott, máskor kimondatlan – gondolatkör, hogy az ember teszi, amit lehet. De csak azt teheti, amit lehet, mert amit nem lehet, azt nem lehet. És megeshet, hogy gyakrabban telik rosszul, mint jól, de ha rosszul is telik, legalább telik. S az idővel együtt szerencsére a rossz is eltelik.

– Bizony, ha nem telne, meg lenne állva. S ha meg lenne állva, lehet, hogy meg lennénk halva – kacag fel az ismerős.

A következő csönd arra utal, hogy akkor már mégiscsak jobb így, ahogy van. Telve, nem halva.

– Bizony, az idő, az olyan – mondja aztán folytatólag az erdélyi ember ismerőse –, hogy egy kicsit nem figyelünk oda, s már el van telve. – De – teszi hozzá elgondolkodva –, ha odafigyelünk, akkor is el van telve.

– Kurva dolog ez az idő – sommáz ilyenkor az erdélyi ember, s miközben óvatosan körülnéznek, hogy hallotta-e valaki a csúnya szót, az ismerőse hevesen bólogat. A megfogalmazás arra a feloldhatatlan kettősségre utal, hogy idő szinte nincs is semmire, de közben rajtunk is látszik, hogy mégis mennyire van.

– Éppen csak az a baj, hogy az idővel együtt az élet is telik – mutat rá az ismerős.

Ekkor megbeszélik, hogy borzasztó gyorsan nőnek a gyermekek a családban, és az is a mi időnkből telik. Mert ők csak nőnek, észre sem veszik. De nekünk lassan annyi. Igaz, ha nem nőnének, az is milyen volna. Mégis jó, hogy nőnek, ha már így alakult. Maholnap nősülnek meg, mennek férjhez.

A házasság gondolatától mindketten eléggé megriadnak, gyorsan el is terelik a szót, mielőtt még kiderülne: azért rettenetes a gondolat, mert akkorra még jobban eltelik az idő, vagy azért, mert a gyermekekre is házasság vár elkerülhetetlenül. Az erdélyi ember általában úgy beszél a házasságról, hogy nem beszél róla: csak cinkosan a másikra nézeget, s néhány elejtett, bajtársiasan viccelődő félszóból sejlik fel a házasság, mint a sors vészterhes, súlyos, megmásíthatatlan tartozéka.

– Na, de szerencsére addig még van egy kicsi – tér vissza az időre valamelyikük.

– Addig még jó sokat lehet dolgozni – bólogat a másik felnevetve, és lassan távolodva.

Mert ezzel már végéhez ért a beszélgetés, mindketten tudják. Ideje, hogy elmenőben, pár lépésről visszafordulva felhangozzék az örök, derűt hozó végszó:

– Ez van, mit csináljunk?!