Kolozsi Tibor szobrászművész Gyergyóditróban született, 1965-ben. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Egyaránt otthonosan mozog a kisplasztikák bensőséges, illetve a monumentális köztéri emlékművek világában. Köztéri szobrai megcsodálhatók Szatmárnémetiben (Szilágyi Domokos mellszobra), Pécsett (Kiss Ernő mellszobra), Nagyszalontán (Bocskai István egész alakos szobra), Petrozsényben (Szent Borbála egész alakos szobra), Cegőtelkén (a kerlési csata emlékműve), Gyergyóditrón (Takó János mellszobra) és Dél-Koreában. Ő vezette a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurálását. 2013-tól a Barabás Miklós Céh elnöke. 2011-ben Munkácsy Mihály-díjat kapott, 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének birtokosa lett, 2020-ban pedig megkapta a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatának díját.

 

Mekkora a távolság Gyergyóditró és Kolozsvár között? Nem a kilométerekre gondolok, abból 225 van, mondja a súgógép. Hanem a te életed útjára.

Kolozsi Tibor: Egyszerűen úgy történt, hogy azt a szakmát választottam, amit választottam. Az pedig úgy indult, hogy Gyergyóditró, elemi iskola, Marosvásárhely, képzőművészeti iskola, és onnan a diákok általában átkerültek Kolozsvárra, az akkor még Ion Andreescu Főiskolára. Ez volt a vonal, amely mentén nem csak én jutottam ide, hanem sokan mások is. Persze voltak, akik Bukarestbe kerültek, mások meg Iași-ba. Az országban három helyen volt képzőművészeti főiskola. Én nem akartam Erdélyből kimenni. Gondoltam, addig próbálkozom, amíg bejutok Kolozsváron. Miért menjek én Bukarestbe?

Előtérben: A herceg, bronzszobor, Kolozsi Tibor műtermében.

 

Volt benned egyfajta küldetéstudat? Hogy márpedig te szobrász akarsz lenni?

Igen, én mindig így gondoltam. Egész kicsi gyerekkorom óta. Úgy történt, hogy… nem tudom, talán öt éves lehettem, amikor az első szobromat elkészítettem, túróból, a tányérban. (Nevet.) Egy macskát mintáztam meg. Erre felfigyeltek a szüleim és azt mondták nekem, hogy ezt nem túróból kell csinálni, hanem vásárolunk neked plasztelint. Később megtudtam, hogy agyagból is lehet, és akkor agyagból is készítettem szobrokat. Ez adva volt: amikor a homokban játszottunk, akkor kocsiutakat, sáncokat vájtunk, ilyesmi, és én mindig egy szobrot tettem a tér közepére. Így gondolkodtam már egészen fiatalon.

 

Emlékszel még az első elkészült szobrodra? Most nem a túrószoborra gondolok, hanem arra, amit ma is vállalsz vagy vállalnál. Mi volt, hogy gondolsz rá? Mekkora távolságra állsz ma tőle?

Hát… tulajdonképpen nem is volt szobor. A képzőművészeti iskolában készültek munkák, kis műtárgyak. De nem tudom, hogy meg tudnék-e nevezni egyet közülük. Ezek folyamatosan készültek, agyagból, adott esetben kalapáltunk rézlemezből. Volt egy ilyen szak Marosvásárhelyen, hogy ötvös szak. Fémművesség. Többnyire rézlemezből kalapáltunk dekoratív tányérokat, de kisplasztikákat is készítettünk, szintén rézből. Ezek voltak az első munkák, amelyek végleges anyagba készültek. Az agyagot meg a gipszet átmeneti anyagnak nevezzük. Az ötlet, a vázlat általában agyagból, gipszből készül, vagy terrakottából, ezek az előkészítő folyamatok, ezért átmeneti anyag a nevük. Ami már fém, kő, fa, az a végleges anyag. Hogy pontos választ próbáljak adni: az első végleges kompozícióim olyan 13 – 14 éves koromban készültek, a fémszakon. El is neveztük magunkat a fémesek nagy családjának. Nagyon jó barátságok születtek annak idején, mellesleg ma is tartanak.

A műterem: művek, eszközök, csörlő, kemence, minden, ami ehhez a műfajhoz kell.

 

Van kedvenc anyagod? Van olyan, hogy meglátsz egy kődarabot, ráütsz és azt mondod, ebben benne van, ül, áll valaki? Van az a film Michelangelóról, az Agónia és extázis. Megy a szobrász, meglát egy hatalmas kőkoloncot, ráüt és azt mondja: itt van Mózes.

Ilyen legendás történetek vannak. A hozzáállás dönti el, hogy jön össze a szobor. Tulajdonképpen kétféle hozzáállás van, amikor az ember létre akar hozni egy szobrot. A kétféle hozzáállást különböző földrajzi régiókban lehet tetten érni. Mi itt, az európai színtéren általában úgy gondolkodunk, a klasszikus görög minták alapján… amelyek, ugye, az egész európai szobrászatot befolyásolták… szóval úgy gondolkodunk, hogy egy szobor megalkotásának első lépése az, amikor kitaláljuk, milyen is legyen. Előbb fejben dől el, mit alkotunk, aztán elkészítünk egy vázlatot, amelyben tovább alakul. Utána készítünk egy makettet, ami ad egy sejtelmes elképzelést arról, hogy is fog kinézni a szobor. Aztán pedig a makettet átültetjük valamilyen végleges anyagba. Ami klasszikus értelemben fém, bronz, kő, fa, a sorrend mindegy.

A másik útvonal az, amit Michelangelóval kapcsolatban említettél. Én fedezem fel az anyagban az üzenetet. Vagyis megpróbálok kommunikálni az anyaggal. Akkor ismertem fel ezt az utat igazán közvetlenül, amikor egy hollandiai művésztáborban zimbabwei kőszobrászokkal találkoztam. Ők úgy gondolkodtak, hogy a kővel kommunikálnak. Elmesélték, hogy történik náluk, odahaza: a műterem udvarán különböző kőszilánkok, szikladarabok hevernek szanaszét, kisebbek-nagyobbak. A szobrász csak akkor fog neki a munkának, amikor a kő őt megszólítja. Tehát belelát valamit: ez a Michelangelo-vonal. Megpróbál kifejteni az anyagból valamit, aminek a csíráját az anyag már magában hordozza. Semmilyen vázlatot nem készítenek, nem ötletelnek előre. Az első lépéstől kezdve beindul a kommunikáció a kődarabbal, ami az udvaron hever. Elmesélték: a kő azt mondta nekik, né, itt vagyok, ez az üzenet sugárzik belőlem. Ez egy heuréka állapotra emlékeztet, mert minden egy csapásra elindul, mintha varázspálca működne: megelevenednek a dolgok és a munka elkezdődik. Beszélgetnek a kővel, amíg a munka elkészül. Én is engedek, az anyag is enged. Próbára tesszük egymást, provokáljuk egymást. Erre a módszerre Brâncuși is ráérzett, használta is. Úgy nevezte, hogy direkt faragás. Vagyis: nincs semmiféle előkészület. Ez egy kaland, egy kirándulás. Még azt sem nevezem meg, milyen hegycsúcsra akarok feljutni. Elindulok és valahova eljutok. Bizonyos értelemben emlékeztet arra, amit Kőrösi Csoma Sándor is tett: elindult valamerre, máshova jutott, de az, amit létrehozott, óriási alkotás.

Betyár, bronzszobor, Kolozsi Tibor műtermében.

 

Te melyik úton jársz? Vagy mindkettőn?

Próbáltam meríteni ebből a tapasztalatból. Mindkét utat megpróbálom beépíteni az alkotási módszerembe. Ne legyek már olyan csökönyös, hogy csak a saját elképzelésem után menjek. Nem biztos, hogy olyan tökéletes az. Ha megpróbálok az anyaggal kommunikálni, akkor csak gazdagodni tudok, mert új dolgokat tudok felfedezni. A véletlent, mint tényezőt, az alkotásból nem szabad kizárni. Együtt kell élni vele, sőt, ki kell aknázni. De ez nálatok, íróknál is így van. (Nevet.)

 

Na de akkor van kedvenc anyagod? S ha igen, melyik?

Inkább azt mondanám, hogy nagy kedvvel dolgozom bronzban, ugyanúgy kőben. Ez a két anyag, amivel nagyobb barátságban vagyok. A bronzban való munkának van egy gyakorlati előnye is: a bronzszobor kéregszobor, belül üres, tehát ha egy viszonylag nagy méretű formát kiöntök, nem olyan nagy a súlya, mint egy tömör kőszobornak. Sokkal kényelmesebb szállítani, kiállításra vinni, mert könnyebb. Ugyanakkor a bronzban rejlik egy olyan lehetőség – ezért használja olyan sok szobrász –, hogy bármilyen formát képes felvenni. Olyan, mint egy amőba. A bronzszobor folyékony állapotban születik, vagyis bármilyen résbe befolyik, bármilyen formát felvesz. Ez a legalkalmasabb anyag arra, hogy a szárnyaló gondolatokat formába tudjuk önteni. Ezért ragaszkodom jobban a bronzhoz. A kőnek viszont van egy személyisége. Nem adja magát olyan könnyen, mint a bronz. Ami kihívást jelent. A követ meg kell szelídíteni. Kemény, reped. A kővel nem lehet bármit elkövetni. A kő személyisége előtt meg kell alázkodni. Ez is egy párbeszéd, de nevezhetném párbajnak is. (Nevet.) Hogyan küzdök meg a kővel, hogy az én akaratom is érvényesüljön, de az ő személyisége is megmaradjon.

 

Apropó súlyok, tömbök. A szobrászat a közhely szerint férfi(as) művészet. Fizikai erő kell hozzá. Erről mit gondolsz?

Most a szobrászat tanszéken túlnyomórészt lányok vannak. Változott a világ. Nem muszáj minden kőből, bronzból, fából készüljön. Számtalan anyag van, amivel lehet kísérletezni. Óriási idomokat, héjszerkezeteket lehet létrehozni. Van egy csodálatos anyag, a polisztirol hab, amit a 20. században már több szobrász kihasznált. Az az előnye, hogy kisujjal mozgathatunk hatalmas idomokat. A szobrászat térben nyilvánul meg, és nem mindegy, hogy gyufás skatulya méretű, asztal méretű vagy ház méretű. A méretnek, minden centiméternek üzenete van. Vannak ezek az újszerű anyagok, amikkel ki tudjuk kísérletezni, hogy néz ki ugyanaz a forma különböző méretekben, hogyan változik a szobor üzenete. Nem kell feltétlenül köveket emelgetni. Az ember kigondolja, mit akar, megcsinálja kicsiben, aztán felnagyítja. Úgy működik a dolog, mint például a gyakorlati tudományok esetén: előbb megcsináljuk kicsiben, és ha működik, akkor nagyban is működnie kell. Ez a szobrászatban is érvényes. Ha megvan az ötlet, csak alkalmazni kell a technológiát. Márpedig a technológia tárháza ma már elég széles, tehát nem kell feltétlenül arra szorítkoznunk, hogy a kőtömböt vagy a kalapácsot fel tudjuk-e emelni, vagy sem.

A műterem egyik sarka.

 

Tehát az esélyegyenlőség megvan.

Az meg. Ki kell találni, mit akarunk, aztán van technológia, van emelődaru, bármilyen méretben tudunk nagyítani, kivitelezni.

 

Mitől függ, hogy kisplasztikát csinálsz vagy nagy szobrot? Nem köztériekre gondolok itt. Csak megrendelési kérdés? Vagy van valami gondolati, érzelmi folyamat, ami elvisz egy adott irányba?

Ez is hozzáállás, érzékenység kérdése. Olyan értelemben, hogy mi az, amivel szívesebben foglalkozunk. Számos szobrász nyilatkozta, hogy a kisplasztikáik tulajdonképpen makettek. Mindegyiket olyan méretben képzelik el, hogy valahol köztéren lesznek kiállítva. Amikor egy szobrász kicsiben dolgozik, akkor elképzeli ugyanazt nagyban. Viszont vannak olyanok is, akik azt mondják, kis tárgyakat akarnak létrehozni, ez a kisplasztika. Ez az intimitásról, a belső terekben való gondolkodásról, az érzékenységről szól. Van ebben egy személyes mozzanat. Inkább a lélekhez szól, nem a tömeghez. Nem azt mondom, hogy egy nagy méretű szobor nem szólhat a lélekhez, de inkább a tömeg szintjén. Az inkább egy manifesztum. A kisplasztika például lehet egy emléktárgy, amit szívesen őrzünk, vagy egy… hadd mondjam így, egy házioltár központi eleme. Vagyis bensőségesebb hozzáállást igényel. A köztérre készülő szobor esetében ez a közvetlenség, az intimitás elvész. Ott másképp kell fogalmazni.

 

Ezek szerint te szabadon mozogsz a kicsi és a nagy között.

Szabadon… mihez képest? A mi szakmánkban általában azt mondják, hogy a szobrok túlnyomó többségükben az emberről szólnak. Akkor is, ha nem emberalakot formáznak. És akkor itt ismét megjelenik a méret szerepe, ami nagyon fontos. Sok minden eldől a méreten keresztül. A méretképlet úgy áll össze, hogy adott az életnagyság. Mindannyian tudjuk például, tapasztalatból, mekkora egy fej, váll, test. Ha egy alkotás az életnagyságnál kisebb, furcsa érzést generál az emberben, hogy akkor ezzel mi van. Miért kisebb? Ha nagyon pici, akkor nincs ez a fura érzés. Azt mondjuk, biztos egy makett. Ha viszont a kicsi és az életnagyság között van a méret, akkor bajt érzékelünk. Na de ha nagyobb, akkor megint baj van. (Nevet.) Akkor arra gondol az ember, hogy ezek óriások. Persze, ami a köztérre kerül, az általában mind nagyobb az életnagyságnál, de ez nem baj, mert ahogy távolodunk a szobortól, egyre kisebbnek tűnik. Azt tehát megszoktuk, hogy ha a téren áll egy hatalmas figura, tulajdonképpen nem baj, mert egy adott távolságból úgyis életnagyságúnak tűnik, főleg, ha nincs a közelben viszonyítási alap. A hatalmas szobor üzenete egyébként az, hogy hát azért olyan nagy, mert biztos egy isten. Mert hát mi lehet más? (Nevet.) Ugye, annak idején, a görög világban konkrétan istenek is voltak. És ha azok, akkor nyugodtan lehetnek nagyobbak, mint mi. (Megint nevet, már én is.) És akkor van ez a skála: az emberi életnagyság és az isteni életnagyság közti intervallumban bármi lehetséges. A kérdés az, hogy mennyire istenként akarunk ábrázolni valakit. Az egyetlen bajos eset, ha a szobor valamivel kisebb az életnagyságnál, mert akkor nem tudjuk eldönteni, hogy akkor ez egy gyerek, vagy egy törpe, vagy mi.

Ébredés, kisplasztika, Kolozsi Tibor műtermében.

 

Sokakat, elképzelem, idegesít a torzó, régebb engem is idegesített. Vagy sajnálják, hogy ja, szegény Szamothrakéi Niké, hát nem letörtek a darabjai? Vagy arra gondolnak, lusta szobrász, miért nem fejezte be azt a fránya alkotást? Szerinted mit hordoz a torzó? Milyen terhet, jelentést, üzenetet? Miért fontos?

Torzót szerintem szánt szándékkal nem készítettek az ókorban. Legalábbis nincs erre bizonyíték. A torzó, mint megfogalmazás, azután született, hogy a görög meg egyéb antik szobrokat megtalálták, mégpedig tört állapotban, hiányosan. Egyiptomban se készült torzó… jó, ha egy portrét készítek, az is egy torzó valójában, mert nincs meg a többi része a testnek… na de visszatérve az ókori szobrokra: gyakran előfordult, hogy megtalált szobroknak letörtek különböző darabjai. Rengeteg ilyen szobor került elő az ásatások idején. És feltűnt, hogy az, ami a szoborból megmaradt, adott esetben több üzenetet hordozhat az egész testről, mintha meglenne a keze, lába.

 

Miért?

Egyfajta szintézisről beszélhetünk. A legismertebb példa talán a Milói Vénusz. A Louvre-ban állandó sor van előtte, a világ minden tájáról zarándokolnak oda. Köztudott, hogy a Milói Vénusznak nincsenek karjai. Viszont megvan a gyönyörű alkata. Egy adott pillanatban már senkit sem zavar, hogy a kezében mi volt, hogy tartotta a karjait. Egyrészt azért, mert ha meglenne, a kar takarna valamit a gyönyörű, faragott női testfelületből, amit mi körbe tudunk járni. A maga teljességében látjuk, teljesebb az üzenet. És így lesz több a kevesebb. Nem érdekel, hogy mi van a kezében… egyébként azt mondják, tükröt tartott az egyikben… miért kellene nekem a tükör ahhoz, hogy ezt a gyönyörű női idomot felfogjam, átéljem és gyönyörködjek benne? Miért kellene a kar? Mit segítene?

 

És akkor ez azt jelenti, hogy attól a perctől kezdve, hogy a torzó már nem a véletlen műve, valamiféle sűrítés általi többletről van szó?

Ebben az esetben arról van szó, hogy amikor torzót készítek, bizonyos dolgokat kiemelek, más dolgokat pedig a háttérbe szorítok. A kiemelés által pedig hangsúlyt fektetek az adott idomra. És ez maga az üzenet. Ezen el is szoktam meditálni: miért fektetek hangsúlyt arra a testrészre, szeletre, és miért nem másikra? A műalkotás egyik szerepe egyébként is az, hogy meditációra késztessen. Vagyis nem csak tudomásul vesszük, hogy van előttünk valami. Ha gondolatokat, kíváncsiságot tud ébreszteni a nézőben, akkor máris több, mint egy egyszerű tárgy. Szóval, a kiemelés, háttérbe szorítás, selejtezés, hangsúlyozás az én eszköztáramhoz tartozik. Persze, ez sem mai dolog. Stilizálásnak nevezzük. A törzsi művészetekben mindig is jelen volt.

Jut eszembe, a színtelen szobrászatot is úgy fedezték fel, mint a torzót. Ugye, a görögök festették a szobraikat. Aztán lekopott róla a festék, és a szobor… hogy is mondjam… olyan, mint egy idea. A valóságon felül van. Olyasmit hozok létre, aminek csak formája van, színe nincs. Jó, az anyag színén kívül. Vagyis ez egy idea. A valóságban másképp jelenik meg. A formán keresztül üzenek. Kihagyom a színt. Már ez is egy torzó.

Áldás, bronzszobor Kolozsi Tibor kertjében.

 

Apropó, Milói Vénusz… van egy elképzelés, miszerint a meztelen női szobrok eltárgyiasítják a nőt, a férfi dominanciáról szólnak, a hím tekintetet tükrözik vissza… ráadásul az aktszobrászat, például a pornóval ellentétben nem csak erotizálja, de esztétizálja is a tárgyiasítást, a magas kultúra eszközkészletével. Mit szólsz erről? Nem okés ma női aktszobrot készíteni? Hát férfit?

Fogas kérdés. Ennek története van. Ennek is. És megint visszamegy a klasszikus görög korba. Ez a kor a mai napig meghatározza például az építészetünket: oszlopok, timpanon satöbbi. De ugyanígy meghatározza a szobrászatunkat is. Tulajdonképpen a görögök kezdték el ábrázolni a meztelen testet. Mégpedig azért, mert emberközpontúan gondolkoztak. Ugye, a humanizmus is a görög korban gyökerezik. Van itt még valami: az ókori görögök, így gondolkodunk róluk ma, sportoltak, emlékezzünk az ókori olimpiákra, például. Na mármost: ezek a kisportolt fiúk, férfiak a források szerint szebbek voltak, mint a nők. Olyan férfias idomaik voltak, hogy volt mit csodálni rajtuk. Így is születtek azok a szobrok, például a Diszkoszvető, hogy rácsodálkoztak azokra a kisportolt testekre. Nem voltak hétköznapi testek. És a mai napig rá tudunk csodálkozni egy testre. De csak akkor, ha teljes meztelenségében látjuk. Mert a test ilyen: egyrészt adva van, a Jóistentől, másrészt lehet nevelni, ápolni, fejleszteni. Ép testben ép lélek, mondták a rómaiak. Akik átvették a görög elképzelést. A kereszténység beköszöntésével aztán ez teljesen elsüllyedt, egészen a 14. századig, amikor az itáliai reneszánsz újra felfedezte a görög szobrokat. Annak a kornak a legnagyobb felfedezése a Laokoón-csoport volt. És az történt, hogy több mint ezer évnyi ruhás ábrázolás után ismét rácsodálkoztak a meztelen testre. Az egyház nem nagyon értett ezzel egyet, de beletörődött. Akkor született meg a reneszánsz humanizmus, amely mind a mai napig él. Mert mi van abban, ha rácsodálkozunk a meztelen emberi testre? Nincs abban semmi, se pornográfia, semmiféle más szándék. Ezért mutatjuk be a meztelen testet, hogy mindannyiunk ámulatára ott legyen. Nincs ebben semmi megvetni való.

Szent Borbála, Kolozsi Tibor köztéri szobra Petrozsényben.

 

Köztéri szobrok, készítettél jó párat: mire figyelsz, amikor megérkezik a megrendelés? Mi mindenre kell figyelni?

Azt mondják, hogy a köztéri szobrászat mindig karöltve haladt a politikával. Sajnos, ez igaz. (Nevetünk mindketten.) Ezt el kell fogadnunk, akármennyire kényelmetlen. A köztéri szobrászatot a politika vezérli. És ez azzal is bizonyítható, hogy amikor valamilyen rendszerváltás van, akkor először a köztéri szobrokat kezdik döntögetni, mert a köztéri szobrok jelképek, amelyek azt is meghatározzák, ki az erős (nevet), legyen szó történelmi figurákról vagy épp önkényuralomról. Láttuk, két évvel ezelőtt is volt egy ilyen döntögetés, ráadásul Amerikában… hogy is hívták…

 

Robert E. Lee tábornok szobra?

Igen, és mindazokat célba vették, akiknek közük volt a rabszolgasághoz.

 

Igen, és nálunk is leszedegették a sztálinista szobrokat, például…

Igen, 1989 után eltávolítottak szobrokat. Magyarországon kialakítottak egy külön szoborparkot, odaszállították az eltávolított műveket, ahol meg lehet őket csodálni. Na de mindentől függetlenül, ez a tézis egyértelmű: a köztéri szobor és a politika kéz a kézben jár. Így születnek a köztéri szobrok: megjelöljük, milyen történelmi személyiségek, milyen dicső elődök éltek itt előttünk.

És akkor elsősorban arra kell odafigyelni, hogy az a köztéri szobor betöltse a szerepét. Friss a példa: a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor esetéből kiderült, hogy van egy történelmi elképzelés egy történelmi személyiségről, amely kánonszerű. És ha a köztéri szobor nem felel meg ennek a kánonnak, akkor nincs mit keresnie a téren. Ha Petőfit mindenki karddal a kezében képzeli el, akkor más lehetőség nincs is. Egyszerű dolog ez. Ismerni kell, számolni kell a társadalmi, politikai beidegződéssel. Ha azt akarja a szobrász, hogy az alkotás kivitelezésre kerüljön, ezeket a dolgokat figyelembe kell vennie. Ugye, a szobrász egyrészt azért készít köztéri szobrokat, mert valamiből meg kell éljen. Ez tiszta. Innentől kezdve az egész dolog egy kompromisszumjáték: mit tudok kialkudni. Én szeretném, mint szobrász, hogy ne csak politika legyen ebből, hanem esztétikai minőség, üzenet, gondolatok szülessenek. A politikum a maga részéről politikai gesztust akar, a társadalomnak pedig a saját beidegződései mentén vannak elvárásai. És láthatjuk: ha ez a három szempont nem tud találkozni valahogy, akkor bajok történhetnek.

 

Ha már a sepsiszentgyörgyi szoborbotrányról esett szó… egy korábbi interjúban azt mondtad: Itt a szakma véleménye rég nem számít. Én arra gondoltam rögtön, hogy az „itt” Erdélyre vonatkozik. Erre is alapozva kérdezem: ki mondja meg, milyen legyen egy szobor? A megrendelő? A szobrász? A nép?

A fent említett három szemponttól függetlenül van itt azért egy fontos dolog: ahhoz, hogy valaki szobrász lehessen, szüksége van egy képzésre. Elég sok éves képzésről beszélek. Nem egy olyan szakmáról van szó, ahol valaki besétál az utcáról és létrehoz egy remekművet. Hadd nyissak egy zárójelet: Henry Moore-ral, a 20. század egyik legjelentősebb szobrászával esett meg: valaki panaszkodni kezdett neki, hogy nem érti a modern szobrászatot. Mire Henry Moore rákérdezett: de kérem, a modern fizikát érti? Ezzel igazából azt akarta mondani a szobrász, hogy minden szakterületnek van egy hagyománya, alapja, amihez képest fejlődik, tökéletesedik. És akkor most kérdezem: hogy jön valaki ahhoz, hogy nulla képzéssel beleszóljon olyan dolgokba, amikhez nem ért? Én bele tudnék szólni az atomfizikába? A kvantumelméletbe? A sebészetbe? És akkor miért van az, hogy a szobrászatba bele lehet szólni?

 

Ezek szerint a köztéri szobrászat is olyan mint a foci?

Ezek szerint. De mégsem olyan. Mert a szobrásznak tanulnia, képeznie kell magát, hogy létre tudjon hozni egy szobrot. És akkor jön valaki, aki azon a szinten van, mint a szobrász, mondjuk, a képzés előtt, és azt mondja, hogy ez így nem jó, mert nem jó, mert… nem jó. Na de ha annyira ért mindenki hozzá, akkor minek kell a szobrásznak tanulni?

 

Itt most nem a politikumra gondolsz, ugye? Mert a köztéri szobrászat meg a politikum kéz a kézben jár, kompromisszumot keresve.

Jó, hát tudjuk, mindig voltak megrendelők, mecénások, de attól még remek alkotások születtek. A firenzei Medici család is egy ilyen megrendelő volt. Volt ízlése és voltak elvárásai. De ezek az elvárások a művek minőségét nem a rovásukra befolyásolták. Tehát megmaradt a színvonal. Itt arról van szó, hogy a szobrász követ egy bizonyos színvonalat, a szakma törvényszerűségei alapján. A lényeg az, hogy a kompromisszumokat úgy kell megkötni, hogy a színvonal megmaradjon. Erre megy ki a játék.

 

És akkor itt kéne megállni. Más ne pofázzon bele.

(Nevet.) Hát pofázzon, de legalább olvasson el egy sornyi esztétikát vagy egy szobrászati tanulmányt. Látszódjék, hogy minimális érdeklődést tanúsít a téma iránt. Mondtam: nem sétálhatok be a műtőbe, hogy kivegyem a szikét a sebész kezéből, hogy márpedig ezt itt kell metszetni. Megtehetem?

 

Hát, nem…

Kényes kérdés, persze. De a szobrásznak kötelessége figyelni és megvédeni azt a bizonyos színvonalat.

A kerlési csata emlékműve, Cegőtelke, Beszterce-naszód megye. (Fotó forrása: soamaps.com)

 

Avítt, letűnt korok kulturális terméke a köztéri szobor? Sokan érvelnek, ágálnak, agitálnak a köztéri szobrászat ellen. Minek régi embereket ábrázolni? Ábrázoljunk őzeket, gombákat…

Itt újra elő kell hozni a politikát. Sajnos. Mi Európának egy olyan fertályán élünk, ahol a politikában nagy a vetélkedés. Az ittlétünket, a történelmi folytonosságunkat, az érvelési kapacitásunkat azzal kell bizonyítsuk, hogy elődeink is tettek valami fontosat a történelemben. Nekünk újra meg újra bizonyítanunk kell az ittlétünket. Hogy nem ma jöttünk, hát itt voltak az elődeink, akik nem közönséges dolgokat tettek. Ezért felsorakoztatjuk a történelmi személyiségeket, akik tettek valamit az országért, a hazáért.

 

Ez baj, amúgy? Nem csak nálunk van ez így.

Igen, de ha kicsit nyugatabbra nézünk, azt látjuk, hogy túlhaladták ezt a politikai bizonyítási kényszert. Persze, ott is megvannak a történelmi szobrok, csak azokat nem ma készítették. Mi e tekintetben le vagyunk maradva, mert a kommunista korszakban ilyesmiket nem állíthattunk ki, ami pedig előtte készült, elég gyakran előfordult, hogy beolvasztásra került. Mi mindazt próbáljuk pótolni, amit beolvasztottak a kommunisták. A nyugati világban nem olvasztottak be szobrokat, megvannak a régiek. Persze születhetnek meditatív indíttatású vagy díszítő jellegű térplasztikák, ez nem tilos, csak az a kérdés, hogy gyűlik össze rájuk a pénz. Mert általában olyasmire van pénz, ami mindenkinek többet jelent. Nyugaton van arra közpénz, hogy az úgynevezett független alkotások, vagyis amelyeknek nincs közük a politikához, megszülethessenek. Van egy szemlélet, hogy az alkotói szabadság is kibontakozhasson. Na de erre áldozni kell. Mi még nem tartunk ott, hogy erre a célra áldozzunk. Még nem tudjuk belátni, hogy ez fontos: mennyire tudunk szabadon alkotni, mennyire vagyunk nyitottak a világra. Itt ilyen történelmi vetélkedés folyik.

 

Te vagy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport főrestaurátora, többek között. Ezért az egész magyar nyelvterület (de a román is) hálás lehet neked. A tárgyra térve: a szobrászat egy dolog… teremtünk, a restaurátori munka más dolog. Ott mit csinálunk? Újrateremtünk? Vagy csak javítgatunk?

Van erre egy kifejezés: állagmegőrzés. Tehát, javítgatunk és helyreállítunk. Az újrateremtés a helyreállításban nyilvánul meg. Ahhoz, hogy ezt véghez lehessen vinni, nagy mértékű alázatra van szükség. Amit ez a szakma, ez a művelet megkövetel. Ott nem vagyunk alkotók, hanem alázattal, tisztelettel közelítünk egy műalkotáshoz, amely már megszületett, és megpróbáljuk orvosolni a bajokat. Ez lenne a lényege.

 

Jól néz ki most a Mátyás-szoborcsoport? A Iorga-táblával? Tudjuk, eredetileg nem volt ott. Így kell kinézzen? Ez az az állapot, amit restaurátorként el kellett érni?

Jó, itt is a politika bonyolítja a dolgot. Tudjuk jól, ennek van egy története: mikor vették le a Mátyás király feliratot, milyen kompromisszum született Balogh Edgárék idejében, hogy maradjon a latin felirat, az mindenkit boldogít… akkor tudjuk, hogy Funar idejében felhelyezték a Iorga-táblát… azzal nem csak az volt a baj, hogy milyen idézet volt rajta, vagy hogy volt-e valóságalapja vagy mennyire volt túlkapás, hanem hogy esztétikailag bezavart. Nem illett oda, egyáltalán. Zavaró volt, mint felület.

Azért annyit megjegyeznék zárójelben, hogy a Iorga-tábla kapcsán engem beidéztek az ügyészségre. Magyarázatot kellett adnom azért, hogy hova lett a Iorga-tábla és hogy miért vettük le. A felújítás után kaptam egy idézést, hogy menjek be az ügyészségre, mert vannak kérdések. Délután három órakor kellett bemenjek, ültem vagy két órát a padon, vártam az ügyészt. Aztán megjelent, és a kihallgatás este hét-fél nyolcig tartott. Akkor az ügyész elengedett. A törvényszéken nem volt már senki, koromsötét volt. Amikor kimentem, a kapus megkérdezte: Na, megszabadultál? Mondom, igen. Azt mondja: Szerencséd van! (Nagyot nevet.) Tulajdonképpen akkor ijedtem meg. Hogy ez nem játék. Megtörténhetett volna, hogy nem jövök ki a törvényszékről. A kapus csodálatából ezt tudtam kihámozni: ő csodálkozott, hogy engem este fél nyolckor kiengedtek az ügyészségről.

Kolozsvár, Farkas utca, az Erdélyi Iskola szoborcsoportja, Romulus Ladea alkotása, éppen talapzat nélkül, ami miatt masszív etnikai színezetet nyert botrány robbant ki nemrég.

 

És akkor térjünk rá az épp aktuális szoborbotrányra. A kolozsvári Erdélyi Iskola-szoborcsoport talapzatának ügyére gondolok. A polgárok jó része csak áll, néz, nem érti, mi a fenére volt ez jó. Tényleg olyan rossz volt az a talapzat? Tényleg követni kell az új trendet, miszerint a járószintre kell hozni a szobrokat? Akkor is, ha nem így képzelték őket el annak idején? És most megint a szobrászt kérdezem. Tegyük félre a politikát.

Itt konceptuális és elvi kérdésekről van szó, amelyeknek van egy sora. Az egyik elvi kérdés, vagy inkább helyzet a következő: a talapzatot általában a szobrász tervezi meg, vagy egy építész segítségével tervezi meg, ahogy a Mátyás-szoborcsoport talapzatát Pákei és Fadrusz együtt tervezték meg. Veszekedtek is rajta. De végül teljes egyetértésben kellett lenniük, hogy a szobor kivitelezésre kerüljön. Ebben az esetben nem erről van szó. Ladea mesternek nem volt semmilyen elképzelése arról, hogy hova kerül a szobor. Megrendelték tőle, el is készült teljes nagyságban, gipszből. Na de a mester meghalt 1970-ben, a szobor pedig 1973-ban került ki a köztérre.

 

Tehát nem volt kivel konzultálni…

Nem. Jött egy építész hölgy, Adriana Matei, aki kitalálta a talapzatot, amelyet mindannyian ismerünk. A saját elképzelése szerint. Mert meghalt a mester. A kérdés az, mennyire tudjuk ezt a talapzatot eredetinek tekinteni. Ez egy elvi kérdés: az az eredeti, ami a szobrász halála után három évvel készült egy másik elképzelés szerint? Vagy az az eredeti, amit mi megszoktunk?

 

Ez fontos egyébként. De nem az az eredeti, ami először el lett képzelve?

Mitől eredeti, ha a szobrász már nem él?

 

Éppen ezért. Mert a szobrász már nem él.

Szóval, a kérdés marad: mi az eredeti? Na de menjünk tovább: eltelik ötven év, jön egy építész, megnyer egy pályázatot, utána beszerez számos jóváhagyást, műemlékvédelemtől, minisztériumtól, polgármesteri hivataltól satöbbi… és nekiáll kivitelezni az elképzelését. És az utolsó percben, amikor már 90 százalékban minden megvan, jön a polgármester és azt mondja, nem tetszik. Itt is van egy elvi kérdés: akkor mire volt jó a pályázat, mire voltak jók az engedélyek, ha az utolsó percben semmibe vesszük? A polgármester azt mondja, hogy márpedig kell egy talapzat. Na de ki dönti el, hogy az a talapzat 30, 50, 60 vagy 120 centi legyen, ha a szobrász nincs. Ezt is a népakarat fogja eldönteni?

 

Visszatérnék az alapkérdésre: tényleg olyan rossz volt ez a talapzat? A szobrászt kérdezem. Nem érdekel az építész, se a polgármester.

Ezt is elemezhetjük. Az a talapzat egy platform volt. Ha az ember felment a platformra, amely olyan 60 centivel emelkedett a járószint fölé, akkor ugyanúgy járószinten találta a szoborcsoportot, mint most.

 

És utána felment három lépcsőn…

Igen, ez igaz. De nem volt számottevő a magassága. Szóval, én nem mondom, hogy rossz volt az a talapzat. Megszoktuk, így ismertük meg. Ez pedig nagyon fontos. Erről jut eszembe: annak idején azt mondták, az Eiffel-torony elcsúfította Párizst, milyen szégyen. Azóta annyira megszokták, hogy folyton azzal dicsekednek.

 

Na, ha most lebontanák…

Biza. A mi tudatunkba ez épült be, el is fogadtuk, számtalanszor elmentünk mellette, és a végén már fel se tűnt. Ennyire nyerő a megszokás.

 

A fotókat (ha egyéb megjelölés nincs) Szántai János készítette.