„Az erdélyi írók nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy asztaltársaságokat alakítsanak ki” – mondja az Erdélyben is egyre kitapinthatóbb politikai megosztottságot firtató kérdésre Nagy Zalán, aki a legifjabb költőgeneráció egyik legtehetségesebb képviselője. Marosvásárhelyen nőtt fel, ott is érettségizett, jelenleg pedig elsőéves magyar–norvég szakos hallgató Kolozsváron. Ezért aztán a híres norvég metálzene apropóján az őszi Szárhegyi Írótáborban azzal szívattuk, hogy Zalán metál szakos (pedig dobolni sem tud). Beszélgettünk egy kicsit dolgokról.

Milyen érzés fiatal költőnek lenni?

Jó és rossz is. Nem gondolom, hogy a nagybetűs Költő különleges pozícióban van, bár sokszor abba emelik. Fiatal költőnek lenni ugyanolyan jó és rossz, mint úgy általában fiatalnak lenni. Vagy költőnek lenni. Szokták mondani, hogy a költő örökre gyerek marad, erről viszont egyelőre semmit sem tudhatok.

Mennyire fogadott be könnyen a szakma (gondolok itt az első közlésekre, az első visszajelzésekre), és akkor, az elején mennyire tűnt zártnak, köldöknézegetőnek az irodalmi közélet? Egyáltalán milyennek tűnt?

Amikor még nem volt hozzá sok közöm, ha jól emlékszem, zártnak tűnt. Mióta bennebb kerültem és jobban megismertem a közeget, nem érzem zártnak. Ez viszont csalóka lehet: minél bennebb vagyunk valamiben, annál kevésbé vehetjük észre, hogy mennyire zárkóztunk be közben. Abban viszont biztos vagyok, hogy az irodalmi közösségek mindig örülnek a kívülről érkező, őszinte érdeklődőknek.

A magyarországi szakma és közönség mennyire figyel rád és úgy általában az erdélyi szerzőkre?

Ez azon is múlik, hogy mi mennyire figyelünk rájuk. Ami 500 kilométerről egyik félnek sem könnyű. Egyébként érdekes módon én a magyarországi irodalom felől érkeztem az erdélyibe, pedig végig Marosvásárhelyen éltem. 2019 tavaszán különdíjas voltam a Műút folyóirat diákpályázatán, aminek keretében meghívtak Miskolcra. A pályázat zsűrijében Horváth Benji is benne volt, aki biztatott, hogy küldjek verseket a kolozsvári Helikonnak, ez a története az első nyomtatott publikációmnak. Még azon a nyáron, a Műút egy újabb pályázatának köszönhetően a Szöveggyár írótáborba is eljutottam, meg aztán elmentem a Fiatal Írók Szövetségének szokásos nyári táborába is, ahol még inkább betekintést nyertem az úgynevezett szakmába. Ezzel azt szerettem volna mondani, hogy Magyarországon nyilván több lehetőség van elindulni a pályán, és ha kopogtatunk helyeken, akkor nem zárják be előttünk az ajtót. Ettől függetlenül persze jobb lenne minél többet figyelni egymásra és gondozni a kapcsolatokat. Ez mindenki felelőssége; 2019 óta sajnos én sem jártam sűrűn Magyarországon, jobb kedvvel fordultam az erdélyi közeg felé.

Marosvásárhely után milyennek tűnik Kolozsvár? Mennyire érdemli ki a kulturális főváros címet?

Fél éve lakom Kolozsváron, de már jó ideje egyértelmű, hogy itt van a legtöbb lehetősége a kultúra iránt érdeklődő embernek. A főváros szónak a használata viszont nem tetszik, háttérbe helyezi a többi várost, ahol szintén izgalmas és érvényes kulturális események és folyamatok zajlanak. Elsősorban irodalomról tudok nyilatkozni, ezen a téren nyilvánvaló, hogy például a nagyváradi Újvárad, a vásárhelyi Látó vagy a csíki Székelyföld folyóiratok ugyanolyan fontosak, mint a kolozsvári Helikon vagy a Korunk. Zenei téren már közhelyszámba megy kiemelni Gyergyót, az új kedvenc felfedezettem pedig a sepsiszentgyörgyi Raklap.

A filón tanultál eddig valamit, ami konkrétan az írásban hasznodra válik? Lehet egyáltalán tanítani a szépírást?

Úgy gondolom, hogy a szépírás nem könnyen, de azért tanulható, méghozzá egy igen magas szintig. Azután nem tudom, mi következik. Bölcsészkaron elsőéves vagyok, egyelőre annyit tudok mondani, hogy a tantárgyak közvetlen hatását az írásaimon aligha tapasztalom. Eltekintve Sándor Katalin Stilisztika- illetve Serestély Zalán és András Orsolya Irodalomtudomány-óráitól – ezekről eszembe jutnak konkrét dolgok, amik hasznomra váltak az alkotói folyamataim során, és ezekért nagyon hálás is vagyok. Abban viszont nem kételkedem, hogy közvetett hatása minden tantárgynak van, észrevettem magamon, hogy ősz óta jóval nyitottabban gondolkodom, és ezt áldásként élem meg. Kevésbé vagyok felületes bármilyen témával kapcsolatban, megértőbben, de ugyanakkor kritikusabban tudok viszonyulni nem csak a saját, de mások dolgaihoz is.

A nálunk is egyre jobban érzékelhető politikai megosztottság, ami az irodalmi életbe is ugyanúgy beszivárog, mint minden másba, mennyire befolyásol téged és a generációdat ezen a pályán?

2022 őszén a Szárhegyi Írótáborban mondta Vida Gábor, hogy az erdélyi írók nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy asztaltársaságokat alakítsanak ki. Egyetlen jó nagy asztalnál elférünk mindannyian, aminek az a szerencsés kényszere, hogy békésebben, óvatosabban meg tudjuk beszélni az ellentéteket. Az nem opció, hogy az író feláll, kiviharzik, és attól fogva kilométerekre elkerül bizonyos írótársakat. A politikai megosztottságra is így gondolok, itt ha az emberek nem értenek mindenben egyet, akkor is megférnek egymás mellett, el tudják fogadni az ellenkező véleményeket, és ez a legfontosabb. Hogy a politika nagyobb léptékben engem és a generációmat mennyire befolyásolja, azt még nem tudom megmondani, egyelőre csak egy 19 éves magyar–norvég szakos hallgató vagyok, ezek még a kegyelmi pillanatok.

Lehet még újat mondani az irodalomban?

Ha mondhatok nagyot, akkor azt mondom, hogy az ember rövid történelmében mindig ugyanazok a dolgok ismétlődtek, újabb és újabb köntösben. Az irodalmat is hasonlóan látom. Ha újat nem is, másképpen mégis lehet mondani, és így máris érdemes. Ugyanazt a kb. 20 nagy témát tárgyalják újra az írók ősidők óta. De szerintem nem az az irodalom tétje, hogy lehet-e újat vagy lehet-e másképpen mondani. Egyszerűen csak mondani kell, és kész. Mindig is volt igény a mondásra és a (meg)hallgatásra is.

„…szerződéseim papírgalacsinokká / gyűrődnek mielőtt megalkuvásnak / nevezhetném a kompromisszumot” – írod egy versben. Mi a véleményed a megalkuvó költőkről?

Most gyorsan újraolvastam ezt a versemet, de jól emlékeztem, hogy a szövegben nem a megalkuvó költőkről beszélek, inkább a saját kis dolgaimról, hogy mikor vagyok őszinte és mikor képmutató, milyen ki nem mondott egyezségeket kötök másokkal ahhoz, hogy túléljek. Olyan is van, amikor összeszedem a bátorságom és megszólalok, az idézett versrészlet pedig egy ilyen felszabadító pillanatról szól. A megalkuvó költőkről kérdeztél, róluk viszont már nem tudnék relevánsan beszélni. A rendszerváltás óta teljesen másképp gondolkodunk a megalkuvásról is, én pedig – ahogyan az első kérdésedben megszólítottál – fiatal költőként nehezen nyúlok ehhez a témához, túl könnyen tudnék ítélkezni.

Mi leszel (lennél szívesen), ha nagy leszel?

Elsőéves magyar–norvég szakos fiatal erdélyi költő.