„Futás közben önmagaddal versenyzel, így van ez az írással is” – interjú Dimény H. Árpád költővel

Hogyan vezet egy életút a magánnyomozói álmoktól a költészetig egy székely kisvárosban – többek között ez is szóba került.

Hirdetés

Dimény H. Árpád költő a vallomásos líra egyik erdélyi képviselője, aki útkeresése közben egyre inkább a kortárs amerikai költészet felé fordul. A családjával Csernátonban élő alkotóval az újságírás és a költészet összeegyeztetésének nehézségeiről, a kitárulkozás veszélyeiről és előnyeiről, a nyolcvanas évekbeli Kézdivásárhely „kulcsos gyerekeiről”, ’89 decemberének nevezetes átrettegett éjszakájáról, valamint a futás és az írás kapcsolatáról is beszélgettünk.

 

Gyerekkorodban a szüleid késő délutánig dolgoztak, addig pedig – amint az akkoriban nem volt szokatlan – te és nagyon sokan a generációdból szabadon kószáltatok suli után a kézdivásárhelyi utcákon a spárgára fűzött lakáskulccsal a nyakatokban. Milyen volt „kulcsos gyereknek” lenni a nyolcvanas évek végén?

Olyan volt, mint egy RMDSZ-es jelmondat: biztonság, szabadság. Dupla bé. Bizalom, biztonság. Vagy még inkább boldogság, biztonság. Annak ellenére, hogy sokkal több időt voltunk magunkra hagyva, sokkal nagyobb biztonságban érezhettük magunkat, mint a mai fiatalok. Az én életem egy orosz ifjúsági kalandregény volt némi indiános beütéssel. Mi voltunk a Fecske utcai fiúk: kergetőztünk a szurkozott kazánházak tetején, bandáztunk a blokknegyedek között, a préri pedig a gyárak mögötti hatalmas kukoricás volt. Mindemellett rászolgáltam a bizalomra, igazi jó fiú voltam, rendeztem a húgomat, sokszor megesett, hogy kitakarítottam a házat, mire hazajöttek a szüleim, megterítettem, mosogattam. Egyszerűen varázslatos volt. Egyetlen szabály volt: sötétedés előtt hazaérni. Ami azt jelentette, hogy az ablakunk előtt – hisz a földszinten laktunk –, a padon akár éjfélig is kint ülhettünk, megbeszéltük a világ nagy dolgait a barátokkal.

 

Mire emlékszel a rendszerváltás körüli időszakból?

A legelevenebb emlékeimet rendre megírtam már több versben is. Amit nem tudtam megírni az a félelem volt, hogy elveszíthetem apámat. Jöttek a rémhírek, hogy terroristák tartanak a város felé, a csavargyári munkások nagy része pedig önkéntes szolgálatot vállalt – köztük apám is –, ellenőrző pontokat állítottak fel a város bejáratainál, voltak fegyveresek is köztük. Egész éjjel távol volt otthonról, nagyon ijesztőnek tűnt akkor ez az egész – ehhez pedig nagyban hozzájárult az én borzasztóan élénk gyerekfantáziám. Akkor nem volt mobiltelefon, nem lehetett SMS-ezni, hogy mi a helyzet: az egész éjszakát végig kellett izgulni…

 

Mondtad korábban, hogy gyerekkorodban többek között magánnyomozó is szerettél volna lenni. A magánnyomozói ambícióktól hogyan jutottál el az írásig? Milyen korán kezdődött az íráshoz való vonzalom?

A magánynyomozói karrierem csak odáig jutott, hogy kinéztem Kézdivásárhelyen, a Tükör utca sarkán egy házat, amelynek az emeletén elképzeltem az irodámat, na meg a szőke titkárnőmet. Ezzel párhuzamos azonban építgettem az írói karrieremet: 15 éves koromban, még a versek előtt volt egy félig megírt regényem. Egy brazíliai gettóból kitörni akaró fiúról szólt, aki nyilván magánnyomozónak készült, Rejtő-hősöket megszégyenítő harcmodora volt, ezenkívül nőcsábász is volt, de ugyanakkor gyengéd, érzékeny. Aztán jöttek a dekadens, „megakarokhalni”, „szarazélet”, „pusztuljonelavilág” típusú versek, jó dolgomban minden ellen lázadtam – de ezek csak szerepversek voltak. A suliújságban közöltem őket, és tetszett, hogy a lányok onnantól másként néztek rám. Lett is barátnőm a felsőbb évfolyamról.

 

Helyettesítő tanárként is dolgoztál. Ez hogyan jött be az életedbe, és mit hozott?

A suli elvégzése után azonnal munkába álltam, mert nem sikerült a felvételim az egyetemre (a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakára – a szerk.), ami talán jól is jött, mert nem tudom, hogy a szüleim miből fizették volna. Épp volt egy üresedés az iskolámban, ahová visszahívtak tanítani. Öt évig dolgoztam a tanügyben, váltogattam az iskolákat, de már akkor tudtam, hogy nem nekem való ez a szakma, és akkoriban nem is fizették olyan jól, mint manapság, így könnyen át tudtak csábítani újságírónak a Székely Hírmondóhoz, ami akkoriban még hetilapként működött.

 

Mennyire fért, fér ma össze az újságírás és a versírás, a költői lét? Valahogy nagyon más alapállást, habitust feltételez a kettő.

Egy darabig tanítottam és újságot írtam, meg közbe főiskolára jártam (tanítóképző főiskola – a szerk.), ami elég fárasztó volt, éreztem, nem fogom tudni ezt így sokáig csinálni. Aztán maradtam csak az újságírásnál. Tetszett, még akkor is, hogy nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, de írhattam, alkottam, aztán pont ez volt az, ami mellékvágányra terelte a versírást. 10 évet áldoztam erre, amit most már nagyon bánok. Aztán napilappá avanzsáltunk, én szerkesztő lettem, azt már jobban szerettem, mert a mások szövegein gondoztam, és a bennem levő kreativitást ismét a versekbe csatornázhattam. Most megint változott az életem: ismét kell cikkeket is írnom, és rájöttem, hogy már nem szeretem. Nem akarom ezt csinálni, és ha döntenem kell, akkor a költészetet fogom választani.

Hirdetés

 

Már évek óta rendszeresen futsz, nagyon komolyan is veszed. Mit jelent számodra ez a sport, miben segít akár alkotóként is?

A futás pont az ellenkezője az újságírásnak: amíg az egyik stresszforrás, a másik annak levezetése. Mit is mond erről Murakami? Hogy számára a futás az élet és egyben az írás metaforája is. Valójában önmagaddal versenyzel, te állítod fel a mércét, a távot, te döntesz a rá szánt időről, és ha mindennap futsz, jobb futó leszel, valahogy így van ez az írással is. Engem kitartásra tanít, és igen, sokszor érkezik az úgynevezett ihlet is futás közben. Máskor meg verses podcasteket hallgatok, hangoskönyveket, ami szintén inspirál.

 

A vallomásos líra a költészeted gerince, első kötetedben (Apatológia) édesapád halálát dolgoztad fel nagyon személyesen, a másodikban (Levelek a szomszéd szobába) a feleségeddel kapcsolatos érzéseidet tárod az olvasó elé. Nem félsz a túlzott kitárulkozástól?

Egyáltalán nem, azt szeretném elérni, amit Knausgård a prózában. Nyilván nem a hírnévre gondolok – realista vagyok – hanem a szöveg erejére. Ő is azt vallja, hogy az őszinteségnek, a kitárulkozásnak felszabadító ereje van, és én is azt érzem, hogyha olyasmiről írok, ami valóban megtörtént, az sokkal erősebben hat. Ez a fajta kitárulkozás hasznos is lehet, mert megszabadít a félelmektől: nem kell attól tartanod, hogy mi van, ha mindez egyszer kitudódik. Remek alapanyag tud lenni a saját tapasztalat, önelemzésnek is kiváló, ugyanakkor abban reménykedem, hogy ezzel valami újat is hozok az irodalomba.

Tavaly jelent meg a harmadik, Fák Daphnénak című kötettel? Honnan jött a képbe Daphné?

Ha a nem túl nagy összképet nézzük, az előző kötetek folytatása is lehet ez: ez egy újabb szint a kitárulkozásban, melynek ezúttal én vagyok a főszereplője. Én is ezt kérdezem, ki ez a Daphné, és mit keres a kötetben, hiszen még a címadó versben sem szerepel konkrétan Daphné – mármint a címen kívül. Ha a mitológiában keressük a választ, akkor Apolló vallomása ez a vers. Daphné csak a mézesmadzag, a csali, aki a nevével, a mitológiai háttérrel becsal az erdőbe, a fák közé, ahol ők ketten szerelmet költenek még a halálból is…

 

Utóbbi köteteden már a kortárs amerikai költészet hatása is érződik. Mit tudnak az amerikai költők, amit mi nem?

Semmi újat, és mégis mindent másként. Tény, hogy sokkal magabiztosabbak, bátrabbak, ösztönösebbek, természetesebbek, és mindenki a saját hangján mer megszólalni. Sokszor olyan megoldásaik vannak, amire a magyar irodalomban nem találsz példát, mert talán félünk, modorosabbak vagyunk, túlságosan piedesztálra emeltük a nyelvet. Én az amerikai költészetnek csak egy iciripiciri szeletébe kóstoltam bele, de igyekszem megtanulni, ellesni az ottani költők szemléletmódját, hogy végre ne a magyar szűrőn keresztül szemléljem a világot, ne a magyar irodalmi hagyomány és követelmények szerint írjak verset. Az is lehet, hogy öngólt rúgok ezzel, mert egyetlen szerkesztő sem fogja elfogadni közlésre a verseimet, de bejöhet az ellenkezője is.

 

Mik a legközelebbi tervek? Készül már az újabb kötet?

Lefutni idén egy maratont: ez a legközelebbi tervem a mindennapi feladatok kipipálása mellett. Az új kötet folyamatosan készül, már a Fák Daphnénak megjelenésétől számítva az új kötetben gondolkodom, de még nem állt össze, idén semmiképp nem lesz új kötet, nem akarom elsietni, több időt szeretnék a szerkesztésre is fordítani. Ezt a több időt keresem egyelőre…

Hirdetés