Kanyargós, szerpentines és igencsak szűk úton juthatunk el az Aldunai-hegységben, Orsova felett abba a hegyek és erdők között szerényen megbúvó falucskába, ahová a nyáron, egy kirándulás részeként szerencsénk volt elvetődni; és amelynek magyarul Tiszafa a neve, csehül Tisové Údolí, de mindenki a németes hangzású Eibenthal néven emlegeti. Román neve – igazi román neve – nincs is. Eibenthal lakossága a háromszáz főt sem éri el, ezek túlnyomó többsége pedig cseh nyelvű és nemzetiségű.

A Bánság déli részén (hivatalosan azonban Mehedinți megyében) nem ez az egyetlen cseh kultúrájú falu, de ez a leglátványosabban az – és ez egyáltalán nem válik hátrányára. A festői környezetben fekvő kistelepülés az elmúlt években – jelentős részben az innen egykor elszármazott polgárok befektetései és a cseh állam hathatós segítsége révén – valóságos brandet épített a cseh identitásra és kultúrára, és ez az élet szinte minden területén megnyilvánul: Eibenthalban cseh nyelvű általános iskola, a pilzenit idéző sörfőzde, hagyományos cseh vendéglő működik (amelynek egyetlen hibájaként azt véltük felfedezni, hogy az ígértnél később szervírozzák a füstölt csülköt); fesztiválja (ezt éppen lekéstük) érdeklődők százait vonzza, nagyrészt az anyaországból, utcáin szinte kizárólag cseh szót hallani – egyszóval igazi reneszánszát éli itt a cseh nemzeti identitás.

Mindez persze nem annyira szokatlan a Bánságban, amelynek arculatát évszázadokon át románok, magyarok, németek, szerbek, csehek, szlovákok, ukránok, bolgárok, cigányok, zsidók egymással folyamatos kölcsönhatásban lévő multikultúrája határozta meg és alakította különlegessé – mégis igazi színfolt a román államnacionalizmus céltudatos beolvasztó politikájának évtizedei után. A különböző nemzeti közösségek asszimilációjának felgyorsulása mellett ez visszaköszön a szimbolikus térfoglalásban, a vidék purifikált imázsának megteremtési kísérleteiben is: a turisztikai tájékoztató anyagok történelmi fejezeteiből gondosan kilúgozzák a magyar múltra vonatkozó részeket, többnyire nem konkrét hazugságokkal, hanem elhallgatással (jól érzékelhető ez például a szörényvári vagy herkulesfürdői műemlékek leírásának „kihagyásos” fogalmazásán, de azon is, hogy ez utóbbi – egykori császári-királyi – fürdővárosban alig találni Erzsébet királyné (Sisi) egykori jelenlétére utaló szuveníreket, annál több román királyi emléket); és a mindent elárasztó dák mitologizálás, a gigantikusra növesztett (szó szerint is, gondoljunk a Drăgan-féle óriás sziklaszoborfejre) Decebal-kultusz váltotta fel – vagy le – a még így is lépten-nyomon visszaköszönő osztrák-magyar emlékezetkultúrát.

Márpedig Eibenthal maga a velünk élő Monarchia, már csak puszta létével is erre emlékeztet: a mostani csehek ősei a tizenkilencedik század húszas-harmincas éveiben települtek ide a Habsburg-birodalom egy másik tartományából, a nem is oly távoli Bohémiából, és vitték tovább a monarchiás örökséget. Szemmel láthatólag azonban ez senkit nem zavar: a takaros, tiszta, szabálykövető falut mintatelepülésként emlegetik az országos román médiában („a romániai falu, ahol nem lopnak!”), joggal. Az sem bizonyult mindeddig bosszantónak, hogy a helyi nevezetességeket bemutató pannók kizárólag cseh nyelvűek (pedig szívesen megismerkedtem volna a helyi sörfőzés rejtelmeivel), sőt egyetlen dantanasă sem akadt, akinek szúrta volna a szemét, hogy a falu fölött a román és az európai uniós zászló társaságában ott lengeti a szél a cseh nemzeti lobogót is.

Ez rendkívül örömteli – de nehezen tudjuk elhessegetni azt a borús gondolatot, hogy ez az elnéző engedékenység (sőt, az identitás megőrzésének bátorítása) nem függetleníthető a zárványléttől: Eibenthal kicsi, kevesen lakják, etnikai-kulturális „autonómiája” nem veszélyezteti a többségi hegemóniát, elfér a hivatalossá tett dákománia árnyékában. Amikor egy kisebbségi közösség ekkorára zsugorodik – lásd még az erdélyi szászok példáját –, számíthat a többségi nemzet közvéleményének nagylelkűségére és jóindulatára.

Keserű iróniával azt mondhatnánk, a Bánságnak ezen a részén a magyarok sem állnak már távol ettől a státustól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Kazán-szoros(ok)ban megtett hajóutunk során, amikor a sziklafalra erősített Széchenyi-emléktáblához értünk, kapitányunk, aki eladdig jó idegenvezetőként szorgosan sorolta az útvonal különböző nevezetességeit, leállította a motort, felénk fordult, és mosolyogva ezt mondta:

„És most meséljenek maguk.”