Harmincöt év, négy államfő – Románia elnökei (1. rész)

Idén ősztől lesz egy új tagja a romániai államfők igencsak exkluzív, jelenleg négy fős klubjának. Kétrészes minisorozatban mutatjuk be az ország 1989 utáni négy elnökét, az első részben Ion Iliescut és Emil Constantinescut.

Hirdetés

Az idei évben négy választást tartanak Romániában. Júniusban, ugyanabban az időpontban zajlanak az európai parlamenti és az önkormányzati választások, szeptemberben az államfőválasztás, az év végén pedig a parlamenti választások is. Az EP-képviselőket öt évre választjuk, a helyi és megyei önkormányzati testületek tagjainak, valamint polgármesterek és megyei tanácselnökök mandátuma négy évre szól, az államelnöké öt évre, a képviselőház és a szenátus tagjai pedig szintén négy évre kapnak megbízást a választópolgároktól.

Az államfői posztot idén mindenképpen egy új jelölt fogja betölteni. Az alkotmány szerint ugyanis egy személy legfeljebb kétszer lehet államfő, Klaus Iohannisnak pedig idén jár le a második ötéves mandátuma.

Kétrészes minisorozatunkban visszatekintünk az ország 1989 utáni múltjára és megnézzük, kik voltak Románia elnökei. Az eltelt 35 év alatt csak négy államfője volt Romániának: előbb volt Ion Iliescu két évig, majd ismét ő lett az elnök négy évre. Aztán Emil Constantinescu költözött négy évre a Cotroceni-palotába, utána Iliescu tért vissza újabb négy évre. Traian Băsescu az első államfő, akinek a mandátuma már nem négy, hanem öt évre szólt, kis is töltött kétszer öt évet az ország élén. Majd következett Klaus Iohannis, aki idén fejezi be tízéves államfői karrierjét.

A szűk körű, jelenleg csak négy fős exkluzív „elnöki klubnak” ma az első két tagját, Ion Iliescut és Emil Constantinescut mutatjuk be, holnap pedig Traian Băsescu és Klaus Iohannis miniportréja következik.

 

Ion Iliescu, a rendszerváltó kommunista

Fotó: Grigore Popescu/Agerpres

Ion Iliescu Románia első rendszerváltás utáni elnöke. Nem sokkal azután, hogy Nicolae Ceaușescu 1989. december 22-én elmenekült Bukarestből, a forradalmárok elfoglalták a Román Televízió székházát. A televízióban közvetített forradalom első arcai Ion Caramitru színész és Mircea Dinescu költő voltak, elsőként – nem sokkal dél után – ők ordították bele a kamerákba, az izgalomtól remegve és dadogva, hogy „Győztünk!”. Aztán két óra múlva megjelent a képernyőkön egy magabiztosan beszélő, meggyőzően gesztikuláló zakós figura, aki magától értetődő természetességgel állt a televíziós forradalom – és röviddel ezután az ország – élére: ő volt Ion Iliescu.

Ion Iliescu 1930-ban született a Călărași megyei Oltenițán. Tizennégy évesen belépett a Kommunista Ifjak Szövetségébe, majd 1953-ban a hatalmában akkorra már kiteljesedett Román Kommunista Pártba, ahol fényes karriert futott be: az ifjúsági szervezet központi bizottságának titkára, majd a párt propagandaosztályának vezetője, később ifjúsági miniszter lett. Az 1967-ben a párt és az ország élére kerülő Ceaușescu 1971-ben hatalmi féltékenységből eltávolította Iliescut a központi vezetésből, előbb a Temes megyei tanács alelnöke, majd az 1970-es évek végéig a Iași megyei tanács elnöke volt. Ezután az országos vízügyi hatóság elnökeként, majd az 1980-as évek közepétől a forradalomig a Műszaki Könyvkiadó igazgatójaként dolgozott.

Bár a Ceaușescu-rendszer szinte teljes ideje alatt mellőzték a párt és az ország csúcsvezetésében,

Iliescu a klasszikus kommunista elvtárs és pártaktivista ősfigurája.

Energetikai mérnöki diplomát szerzett, egyetemi tanulmányainak egy részét Moszkvában végezte, szíve és esze is a Szovjetunió felé orientálta. Egy nappal Ceaușescuék elmenekülése után, a Bukarestben kitört forradalmi káosz közepette Iliescu és egy másik, a pártvezetés kegyeiből kiesett őskommunista, az 1990-es években a televízióból jól ismert Silviu Brucan az orosz nagykövetséghez fordult és katonai segítséget kért Moszkvától, de az orosz vezetés megtagadta a katonák Romániába küldését (Mihail Gorbacsov volt akkor az orosz vezető).

Az első forradalmi órák kaotikus közegében igen rövid ideig tartott a hatalmi vákuum, december 22-én este létrejött a Nemzeti Megmentési Front (FSN) tanácsa, amely a kommunista párt másodvonalas elvtársainak vezetésével lényegében az ország élére állt.

A Front vezetőtanácsának elnöke Ion Iliescu lett, ő is jelentette be a fejleményeket a televízióban.

Az új vezetés és a régi kommunista rend közötti organikus folytonosság, a kommunista hatalomátmentési irány annyira nyilvánvaló volt, hogy a Front vezetőtanácsának több tagja, köztük az olyan disszidensek, mint Doina Cornea, Tőkés László vagy Ana Blandiana pár héten belül ki is léptek a testületből.

A FSN 1990 februárjában párttá alakult, az első rendszerváltás utáni választásokon, 1990 májusában pedig Ion Iliescu a Front elnökeként indult az államfőválasztáson, amit meg is nyert. Mandátuma két évre szólt, az 1992-es választásokig pedig FSN-kormány vezette az országot.

Iliescunak nagy szerepe volt abban, ahogyan az 1990. márciusi, marosvásárhelyi etnikai konfliktus kirobbant és lezajlott.

Ez volt az a mozzanat, amikor a Virgil Măgureanu vezetésével a régi rendszerből átmentett és újjászületett kommunista titkosrendőrség, a Szekuritáté utódszervezete, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI)  előkészítette és megkoreografálta a marosvásárhelyi román–magyar utcai összecsapásokat, hogy ezzel igazolja: szükség van a struktúrákra, például a magyar nacionalizmus és irredentizmus elleni harcban. Măgureanut ugyanis Iliescu bízta meg a SRI létrehozásával, és szintén Iliescu volt az, aki nem reagált a vásárhelyi konfliktus hevéből Bukarestbe irányuló magyar kérésekre, hogy Iliescu, Petre Roman miniszterelnök vagy más illetékes állítsa le a városba irányított, félrevezetéssel felbőszített Görgény-völgyi románokat szállító buszos konvojokat.

Nem sokkal államfővé választása után, 1990 júniusában Ion Iliescu Bukarestbe hívta a Zsil-völgyi bányászokat, hogy „rendet teremtsenek” az Egyetem-téren tüntető főleg kommunistaellenes egyetemisták és értelmiségiek körében. A bányászok Miron Cozma vezetésével szétverték a tüntetést, feldúlták a két történelmi román párt (a parasztpárt és a liberálisok) székházát, több százan megsebesültek, száznál is többen meghaltak.

Iliescu első elnöksége idején, 1991 szeptemberében egy újabb bányászjárás történt, az ismét Bukarestbe vonatozó bányászok zavargása nyomán lemondott Petre Roman miniszterelnök.

Az 1992-es választásokon Ion Iliescu nagy többséggel, 61 százalékkal győzött és ismét államelnök lett. Elemzők egybehangzó állítása szerint ez úgy volt lehetséges, hogy a vidéki lakosságot és a munkásságot, akiknek a szavazataival Iliescu ismét nyerhetett,

a hatalom félrevezette és manipulálta az akkor igen népszerű és 1993-ig egyetlen tévécsatornaként működő Román Televízión keresztül.

Négy év után, 1996-ban Ion Iliescu és pártja, amely időközben szociáldemokrata párttá (PDSR) alakult, elveszítették a választásokat. Iliescut az antikommunista Demokratikus Koalíció jelöltje, Emil Constantinescu egyetemi tanár váltotta a Cotroceni-palotában.

A 2000-es választások ismét a szociáldemokratáknak kedveztek, miután az országban magasra hágott a elégedetlenség a jobbközép koalíció gazdasági reformjai és a koalíción belüli politikai széthúzás és instabilitás miatt. Ion Iliescu a második fordulóban a szélsőséges, nacionalista Corneliu Vadim Tudor ellenében ismét megnyerte az elnökválasztást. Az Iliescu-Vadim Tudor második forduló az a bizonyos „kisebbik rossz”-mozzanat a romániai választások történetében, akkor ugyanis igen sokan „behunyt szemmel”, kényszerből szavaztak Iliescura, csak hogy ne Vadim legyen az elnök.

A 2004-ig tartó időszak a Năstase-kormány ideje, ekkor – 2004-ben – csatlakozott Románia a NATO-hoz és zárta le az EU-csatlakozási tárgyalásokat is (a tényleges csatlakozás 2007-ben volt).

Ion Iliescunak tehát két és fél elnöki mandátuma volt. Bár az 1991-es alkotmány rögzíti, hogy egy személy legfeljebb kétszer lehet államelnök,

Iliescu azzal érvelt bírálóinak, amikor harmadszor is elindult az elnökválasztáson, hogy visszamenőleg nem lehet alkalmazni még az alkotmány előírásait sem,

Hirdetés

ő pedig az új alaptörvény elfogadása előtt lett először államfő. Első elnöksége idején működött a Petre-Roman- és a Theodor Stolojan-kormány, a második alatt pedig Nicolae Văcăroiu kormánya.

Iliescu 2004-től bukaresti szenátorként folytatta pályafutását, majd az időközben Szociáldemokrata Párttá (PSD) alakult szociáldemokraták tiszteletbeli elnöke, nagy öregje, szürke eminenciása, a későbbi pártvezetők, például Victor Ponta tanácsadója volt.

Az 1990. június bányászjárás ügyében indult, igen súlyos vádakat – népirtás, háborús propaganda stb. – felsorakoztató bűnvádi eljárásban és perben Iliescu ellen is vizsgálat indult, de 2009-ben megszüntették ellene az eljárást. 2017-ben ismét vádat emeltek ellene, de az ügyet 2020-ban a bíróság visszaküldte az ügyészségnek, hogy újrakezdje a vizsgálatot.

Iliescu ellen az 1989-es forradalom ügyében is pert indítottak 2019-ben, de ebben az ügyben is sorozatos halasztások és bírósági hatáskör-elutasítások váltják egymást. Az ügy most is folyamatban van.

Ion Iliescu jelenleg 94 éves, visszavonultan él feleségével, gyermekük nincs.

 

Emil Constantinescu, a politikusok közé keveredett értelmiségi

Fotó: institutlevant.ro

Emil Constantinescu Románia második 1989 utáni államelnöke. 1939-ben született a mai Moldovai Köztársaság területén, Tighinában. Családja 1943-ban Argeș megyébe menekült, Constantinescu itt nőtt fel. 1960-ban jogi diplomát szerzett Bukarestben és rövid ideig gyakornok bíróként dolgozott. 1966-ban geológusként diplomázott és az egyetemen helyezkedett el oktatóként. Fényes egyetemi és tudományos pályát futott be, volt a Bukaresti Egyetem rektorhelyettese, majd rektora, nemzetközi geológiai és egyetemi szervezetek tagja, a világ számos egyeteme szakmai elismerések egész sorával tüntette ki.

A forradalom után az első román értelmiségiek egyike volt, aki részt vett a bukaresti Egyetem téri demokratikus tüntetéseken.

Az egyik legtekintélyesebb rendszerváltás utáni romániai civil szervezet, a Polgári Szövetség (Alianța Civică) egyik alapítója, majd alelnöke. A szervezet a demokratikus ellenzéki pártokkal (Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt – PNȚCD, Nemzeti Liberális Párt – PNL) együtt 1991-ben létrehozta a Demokratikus Konvenciót, amely az 1992-es államfőválasztáson Constantinescut indította jelöltként. A második fordulóban azonban 38 százalékos eredménnyel alulmaradt Iliescuval szemben. 1992-ben a Konvenció elnökévé választották, 1996-ban pedig ismét államelnök-jelölt volt. Abban az évben a Konvenció megnyerte az önkormányzati és a parlamenti választásokat is, Emil Constantinescu pedig államelnök lett.

Elnöksége és a Konvenció kormányzása idején kapott először kormányzati szerepet az RMDSZ,

ugyanebben az időszakban gyorsult fel az állami ipar privatizációja és a kommunista hatalom idején elkobozott földterületek és erők visszaszolgáltatási folyamata. Mandátuma idején jelölték Romániát NATO-tagságra, ekkor kezdődtek el az ország EU-csatlakozási tárgyalásai is.

Nyilvános szereplései éles ellentétben álltak a Ion Iliescutól megszokott stílushoz képest: míg Iliescu mestere volt a ködösítő, közhelyes és dagályos politikusi mellébeszélésnek, Constantinescu a visszafogott, kimért, elegáns értelmiségi diskurzus megtestesítője volt. Elemezők szerint ez a habitus is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy egyetlen elnöki mandátum után úgy érezte, nem tudja folytatni államelnökként a gátlástalan, bizánci politikai örökséget is tovább vivő és fejlesztő Dâmbovița-parti nagypolitika kiszámíthatatlan sodrásában. Ezt csak tetézték a mandátuma idején állandó politikai feszültségek, a Konvención belüli folyamatos torzsalkodások.

Emlékezetes epizód, amikor a választási győzelme előestéjén, a televízióban közvetített utolsó elnökjelölti vitán Constantinescu szelíd mosollyal megkérdezte Iliescut, hogy hisz-e Istenben?

Amire Iliescu nem tudott röviden válaszolni, mert nem hazudhatta azt, hogy hisz Istenben, mert nem hitt. De azt sem mondhatta a tévében, milliónyi román ortodox vallású választópolgár előtt, hogy nem hisz. Ehelyett előadott egy hosszú, kacskaringós, köntörfalazó eszmefuttatást – ami sok elemző szerint nagy mértékben hozzájárult a vereségéhez.

2000 júliusában, elnöki mandátuma végéhez közeledve Emil Constantinescu a Konvenciót is meglepve, egyéni akcióként bejelentette, hogy nem kíván második elnöki mandátumra pályázni és nem indul az államfőválasztáson, amit aztán ismét Ion Iliescu nyert meg (ekkor került Vadim Tudorral a második fordulóba).

Constantinescu négyéves elnöki mandátuma idején három kormánya is volt az országnak: Victor Ciorbea, majd Radu Vasile kormányát a Mugur Isărescu jegybank-elnök vezette kabinet követte.

Elnöki mandátuma befejeztével, 2000 végén Emil Constantinescu visszatért az egyetemi karrierjéhez,

de továbbra is tevékeny volt a romániai és a globális civil társadalmi szellemiség megszilárdítása és fejlesztése terén, valamint egy sor nemzetközi politikai szervezetben és együttműködési intézményben.

A volt államfő 2017-től az abban az évben, kormányzati forrásokból létrehozott, hangzatos nevű Levante Kultúráját és Civilizációját Tanulmányozó Intézet vezetője. A bírálói által teljesen fölösleges közpénznyelőnek, sóhivatalnak tartott intézményt azóta többször is próbálták parlamenti kezdeményezéssel megszüntetni, de sikertelenül.

Emil Constantinescu jelenleg 84 éves, feleségével él, két gyermeke van.

Holnap folytatjuk Traian Băsescu és Klaus Iohannis bemutatásával.

 

 

Hirdetés