Gazda Árpáddal, a Magyar Távirati Iroda jelenlegi kolozsvári tudósítójával több mint másfél évtizede ismerjük egymást, évekig dolgoztunk kollégákként a Krónikánál. Tudtuk róla, hogy azon kevesek közé tartozik, akik Tőkés László közvetlen környezetének tagjaként – mondhatni tűzközelből – élték át és alakították cselekvő módon az 1989-es decemberi eseményeket Temesváron. Hogy ott volt azon az éjszakán, amikor a rendszerrel szembeszegülő lelkészt templomának szószéke elől hurcolták el a kommunista pribékek. Valahogy mégsem beszéltünk erről túl sokat, ő sosem kérkedett vele.

Most, a romániai forradalom harmincadik évfordulójához közeledve bepótoltam mindezt: leraktam eléje egy felvevőgépet, és arra kértem, meséljen azokról a decemberi napokról, és arról a folyamatról, amely a változásokhoz elvezetett.

 

Harminc évvel ezelőtt is ilyen hideg volt, mint most?

Ez lényeges tényező szerintem. Ha ilyen idő lett volna harminc évvel ezelőtt, a forradalom érdeklődés hiányában elmarad. Temesváron 1989. december 15-én plusz 18 Celsius-fok volt, tehát enyhe, őszies időjárás, aminek fontos szerepe volt abban, hogy az emberek kint maradtak az utcán.

 

Mondhatni, az Isten is utcai tüntetésre teremtette azokat a napokat.

Képzeld el, ha fagypont alatti hőmérsékleten a Szekuritáté vízágyúval megöntözi a népet, az emberekre ráfagy a ruha, mindenki rohant volna haza megmelegedni. A decemberi 18 fok, mai mércével, amikor köztudottan felborult az időjárás rendje, nem tűnik annyira extrémnek, de akkor szokatlanul, szélsőségesen melegnek számított.

 

Egyszer azt mondtad 1989 decembere kapcsán, némi fanyar humorral, hogy jókor voltál jó helyen. Ezt akkor, gondolom, nem pont így láttad. Hogyan kerültél arra a „jó hely”-re?

Ez alapján úgy tűnhet, hogy véletlenül csöppentem az eseményekbe, de ez korántsem így volt. Utolsóéves fizikushallgató voltam, esti tagozaton jártam a temesvári tudományegyetemre, 1985-től Temesváron laktam, dolgoztam és tanultam. Tőkés László ’86-ban került Temesvárra, már a kezdetektől megismerkedtünk, összebarátkoztunk, én, református hívőként, jártam templomba és hozzá a parókiára, sokat beszélgettünk egy-egy pohár bor mellett. Diákként egy idegen nagyvárosba csöppenve kerestem a kapcsolatokat, a magyar társaságot és az olyan embereket, akik inspirálnak – és László ilyen ember volt. Így alakult, hogy ott voltam a Tőkés körüli események kiindulópontjánál is.

Gazda Árpád (interjúfotók: Erdély László)

Tőkés hatósági vegzálása – amely egyben az én vegzálásomat is jelentette – alapvetően két kiindulópontra vezethető vissza. Az egyik az, hogy 1988 októberében, a reformáció évfordulójára diáktársaimmal készítettünk egy Dsida Jenő-szavalóestet a templomban. Ebben az összeállításban olyan versek is helyet kaptak, amelyek nem mentek volna át a cenzúrán, ha engedélyeztettük volna az előadást, ahogyan akkor kellett – de mi ennek nem tettünk eleget. Én szavaltam a Tekintet nélkül című verset, amelyben olyan sorok vannak, hogy

„szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:

Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.”

Amikor ezt elmondtam, megállt a kés a levegőben.

Tőkés László, bár erről nem egyeztetett velünk, bejelentette, hogy megismételjük az előadást, advent első ünnepén, ami akkor december 4-ére esett. Ebből eredtek a problémák, mert a Szekuritáté elkezdett vegzálni bennünket. Az előadók többsége a Thália egyetemi színpad tagja volt, és voltak olyan hangok, hogy felelőtlenség megtartani ezt a második előadást, mert nem szabad veszélyeztetni a Tháliát. Azok, akik tháliásokként szerepeltünk az előadásban – nyolcan voltunk ilyenek –, tartottunk egy tanácskozást Szilágyi Zsolt garzonlakásában, szavazásra bocsátottuk a kérdést, és eldöntöttük, hogy nem hátrálunk meg. Ennek ellenére néhányan utóbb meggondolták magukat, nem vállalták a fellépést, de négyen kitartottunk, a távozók helyett pedig jöttek újak, úgyhogy módosult felállásban megtartottuk a második előadást is.

Ennek következtében betiltották a Tháliát, Tőkés pedig levelet írt a református püspöknek, amelyben védelmet kért számunkra – tudni kell, hogy az akkori püspök, Papp László a Nagy Nemzetgyűlés tagja volt és igen jó viszonyt ápolt a kommunista hatóságokkal. Tőkés levelére annyit válaszolt, hogy nem kell diákokkal előadást tartani a templomban. Ezt a levélváltást valamikor ’89 elején felolvasták a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című adásában, ott hangzott el Tőkés László neve gyakorlatilag először a magyar médiában.

Tőkés László Désen, 1983-ban

És volt még egy oka annak, hogy Tőkés tüskévé vált a hatóságok szemében: 1988 októberében az aradi egyházmegye papjai falurombolás elleni állásfoglalást fogadtak el Tőkés kezdeményezésére. Ezek voltak Tőkés László temesvári ellenállásának forrásai – de ne feledjük, ő akkor már túl volt például egy dési meccsen is.

 

Édesapádnak, Gazda Józsefnek van egy Megváltó karácsony című könyve, a decemberi események több résztvevője megszólal benne, köztük te is. Megragadott, ahogyan elmesélted, hogyan ismerkedtél meg Tőkéssel, és mennyire megdöbbentett az ő magatartása, viszonyulása a rendszerhez, a körülményekhez.

Lászlónak az volt az elmélete, hogy a rendszer többet engedne meg, mint amennyit mi magunknak megengedünk, mert működik bennünk az öncenzúra, és mi magunkat jobban korlátozzuk, mint amennyire a rendszer korlátozna bennünket. Azzal a hasonlattal élt, hogy

ez olyan, mintha egy sötét szobában mennénk előre, és az a kérdés, hol álljunk meg, hogy ne ütközzünk a falnak. És mivel nem tudjuk, hol a fal, általában hamarabb megállunk, minthogy ténylegesen nekiütköznénk.

Ezért menni kell minél tovább, tapogatózni előre – vagyis minél inkább kihasználni a lehetséges mozgásteret.

Ez nagyon elgondolkodtatott, hiszen 23 éves voltam ’89-ben, pont abban az életkorban ért ez a sorsfordító év, amikor az ember a legfogékonyabb az új gondolatokra, amikor kezd megszilárdulni a világnézete.

 

Ennek szellemében araszoltatok előre, mondhatni egy sötét szobában, a törvényszerű végkifejletig: Tőkés kilakoltatásáig. Milyen út vezetett odáig?

A december 15-i események megértéséhez fontos látnunk, mi történt előtte, mert épp az világítja meg Tőkés László szerepvállalásának fontosságát. December 15-én vagy 16-án már túllépett Tőkésen a történet. Azt is mondhatnánk, egy evolúció volt ez, amely elvezetett a revolúcióhoz: a temesvári ellenállásnak több mint egyéves fejlődéstörténete volt, a helyzet egyre fokozódott. Lászlónak pedig nemcsak a képessége, de a lehetősége is megvolt hozzá, hogy élére álljon ennek a mozgalomnak: lelkészként ott állt mögötte egy gyülekezet, és viszonylagos anyagi szabadsággal és függetlenséggel is rendelkezett, hiszen a gyülekezet tartja el a lelkészét.

Tőkés László, a felesége, Joó Edith és az édesapja, Tőkés István

Az volt a kulcsa az egésznek, hogy miközben szorult körülötte a hatósági hurok, ő egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy mi történik vele. Vasárnaponként megtartotta a prédikációt, aztán lesétált a szószékről, és kihirdette a kurrens dolgokat: kit kereszteltünk, kit temettünk a héten – ezekhez pedig hozzátette, hogy egyébként őt megint beidézték a Szekuritátéra, kihallgatták, felszólították mindenfélére, amiket ő megtagadott, és így tovább.

Ezek a bejelentések alakították ki a szolidaritást az emberekben, és az is megoldódott ezáltal, hogy a hír eljusson a magyar és külföldi médiához, hiszen a templomban több száz ember tartózkodott, nem lehetett tudni, ki szivárogtatta ki az információkat.

 

Úgy érted, tényleg nem tudtátok?

Jó, az információk egy részének szállításában én is ludas voltam. Több szálon futott az információ-áramoltatás, többek közt egy Kovács Miklós nevű budapesti ember szervezte meg, hogy Lászlóhoz járjanak olyanok, akik segítenek kicsempészni a híreket, hangfelvételeket. Volt egy aradi szál, ez Borbély Imréék rokonságához kötődött, hozzájuk gyakran én vittem.

Fordulópont volt a Panoráma-interjú, amelybe én nem voltam beavatva. László nyilván tudatában volt annak, hogy lehallgatják a lakását, és minden beszélgetés, ami erről szól, veszélyezteti az akció sikerét – úgyhogy erről még én sem tudtam, pedig az elkészülése és az adásba kerülése között eltelt vagy három hónap.

Ez alatt engem is többször igazoltattak, felírták az adataimat, kihallgattak. Egyszer, amikor istentisztelet után jöttem ki a parókiáról, bevittek a Szekuritátére, és vagy öt órán keresztül magamra hagytak egy üres teremben, csak utána hallgattak ki valami mondvacsinált ürüggyel.

 

Tehát zajlott a pszichológiai hadviselés. Hogyan csapódott le mindez a gyülekezetben?

Tőkés László prédikációinak hamar híre ment, részben a szóbeszéd révén, de az emberek hallgatták a Kossuth Rádiót, a Szabad Európát, nézték a magyar tévét is. Egyre többen voltak a templomban vasárnaponként. Amikor én odakerültem, 20-30 ember járt vasárnaponként templomba, egy olyan terembe, ahová mintegy 500 ember fér be. ’89-ben pedig ünnepnapokon már egymás után két istentiszteletet kellett tartani, úgy, hogy hangszórókat tettek ki a lépcsőházba, a folyosóra, és ott is álltak emberek, tehát nagyjából ezer ember vett részt az istentiszteleteken.

Nemcsak a reformátusok jártak, jöttek katolikusok, zsidók, más felekezetűek is: az ellenállás egyik megnyilvánulási formájává vált eljárni Tőkés istentiszteleteire. Egyfajta felkészítő is volt ez: mindannyian, akik részt vettünk benne, hétről hétre egy kicsivel tovább mertünk lépni abban a sötét szobában. A hatósági figyelem is egyre több emberre terjedt ki. A Szekuritáté megpróbálta elszigetelni Tőkést, mégpedig úgy, hogy valamikor októberben a körülötte lévő embereket eltávolította a munkahelyeikről, áthelyezte máshová: akik építőiparban dolgoztak, azokat Bukarestbe helyezték a Casa Poporuluihoz (Nép Háza, a román parlament épülete – szerk.), két fizikust, Varga Lajost és Balaton Zoltánt elküldték Cernavodára az atomerőművet építeni, engem Lugosra „száműztek”.

Valószínűleg ezzel függhetett össze Újvárossy Ernő halála is: építőmérnök volt, a lelkész közvetlen környezetéhez tartozott, szeptember 13-án tűnt el.

 

Azóta sem lehet tudni, pontosan mi történt vele?

Nem. Két nappal később találta meg egy kutyasétáltató ember a holttestét a vadászerdőben. Jelentette a rendőrségnek, azt mondták, hogy várjon ott, ő várt is egy napot, de nem jött senki. A testen ütésnyomok látszottak, de állítólag mérgezés okozta a halálát, az is lehet, hogy öngyilkos lett – ez azóta is tisztázatlan történet.

Ez fordulópont volt, olyan értelemben, hogy amikor már halottja is van egy ellenállási mozgalomnak, akkor tényleg komolyan kell venni a dolgokat. A temetése pedig katartikus élmény volt, László rendkívül erős prédikációt tartott, olyanokat mondott, hogy

„Újvárossy Ernő gyilkosai itt ólálkodnak köztünk”.

Voltak azonban olyan vélemények is, amelyek Tőkést hibáztatták: felelőtlen, hogy belerángat ebbe az egészbe embereket, akik aztán a testi épségükkel, az életükkel fizetnek ezért.

 

Édesapád említett könyvében is van olyan megszólaló, aki elmondja, hogy ő bizony ellenezte a Dsida-est újbóli megtartását, mert féltette a Tháliát, és azt gondolta, nagyobb szükség van erre az intézményre, mintsem hogy feláldozzák egyetlen demonstratív előadásért.

Igen, ez valós dilemma volt. Annál is inkább, mert senki nem gondolta közülünk, hogy most épp Ceaușescu koporsójába verjük a szegeket. Tudtunk az éppen zajló nemzetközi változásokról – de én a kommunizmusban születtem, abban nőttem fel és azt képzeltem, hogy abban is fogok meghalni.

 

Ha azt gondoltátok, hogy a diktatúrának sosem lesz vége, mi vitt rá arra mégis, hogy besétáljatok ebbe az egyirányúnak tűnő utcába? Mert azt nem sejthettétek, hogy ez elvezet a rendszer megdöntéséhez, de azt annál inkább, hogy rátok nézve súlyos következménye lehet.

Akkor sokkal biztosabb volt az ember az igazában, mint manapság. Ma nehéz eldönteni, hogy valóban a jó oldalon állunk-e egy politikai vitában, a demokráciában a viszonyok bonyolultabbá váltak, de akkoriban száz százalékosan meg voltunk győződve arról, hogy mi állunk a jó oldalon, és ez a bizonyosság volt az, ami erre a szerepvállalásra ösztönzött bennünket.

A Szekuritáté által készített megfigyelési fotó

És feltétlenül meg kell említenem egy másik tényezőt is: a Tőkés László melletti kiállásnak volt egy nagyon emberi, baráti vonatkozása is. Én megfontolt ember vagyok, aki nem szeret fejjel a falnak rohanni, és őszintén nem tudom, hogy ha Kolozsváron ér a forradalom, oda mertem-e volna állni Călin Nemeș mellé, amikor felhúzta a pulóverét, és azt kiabálta, hogy „ide lőjetek”. De mivel hétről hétre részt vettem ebben a folyamatban és személyes, baráti viszonyban álltam Lászlóval, úgy éreztem, hogy ha egy barátom bajban van, kötelességem kiállni mellette, segíteni neki, amiben tudok – ez a személyes kötődés megkönnyítette a döntéshelyzeteket.

 

Említetted, hogy a munkahelyedről áthelyeztek Lugosra, gondolom, ez nem segítette az ügyet. Erről jut eszembe: engem a forradalom éppen Lugoson ért, a szülővárosomban, igaz, gyerekfejjel, tízévesen.

Egy megyei vállalatnál dolgoztam lakatosként, félnormával, ennek a vállalatnak volt egy lugosi részlege, és engem odahelyeztek, nyilván azzal a szándékkal, hogy eltávolítsanak Temesvárról és Tőkés környékéről. Lászlótól megtanultam, hogy a nyilvánosság erőt és védelmet jelent, minél többen tudnak arról, mi történik veled, annál kevesebb valószínűséggel érhet baj. A döntést tehát jobb híján elfogadtam, de az egyetemi társaimnak és az évfolyamvezető tanáromnak elmondtam, milyen okból történt ez, és hogy milyen nehézségek elé állít, ingáznom kell, ezért megértést kértem.

Döbbenetes volt, milyen normálisan reagálták le és mennyire szolidárisan viselkedtek. Csak egy példa: egy oltyán évfolyamtársam, ma is kapcsolatban állok vele, akinek az apja Strehaián párttitkár volt, felajánlotta, hogy ha menekülnöm, bujdosnom kell, náluk meghúzhatom magam. Vagy Lugoson, az új munkahelyemen, ahol szintén elmondtam, mi végett kerültem ide, az egyszerű melósemberek elláttak hasznos tanácsokkal:

vigyázzak, hol utazom a vonatban, soha ne legyek egyedül, mindig olyan helyre üljek, ahol mások is vannak, a vagon közepén foglaljak helyet, nehogy „véletlenül” kiessek.

 

Akkor mégsem ért teljesen felkészületlenül, ami decemberben bekövetkezett, még ha nem is pont erre számítottatok.

Én meg voltam győződve arról, hogy ez a történet úgy ér majd véget, hogy egy idő után egyszerűen elviszik Lászlót. Ezzel lezárul az egész ügy, jön helyébe egy másik pap, és minden megy tovább, ahogyan azelőtt volt. Képtelenség volt arra gondolni, hogy a kommunista hatalom nem fogja véghezvinni az akaratát. Persze, mi harcolunk ellene, mert igazságtalannak érezzük, de úgyis ez fog történni, a kérdés csak az, hogy mikor.

 

Tehát amikor december 15-én a gyülekezet egy része odavonult a templom elé, akkor tulajdonképpen nem volt más szándéka, mint tanúja lenni mindannak, ami történik. Nem volt szó tüntetésről.

Nem, nem volt szó erről, Tőkés László is azért hívta oda az embereket, hogy legyenek tanúi a vele történő igazságtalanságnak, hogy legyen, aki hírt visz róla Budapestre vagy máshová.

Decemberben egyébként már nagyon erős volt a nyomás, rendőrök álltak az ajtóban, nem engedtek be senkit, a templomba is csak rendőrsorfal között lehetett bejutni. A hatóságok nem engedték be az orvost a hetedik hónapos várandós Tőkésnéhez, nem engedték leüríteni a tűzifát, amit szekérrel szállíttatott oda a gyülekezet (a szekeresnek másnapra a lova is megdöglött), az ablakokat ismeretlenek betörték, kartonpapírral voltak beragasztva. A parókiára novemberben késsel felfegyverzett álarcosok törtek be, Tőkéséket csak az mentette meg, hogy vendégeik voltak éppen, akik segítettek a védekezésben, László homlokát így is megvágták. Borzasztó, milyen nyomás alatt éltek.

A hívek tiltakoztak a lelkész kilakoltatása ellen

Én csak tizenötödike délutánján értem oda, de tudom, hogy reggel óta gyülekeztek az emberek, akkor már mintegy kétszázan voltak. Délelőtt megjelent az amerikai nagykövetség másodtitkára, Dennis Curry, szeretett volna beszélni a lelkésszel, akiről mindenki tudta, hogy aznap fogják kilakoltatni. A kivezényelt rendőrök nemigen tudták, hogyan kezeljenek egy magas rangú diplomatát, végül úgy oldották meg a helyzetet, hogy megálltak az ajtóban, Tőkés a hátuk mögött, a diplomata előttük, és így társalogtak angolul vagy negyedórán át.

Az amerikai diplomata látogatása miatt átmeneti zavar alakult ki, a rendőröket visszavonták, és amikor azok elmentek, összegyűlt a nép, egyre többen, Tőkés többször beszélt az ablakból hozzájuk.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan bontakoztak ki az események, ismernünk kell a helyszínt. A Mária tér azért viseli ezt a nevet, és azért van ott Mária-szobor, mert a legenda szerint Dózsa György kivégzésekor megjelent a Szűzanya, ez ugyanis pont azon a helyen van, ahol Dózsát kivégezték 1514-ben.

 

Rossz ómen…

Az, de a hely stratégiai jelentőségű, mert Temesvár egyik legforgalmasabb villamoscsomópontja. Az egyik villamosvonalra merőleges egy utcácska, onnan nyílik a bejárat az épületbe, ami tulajdonképpen egy patkó alakban elhelyezkedő bérház. A patkó hosszabbik „szárában” alul van a lelkészi hivatal és a lakás, fölötte, az első és második emelet magasságában pedig a templomterem.

Ott, az épület előtt gyülekeztek az emberek, köztük akkor már számos román is. Utólag tudtam meg, hogy a reformátusok Balaton Zoltán vezetésével küldöttséget menesztettek a közeli Bethel baptista gyülekezetbe, ők is odajöttek, a papjuk, Petru Dugulescu, későbbi parasztpárti politikus vezetésével. Ők énekelték a Deșteaptă-te, române (Ébredj, román) kezdetű dalt, a jelenlegi román himnuszt, amelyről tudom, hogy eredetileg egy 1848-as magyarellenes induló, de abban a helyzetben, forrongó hangulatban felszabadító erővel hatott – és ez máig pozitív élményként él bennem.

Elmentem Borbély Imréékhez, hoztam vagy húsz gyertyát, szétosztottam a tömegben. László néha kiállt az ablakba, megköszönte a szolidaritást. Este 8-9 óra tájban az utca másik oldaláról érkezett egy autó, hosszúfénnyel, a tömeg szétnyílt előtte, az autó megállt, és kiszállt belőle Petre Moț, Temesvár akkori polgármestere, bemutatkozott, és mondta, hogy szeretne Tőkéssel beszélni. Én szaladtam oda Lászlóhoz, aki épp az ablakban állt, hogy szóljak neki.

Moț engem és még három másik embert beszólított az utcáról, hogy a tüntetők képviselőiként legyünk tanúi a megbeszélésnek, és utána tájékoztassuk a kintieket. A megbeszélés a lépcsőházban zajlott, és többnyire praktikus kérdésekről szólt: hogy az orvost nem engedték be a lelkész feleségéhez, az ablakokat betörték, a tűzifát nem engedték leüríteni. A polgármester mindegyikre azt válaszolta, hogy semmi gond, megoldjuk. Azt viszont nem tudta megígérni, hogy a Tőkés családot nem fogják kilakoltatni, mondván, a bírósági végzést ő nem írhatja felül.

Petre Moț és Tőkés László a parókia ablakában

A tömeget mindezekről én tájékoztattam magyarul, és egy Istvan Ion nevű gyimesi származású, de román identitású diák románul. Ő kifejezetten buzdította a megjelenteket, hogy másnap jöjjenek vissza, rokonaikkal, barátaikkal egyetemben, és ellenőrizzék, betartotta-e a szavát a polgármester. A tömeg nagy része hazament, köztük én is, de másnap reggel megint gyülekeztek az emberek, én 10 körül értem oda, akkor már sokan voltak. Moț tényleg betartotta az ígéreteit, ott sürögtek-forogtak az üvegesek, dr. Bárányi Ildikó vizsgálta Edithet, szóval igyekeztek bizonyítani az elvtársak.

Sokan bejöttek a lakásba is, mindenki hozott valami ajándékot, főként élelmiszert, hiszen tudták, hogy a lelkészcsaládnak élelmiszergondjai vannak, mert Tőkés nem vehette fel egy ideje a fizetését. Hoztak például narancsot is, pedig a Ceaușescu-rendszerben a déligyümölcsök hiánycikknek számítottak. Emlékszem, egy hetven év körüli román öregasszony sírva letérdelt Tőkés előtt, és kezet akart csókolni neki, amit ő nyilván nem engedett. Lenyűgöző volt a szolidaritás mértéke.

 

Mi vezetett akkor mégis az elégedetlenség fokozódásához?

Mint ismeretes, a Ceaușescu-rendszerben a szombat nem volt szabadnap, viszont létezett a „săptămâna redusă de lucru”, rövidítve: a SRL fogalma (magyarul csökkentett munkahétnek lehetne nevezni). Ez azt jelentette, hogy a szombat nem volt ugyan szabad, de rövid munkanap volt, nagyjából délig dolgoztak a gyárakban az emberek. Ez azért fontos tényező, mert a Mária tér tényleg forgalmas csomópont, és rengetegen arra mentek haza villamossal.

Borbély Imre utólagos elbeszéléséből tudom, hogy egy asztaltársaság – amelynek a tagjai Borbély Zoltán (Borbély Imre öccse), Ion Monoran költő, Kovács Tibor és Daniel Zăgănescu voltak – a Cina vendéglőben elhatározta, hogy itt a pillanat Ceaușescu-ellenes tüntetéssé alakítani a Tőkés-párti megmozdulást. Borbély Zoli lehúzta a villamos áramszedőjét, Zăgănescu pedig felállt az ütközőre, és elkiáltotta magát:

„Daniel Zăgănescunak hívnak, nem félek a Szekuritátétól, kiáltsátok velem: le Ceaușescuval, le a kommunizmussal!”

Mi bent a parókián elég nagy aggodalommal figyeltük ezeket a fejleményeket, mert nem tudtuk, pontosan mi történik, csak a skandálást hallottuk.

Villamosok és tüntetők, Temesvár, 1989. december 16.

Tanácskoztunk, hogy mi legyen, én többször kimentem a tömegbe, és kerestem az ismerősöket, azzal a küldetéssel, hogy próbáljuk leválasztani a rendszerellenes tüntetést a Tőkés-párti szolidaritási demonstrációról, mert úgy éreztük, hogy ez valószínűleg a Szekuritáté provokációja, ami azt szolgálja, hogy minél nagyobb büntetést varrhassanak aztán a nyakunkba. Írtam is egy plakátot, aminek közösen agyaltuk ki a szövegét, elég duplafenekű üzenettel, valahogy így:

kérjük, ne a templom előtt tüntessenek a rendszer ellen;

és ezt kitettem a bejárati ajtóra. Nem arra akartuk rávenni tehát az embereket, hogy ne tüntessenek a rendszer ellen, inkább azt próbáltuk elmagyarázni, hogy a tüntetés helye nem a templom előtt van, hanem a rendszer szimbolikus épületeinek közelében.

Valamikor délután a tömeg elindult, bejárta a várost, és egyre duzzadt. A villamosforgalom leállítása a déli órákban nagyon gyorsan felduzzasztotta a tömeget, mert mindenki a rövid szombati munkanap után hazafelé tartott. A villamosok nem tudják egymást megelőzni, ha egyet megállítasz, feltorlódik mögötte a többi, az emberek pedig leszálltak, és akarva-akaratlan ott találták magukat a tüntető tömeg közepén.

Miután László megköszönte a támogatást, de arra kérte az embereket, hogy ne itt tüntessenek a rendszer ellen, a tüntetők azt gondolták, hogy biztos a szeku bent van a házban, és Tőkést kényszerítik, hogy ezt mondja, ezért megpróbáltak betörni. Akkor már szükség volt „biztonsági emberekre”: volt egy Csőke András nevű bácsi és a fia, Attila, nagydarab, keménykötésű emberek, ők álltak őrt az ajtóban. Aztán megérkezett a hatóság a vízágyúval, és elkezdődött a kiszorítósdi.

 

Ekkor még nem használtak éles lőszert.

Nem, december 16-án este még nem, a lövöldözés csak 17-én délután kezdődött. Mi az ablakból nem láttuk tisztán, mi történik odakint, csak egy szeletét az eseményeknek: láttuk azt, hogy a rendszerellenes tüntetők elvonulnak, aztán visszajönnek, összecsapnak a rendőrökkel, káosz van. Este későn már úgy tűnt, hogy a hatóságok kezdik uralni a helyzetet, a város egyre inkább elcsendesedett, csak távolról hallatszott a morajlás.

Sejtettük, hogy az állambiztonságiak be akarják majd törni az ajtót, és megpróbálják Lászlóékat elvinni, mégis azt gondoltuk, hogy mivel másnap vasárnap, talán engedik, hogy megtartsa az istentiszteletet. László azt mondta, hogy ha betörik a kaput, akkor megpróbálunk felmenekülni a templomba: nem értettem, hogyan képzeli ezt, mert a lelkészi lakásból nem volt közvetlen átjárás a fenti templomterembe.

Éjjel kettő körül kezdték döngetni a kaput, mi vaspántokkal, szekrényekkel torlaszoltuk el a bejáratot. László vezetésével a konyhán keresztül egy erkélyszerűségre jutottunk, onnan a belső udvarra. Az udvart a szomszédos telektől egy téglakerítés választotta el, és láttam, hogy azon áll egy alak, figyeli, mit csinálunk. Elő volt készítve egy létra, fent, az emeleten nyitva az egyik ablak, és azon a létrán másztunk fel, először Edit, majd László, én a létra közepén adogattam fel az előkészített szatyrokat.

 

Hányan voltatok akkor?

Rajtam kívül nyolcan: Csőke András bácsi a fiával, Attilával, Jost Norbert a feleségével, Krisztinával, Szabó József, László és Edith, illetve Edith húgának a férje, Kiss Pali. Ennyien voltunk lent, a parókiában, illetve a belső udvaron. Voltak, akik azt mondták, hogy nem jönnek fel. Utóbb azt hallottam, azért, mert a téglakerítésen álló alak azt kiabálta, hogy „állj vagy lövök!” Én ezt nem hallottam, így felmásztam.

Fent már csak négyen voltunk, felhúztuk a létrát, de az nem fért be, a vége kilógott az ablakon. Egy sekrestyeszerű helyiségbe értünk, ahol egy ágy is volt, a párna alá rejtettük az egyházkasszát, ott is maradt. Bementünk a templomterembe, de akkor már döngették a templom ajtaját is. László öltözködött – megjegyzem, nagyon lassan –, én pedig eléggé izgultam, hogy legyen papi ruhában, mire ránk törik az ajtót. A templomteremben vaksötét volt, és épp azt az ajtót döngették, amelyik mellett a villanykapcsoló volt. László azt mondta, fel kell kapcsolni a villanyt, úgyhogy végigmentem a termen, felkapcsoltam a fényeket, visszamentem, feladtam Lászlóra a palástot, és akkor tört be az ajtó. Tehát sikerült mindent elvégeznünk, amit szerettünk volna.

Bejöttek vagy tizenöten, a főnökük a tenyerét paskolta a gumibotjával, és azt mondta:

„Roagă-te, că o faci pentru ultima dată” („Imádkozz, mert utoljára teszed”).

Két alak rögtön közrefogott, elvezetett a templom végébe, megmotoztak, elvették az irataimat. Ott vezették el Lászlót előttem, hátratört kézzel, ütötték, folyt az arcából a vér. Edith kiabált, hogy hagyják békén a férjét. Elhurcolták őket, és emlékszem, arra gondoltam, hogy vajon látjuk-e még egymást valaha. Bennünket bezsúfoltak egy kisbuszba, azokkal együtt, akik lent maradtak a lakásban.

Innen indult minden…

A történetnek van egy fontos és már-már tragikomikus vonatkozása: azokat a szatyrokat, amelyeket felvittünk a templomba, úgy kezelték, mintha a mi csomagjaink lennének. Pedig az egyik szatyorban ott volt László összes kézirata, hangfelvétele, kazettája és a kazettofonja, csupa olyasmi, amit a Szekuritáté keresett. Mindezt pár óra múlva leltárba vették, Kiss Pali nevére a börtönben, mondván, hogy amikor lejár a büntetésünk, hiánytalanul visszakapjuk.

 

Feltételezem, ami ezután következett, kevésbé volt „vidám”.

A Szekuritáté udvarán felsorakoztattak, és nagyon intenzív verést kaptunk. Ránk állítottak egy teljes szakaszt, vagy fél órán keresztül vertek: letérdeltettek, tarkóra tett kézzel, rúgták a vesénket, lefektettek a földre, szabályszerűen végiggyalogoltak a hátunkon. Engem többször kiállítottak a sorból, és kaptam „ráadás-adagot” is, mert a letartóztatottak közül én voltam az, akit már ismertek korábbról.

Emlékszem, dilemma volt számomra, hogy mit tegyek a szemüvegemmel: ha leveszem és beteszem a kabátzsebembe, ott biztos összetörik, ha az arcomon hagyom és ott törik össze, megvághat és veszélyeztetem a látásomat. Egy verőember megoldotta a dilemmát: ököllel akkorát ütött a képembe, hogy a szemüvegem az arcomon miszlikbe tört és lerepült, de nem vágott össze. Kaptam gumibottal is, az arcom bal fele teljesen elkékült és megdagadt.

Amikor lejárt az intenzív verés, bevittek egy folyosóra, lehasaltattak, két sorban, egymás mellé, és ott előrenyújtott kézzel feküdtünk négy órán keresztül. Azt mondták, ha megmozdulunk vagy egymáshoz szólunk, akkor lelőnek. Közben megjelent egy Ion Corpodeanu nevű ezredes, és azt mondta románul:

„Forradalmat akartatok? Menjetek Magyarországra, ott csináljatok forradalmat”; és még azt is mondta, hogy „mi, románok már kétszer felakasztottuk a bocskorunkat a budapesti parlamentre, és most, harmadszorra felakasztjuk a bakancsunkat is”.

Reggel nyolc tájban kezdődött a kihallgatásunk, akkor már engedték, hogy üljünk a földön, a falnak támaszkodva. Emlékszem, bejött egy rendőrtiszt, aki a bakancsos lábával belerúgott mindenkibe. Éppen azelőtt, a magyar tévében láttam egy dokumentumfilmet 1968-ról, és megmaradt bennem egy képsor, ahogy rendőrök belerúgtak egy diák arcába, hátracsuklott a feje, borzasztó volt. Attól tartottam, hogy a tiszt kirúgja a fogaimat és a lendülettől a fejem is beverem a falba – de végül a mellkasomba rúgott. Sokáig fájlaltam, valószínűleg elrepedt egy bordám, de nem mentem orvoshoz később.

Viszont akármennyire elvertek, valahogy mégsem fájt annyira, azt éreztük, hogy ezt még ki lehet bírni: biztos van erre valamilyen tudományos magyarázat, talán összefüggésben áll az adrenalinszint növekedésével, nem tudom.

 

És hogyan bírtátok a pszichikai terhelést? Mennyit tudtatok arról, ami odakint történt?

A december 16-ról 17-re virradó éjszakán még semmilyen hír nem jutott el hozzánk. Azt gondoltuk, biztosan szétverik az egész tüntetéssorozatot, mindenkit letartóztatnak, ez benne volt a pakliban. Déltájban átvittek bennünket a börtönbe, ami Temesvár központjában van, és ez azért fontos, mert oda viszont minden behallatszott az elkövetkező napokban. Akkor már tudtuk, hogy folytatódott a felkelés, a város felett helikopterek köröztek, az utcákon lövöldöztek – tehát tudatában voltunk annak, hogy a mi bebörtönzésünkkel és Tőkés elhurcolásával nem zárult le a történet. Sokszor a sírás fojtogatott, amikor arra gondoltam, hogy mi lett abból, ami elindult Tőkés László és a református gyülekezet környékéről.

 

Ez adott némi reményt is, nem?

Én még akkor sem hittem el, hogy ebbe belebukhat a rendszer. December 18-án ügyészek hallgattak ki. Amikor a kihallgatásra vittek, felsorakoztattak, és azt mondták, hogy lépjenek előre egy lépést a magyarok, és még egy lépést azok, akik reformátusok, majd felírták a neveinket. Világos volt, arra megy ki a játék, hogy bűnbakokat kreáljanak belőlünk. Egyébként ott el is hangzott, nem tudom, milyen alapon, hogy előreláthatólag 18 évet fogunk kapni.

December 19-én reggel kivittek a cellából, késő este vittek vissza: egy teremben voltam, ahol két szekus csak velem foglalkozott, feltérdeltettek, vertek is, gumibotozták a talpam.

Azokban a szatyrokban, amelyekről már meséltem, volt étel is, meg narancsok, abból a készletből, amit Tőkéséknek vittek az emberek. Mivel, gondolom, az élelmiszert nem akarták tárolni arra a 18 évre, bevihettük magunkkal a cellába: a sors iróniája volt, hogy a börtönben mi narancsot ettünk, miközben odakint alig lehetett hozzájutni.

A börtönben olyan lelkiállapotba kerültünk, amely könnyen elbillenhetett a sírás és a nevetés felé egyaránt. És nagyon jól tudtam aludni, a négy nap börtönidő alatt kifejezetten sokat aludtam – nem mondom, volt mit kipihenni.

 

Mikor szabadultál?

December 20-án este szabadultam, de már napközben érkeztek kósza hírek arról, hogy elengednek bennünket. Nyolcszáz embert tartóztattak le, és szerintem ez volt az egyik felhajtóereje a tüntetések folytatásának. Képzeljünk el egy olyan családot, amelyben tudják, hogy a városban lőnek, és nem jött haza valamelyik családtag. Mindenki számára az vált a legfontosabbá, hogy kiderítse, él-e, hal-e a testvére, a felesége, a gyereke. Éppen ezért a forradalmárok első számú követelése az volt, hogy eresszék el a letartóztatottakat, mert ebből derült ki, hogy egyáltalán ki maradt életben.

És ebbe Constantin Dăscălescu miniszterelnök, akit Ceaușescu odaküldött tárgyalni, kénytelen volt belemenni – így szabadulhattam én is. Hazamentem a lakásomra, és december 21-én reggel indultam az állomásra, hogy hazautazzak Kovásznára. Most is összeszorul a torkom, ha visszaidézem, milyen megrázó élmény volt, amikor a Lippai útról az állomás felé gyalogolva (mert a tömegközlekedés nem működött), szembetalálkoztam a gyárakból ezrével özönlő munkások menetoszlopaival, és láttam, hogy ezek az emberek nem hagyták abba, folytatták a felkelést.

A temesváriak nem hátráltak meg

A vonat megállt Temesvár egyik külvárosi állomásán, a párhuzamos vágányokon pedig öt szerelvény vesztegelt, tömve oltyán munkásokkal: Craiováról hozták őket, dorongokkal felszerelve, hogy leverjék a temesvári „randalírozó huligánokat”.

 

Ismerős valahonnan ez a dramaturgia.

Igen, ugyanaz a forgatókönyv volt, mint később a bányászjárások esetében – ebből is látszik, milyen tervszerűen, a hatalom által megrendezetten történtek azok az események. Ekkor azonban még nem vált be a terv: a kérdezősködő oltyánokat sikerült meggyőzni arról, hogy szó sincs semmiféle randalírozásról, Temesváron forradalom van. Piskinél a kalauz is behívott a fülkéjébe, elhúzta a függönyöket, és érdeklődött a temesvári eseményekről.

 

Mit tartasz ma fontosnak, ha visszatekintesz a harminc évvel ezelőtt megélt dolgokra?

Hát, próbálom elmondani azokat a részleteket, amelyeket csak én mondhatok el. Próbálom megértetni, hogy

nem törhetett volna ki a népfelkelés anélkül a felkészülés, lassú evolúció nélkül, ami Tőkés László körül végbement 1989-ben Temesváron. Azok az emberek, akik ott rendszeresen összegyűltek, ismerték egymást, megbíztak egymásban és a lelkészükben – ez a bizalmi tényező és a szolidaritás elengedhetetlen volt, enélkül nem bontakozhatott volna ki a rendszerellenes felkelés.

Ez azért fontos, mert a forradalommal kapcsolatos román diskurzusba ma már alig fér bele Tőkés László neve, szerepe. Sok a tévhit, sok a félremagyarázás.

 

Olyan elmélet is van, hogy a temesvári felkelés nagypolitikai háttéralkuk, szovjet–amerikai megegyezés következménye, és azt a titkosszolgálatok csinálták.

Elképzelhetőnek tartom, hogy a háttérben nagypolitikai játszmák zajlottak, amelyekben érintett volt az Amerikai Egyesült Államok, a Szovjetunió, Magyarország, a Szekuritáté Ceaușescu megbuktatásában érdekelt szárnya, de azt mondhatom, hogy ha voltak, ezeket a játszmákat rászervezték a mi ellenállásunkra. Olyan helyzetet teremtettünk, amelyre a forgatókönyvek íróinak is tekintettel kellett lenni. És minket semmilyen játszmába nem avattak be. Nem azért tettük, amit tettünk, mert valaki szólt, hogy a nagypolitika most ezt kívánja. Mi a lelkiismeretünk szerint cselekedtünk. És talán ma, a pozitív kifejlet ismeretében ez a legcsodálatosabb.

A küzdelem, amit Tőkés László vívott velünk együtt, teljesen reménytelennek látszott, mégis megtörtént a csoda. Ennek pedig az az üzenete, hogy bármilyen reménytelennek tűnik egy helyzet, ha nulla esély látszik a pozitív végkifejletre, akkor is érdemes folytatni a küzdelmet, mert soha nem lehet tudni, milyen váratlan, előre nem látott fordulatok következhetnek be, amelyek elhozzák a pozitív változást. Azt hiszem, ez megszívlelendő gondolat azoknak is, akik jobb világra, esetleg székelyföldi vagy erdélyi autonómiára vágynak.