Amikor a nyári szabadságról visszatérve átléptem az országhatárt, és elég lelkierőt éreztem magamban ahhoz, hogy fellapozzam a híroldalakat, rögtön a bánffyhunyadi óvoda szomorú ügye jött szembe. Ennél kijózanítóbb pofont aligha kaphattam volna: „back to life”, „vissza az életbe”, nyugtáztam rezignáltan. Annál is inkább, mert meglehetősen szélesnek bizonyult a kontraszt aközött, ahonnan jöttem, és ahová megérkeztem – haza, Erdélybe, Romániába.

Mielőtt ezt kifejteném, egy kis kitérő: évek óta nem jártam tengerparton, tavaly nyáron például a Bánság déli részét, az Al-Duna tájékát barangoltuk be inkább egy társasággal (és többek közt sikerült felfedezni egy cseh nyelvi-kulturális szigetet), megfordultunk Herkulesfürdőn is, a Monarchia egykori kedvelt fürdővárosában, ahol a szép emlékű Erzsébet királyné is szívesen tartózkodott a boldog békeidőkben. Lehangoló tapasztalat volt látni, ahogy az enyészet lassan birtokba veszi az egykor csodás épületeket, ennek a kisvárosnak a szinte teljes épített történelmi örökségét (Buziásfürdő egy fokkal jobb helyzetben van, ott legalább a parkot körülőlelő oszlopsort és a pavilonokat helyreállították, de az egykori villák továbbra is rohadnak).

Mintha szándékosan engednék át a pusztulásnak ezt a helyet, amelynek

igyekeznek kilúgozni a múltját, eltüntetve belőle a jellegadó osztrák–magyar elemeket.

Sisit ábrázoló szuvenírtárgyakat például elvétve (sem) találni, annál inkább a román királyi pár relikviáit – a gyanútlan (mondjuk külföldi) látogató azt gondolhatná, hogy ez a város a két világháború között, a román impérium idején épült vagy legalábbis akkor élte fénykorát.

Pedig lehetne ezt másként is csinálni – és példa is van rá. Vannak helyek, ahol akkor is megbecsülik a múlt ránk hagyományozódott maradványait, ha az nem feltétlenül illeszkedik a jelen uralkodó nemzetállami kereteibe. Sőt, felismerik a benne rejlő kultúrdiplomáciai és idegenforgalmi lehetőségeket, és egyfajta brandet építenek a rég elmúlt, politikai aktualitását már elvesztett, de annál nagyobb turistavonzó potenciált hordozó történelmi örökségéből.

Abbázia (horvátul: Opatija), amely a horvát szárazföld, a nagyrészt szintén Horvátországhoz tartozó Isztriai-félsziget és számos kisebb sziget között elhelyezkedő Kvarner-öbölben fekszik, könnyen párhuzamba állítható Herkulesfürdővel. Lakosságának számát, gazdasági és kulturális súlyát tekintve nagyobb város, mint a szebb napokat látott bánsági fürdőhely, de ugyanúgy a 19. század második felében nyerte el máig meghatározó arculatát, és ugyanúgy az Osztrák–Magyar Monarchia elitjének népszerű tartózkodási helye volt a kiegyezés utáni évtizedekben. Csakhogy ez itt evidenciának számít,

a K. u. K. múlt élő örökségét a horvát nacionalizmus dacára sem sikerült eltörölni: ebben az igazi Adria-parti ékszerdobozban lépten-nyomon belebotolni a Habsburg-nosztalgia elemeibe.

Elég végignézni a Monarchia korabeli birodalmi pompát az olaszos, mediterrán stílussal elegyítő – és ma már gyakran méregdrága turistaszállásként működő – partmenti villák sokaságán; végigsétálni az Adria egyik legszebb és leghosszabb tengerparti sétányán, a Lungomarén, amely Ferenc József nevét viseli, és ahol emléktábla idézi fel Dr. Szegő Kálmánnak, az abbáziai gyógyturizmus megteremtőjének, az ottani gyerekszanatórium működtetőjének alakját; vagy andalogni a lélegzetelállító növényzettel rendelkező Angiolina parkban, ahol méretes falfestményről néz ránk hamiskás mosolyával az egykori császár és király (igaz, nem egyedül, hanem olyan, itt korábban megforduló hírességek „társaságában”, mint Gustav Mahler, Isadora Duncan, Albert Einstein, James Joyce vagy a Lumière-fivérek).

Kívülálló számára különösnek tűnhet, hogy a Habsburg-idők emlékének ápolása gond nélkül megfér a jugoszláv múlt iránti tiszteletadás gesztusaival is: az egykori uralkodó nevét viselő tengerparti sétánnyal párhuzamosan futó főutcát például Tito marsallról nevezték el – bár a délszláv közelmúlt megítélése az egykor „szakadár” Horvátországon belül sem egyértelmű.

Nem idealizálni szeretném az ottani állapotokat, hiszen tény, hogy a horvát mellett egykoron jelentős olasz, magyar, német, szerb nyelvű népességgel rendelkező város mára szinte teljesen „elhorvátosodott”. A múlt átírására tett kísérletek is gyakran sikeresnek bizonyultak; elég csak arra gondolni, hogy a ma már Opatija jelképének tekintett kecses tengerparti szobor, az 1950-es évek elején készült Lány sirállyal helyén valamikor egy Madonna-emlékmű állt. És mindenekelőtt: nem feledhetjük, hogy a volt Jugoszlávia területén a kilencvenes években kegyetlen háború dúlt a délszláv államalakulatot alkotó nemzetek között…

A habsburgiánus múlt emlékét a szomszédos nagyváros, a Monarchia hajózási központjának számító, kikötője miatt ma is stratégiai helyzetben lévő Fiume (horvátul: Rijeka) sem feledte. Bár az egykori „vasminiszter”, a fiumei kikötőt kiépíttető Baross Gábor emléktábláját a kikötőben könnyű elkerülni, a hányattatott sorsú város – a dualizmus idején, különálló státussal ugyan, de közvetlenül Magyarország része volt, az első világháborút követően megszállták az olasz fasiszták, később néhány évig Fiumei Szabadállam néven önálló köztársaságként létezett, majd Olaszországhoz csatolták, hogy a második világháború következményeként bekebelezze a titói Jugoszlávia, ma pedig Horvátországhoz tartozik – híres óratornyának csúcsán néhány éve ismét ott díszeleg az olasz fasiszták és jugoszláv kommunisták által egyaránt tiltott kétfejű császári sas.

Mindez persze nem független attól, hogy a kikötővárosban az elmúlt években megerősödött egy helyi autonomista mozgalom, a Fiuméért Lista, amely mintegy hat-hét százalékkal van jelen az önkormányzati testületben, érdemi beleszólással a város ügyeibe. Céljaik közt szerepel

az osztrák–magyar örökség fokozottabb megjelenítése, az olasz nyelv újbóli hivatalossá tétele, a várost egykor és/vagy ma lakó nemzeti közösségek – horvátok, olaszok, szerbek, magyarok és mások – kultúrájának és nyelvének elismertetése,

egyfajta autonómia kivívása a multikulturális „városállam” számára. Eddig úgy tűnik, valamit egész jól csinálnak – talán a jobb sorsra érdemes erdélyi/bánsági autonomistáknak és transzilvanistáknak nem ártana kapcsolatba lépni velük és studírozni a módszereiket…

Ami azonban az évszázadok óta egymás közelségében és egymással kölcsönhatásban élő nemzetiségek kultúrájának és nyelvének elismerését illeti, abban kétségkívül Isztria viszi a prímet (a térséggel a magyar médiában a „régi” Azonnali foglalkozott legtöbbet). Amint elhagyjuk a Kvarner-öböl környékét és egyre beljebb autózunk a félszigeten, egyre inkább szembetűnik a kétnyelvű feliratok jelenléte. Az útjelző táblákon a települések neveit szigorúan olaszul is feltüntetik a horvát mellett, ráadásul teljesen egyenrangúan, azaz egymás mellett, nem alatt: a Rovinj mellett ott áll a Rovigno, a Pula mellett a Pola, a Poreč mellett a Parenzo és így tovább.

Úticélunk Rovinj/Rovigno, amelynek hangulata valóban közelebb áll a mediterrán Itáliáéhoz, mint a délszláv, balkáni térségéhez. A festői szépségű, középkori (román, gótikus), reneszánsz, barokk stílusú épített örökséget egymásra „rétegeztető” városka – kis túlzással – minden utcakövében őrzi a többszáz éves velencei hatás és uralom emlékét, a kikötő partján emelkedő, tenger nyaldosta villák is a lagúnák városának palazzóira (és azok elhelyezkedésére) emlékeztetnek. Rovinj tudatosan és büszkén vállalja is a velencei-északolasz kötődést, a város óratornyán – és más helyeken is – ott díszeleg Szent Márk evangélista szárnyas oroszlánja, a valahai Velencei Köztársaság jelképe, címerállata. A boltokban Velencére utaló szuveníreket, ruházkodási cikkeket találni, és nem tudhatod előre, hogy az üzlettulajdonosok hvalával vagy graziéval köszönik meg a vásárlást.

Rovigno nemzetiségi összetétel szempontjából a félsziget „legolaszabb” városának számít, közel tizenöt százaléka vallja magát olasz nemzetiségűnek és anyanyelvűnek, de a szomszédos ország nyelvét számos horvát is beszéli – nehéz eldönteni, hogy a kisebbségi közösség iránti tiszteletből vagy inkább turisztikai megfontolásokból. A teljes Isztria lakosságának ennél jóval kevesebb százaléka olasz; nem függetlenül attól, hogy miután – a második világháborút követő döntések következményeként – a félsziget jugoszláv kommunista fennhatóság alá került, az itt élő olaszok jelentős része áttelepült az anyaországba.

Érdekességként kell megemlítenünk, hogy ebben a régióban élnek – ma már elenyésző számban – az isztrorománok, a románok messzire szakadt rokonai, akiknek a félszigeten való jelenlétével kapcsolatban több elmélet is létezik történészi körökben.

Ez azonban nem akadályozza meg Horvátország legnyugatibb régióját abban, hogy biztosítsa a teljes nyelvi egyenjogúságot és kihasználja a több évszázados történelmi-kulturális örökségben rejlő potenciált.

Isztria megye sajátos terület a horvát nemzetállamon belül: lényegében minden kétnyelvű, az olasz hivatalos nyelvnek számít a horvát mellett,

használják a közigazgatásban, a hivatalos ügyintézésben, az oktatásban, az imázsalkotást szolgáló felületeken, az idegenforgalomban egyaránt.

Isztria olyan szempontból is különleges, hogy az ottani közéletet nem az országos, Zágráb-központú horvát politikai pártok uralják, hanem – hosszú évek óta – egy regionalista, többnyelvű alakulat, az Isztriai Demokratikus Gyűlés, amelynek, a jelek szerint, jelentős részben sikerült megvalósítania programját.

Mindezek a hazai szemmel igen vonzónak tűnő állapotok azonban nem Horvátország egészére jellemzőek, csupán Isztria megyére és – jóval kisebb – részben az észak-adriai régió egyes településeire. Az ország északi/keleti/északkeleti szárazföldi területein élő magyarok vagy szerbek nyelvi és kisebbségi jogi helyzete nem épp ennyire rózsás, ezért is utaltam korábban arra, hogy nincs szándékomban idealizálni a horvát kisebbségpolitikát – de ez egy másik írás tárgya lehetne.

Az isztriai modell viszont több mint figyelemreméltó,

főként a mi tájainkon, és különösen egy olyan korszakban, amikor az Európa jövőjéről szóló vitákban egyre inkább két, markánsan szembenálló álláspont körvonalazódik: a szuverenitás mindenhatóságát valló nemzetállami koncepció, illetve egyfajta nemzetek feletti, föderális szemlélet; a „régiók Európájának” gondolata pedig elsikkadni látszik. A lokális identitások megerősödése, a különféle tradíciók, a történelmi múlt megbecsülése és kiaknázása, a többnyelvűség elismerése, az évszázadok óta egymás mellett/együtt létező, többségi és kisebbségi nemzeti közösségek kultúrájának és politikai státusának egyenrangúsága egy-egy sajátos régión belül – erdélyiként mi lehetne számunkra ennél rokonszenvesebb?