Mondják, a történelem úgy szép, ha zajlik. Hát akkor örvendezzünk (bár, ahogy ez lenni szokott, az eseményeket bármilyen szinten átélő polgár nagyon nem örvend ilyenkor): azon túl, hogy mostanság épp világtörténelmi jelentőségű (háborús) események zajlanak, kirobbant egy geográfiailag nagyon is helyi (értsd, kolozsvári), szimbolikájában viszont nemzet-közi affér is.

Történt, hogy több történelmi központi utca újratervezéséről döntöttek Kolozsvár illetékes hatóságai. Az előkészületek lezajlottak, elkezdődött a munka, most is dübörögnek a gépek, sürögnek a munkások több központi utcán (már amikor).

Sorra került a kincses város talán legikonikusabb utcája, a Farkas utca is. És persze, voltak viták, a közösségi háló szépen megtelt elégedetlen hangokkal is (miért így, miért nem úgy, máris töredeznek az utcakövek stb.), ahogy az minden esetben lenni szokott.

Ám aztán felrobbant egy nagy bomba is.

Kiderült, hogy a Babeș Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és a kolozsvári filharmóniának (is) otthont adó épület közti térségben álló Erdélyi Iskola szoborcsoport alól eltűnt a talapzat. (Annak ellenére, hogy a hírek szerint az eredetileg beadott tervekben még benne volt.) Méghozzá törvényesen, hiszen minden illetékes fórum rányomta a pecsétet a tervre, hogy szabad a gazda, vagyis mehet a talapzat a kukába. Mondom, felrobbant a bomba, záporozni kezdtek a talapzatra vonatkozó vélemények, elsősorban a helyi román sajtóban és persze, a közösségi hálózatokon.

Én is írtam egy véleménycikket az ügyben. Amellett érveltem, hogy miért nem volt helyes kiseperni a talapzatot a szoborcsoport alól. Említettem, mi lenne, ha teszem azt, a Mátyás-szoborcsoporttal történne hasonló. Erre kaptam is visszajelzést, hogy figyelem, a Ladea-féle szoborcsoport talapzatát nem Ladea úr tervezte annak idején, hanem más. Hanem egy bizonyos Adriana Matei. Oké, erre csak azt tudom mondani, hogy a Mátyás-szoborcsoport talapzatát sem Fadrusz János tervezte, hanem más. Egy bizonyos Pákei Lajos.

A szoborvita napok alatt csúnyán elmérgesedett.

Olyannyira, hogy a kolozsvári bíró is jobbnak látta kivonulni a helyszínre… majd bejelentette, hogy izé, érti a problémát, valamilyen talapzat lesz majd ott… aztán később, éppen akkor, amikor ezt a szöveget írom, kiírta a Facebook-ra, hogy hahó, tervezők, mindent vissza, talapzatot, Emil Racoviță-szobrot, egyebekben pedig tessék tiszteletben tartani a jelképeket, történelmi műemlékeket és ja, tessék tisztelni egymás kultúráját.

Időközben sor került egy villámgyorsan megszervezett kerekasztal-beszélgetésre is, ahol megjelentek az újratervező cég képviselői, köztük Macalik Arnold Ernő műépítész (aki, bár első ránézésre nem nem tűnik fontosnak, magyar), építészek, szobrászok, egyetemi oktatók, sajtó, aktivisták, polgárok. És megvitatták a kialakult helyzetet, hosszan. (Akit érdekel, itt visszanézheti a történteket.) Elhangzott ott sok minden, volt, aki egyetértett a talapzat kiseprésével, volt, aki nem, ilyen ez. Elhangzott olyan vélemény, hogy nem is ez a szoborcsoport kéne ott álljon az Egyetem előtt, hanem I. Ferenc József (magyar) és I. Ferdinánd (román) király szobra. Olyan vélemény is elhangzott, hogy a Ladea-féle szoborcsoport intimitást sugall, ezért jó, hogy lekerült az utca szintjére. (Jó, igazából tök mindegy, mi hangzott el a beszélgetésen, a polgármester későbbi felszólító bejegyzése nagyjából mindent felülír.) Itt jegyezném meg, hogy esztétikai alapokon állva (elnézést a poénért) ez az alkotás a monumentális szobrok népes csoportjának tagja. A monumentális szobor jó régi koncepciója pedig az, hogy felnézünk rá. Mindegy, kiről, miről van szó. Szó sincs ez esetben intimitásról. Fenségességről annál inkább. Tehát, ha nem tudunk felnézni rá, ha elveszti a fenségességét, akkor már nem monumentális. Vagyis megváltozik a szobor teljes minőségpalettája. Na de nem akarok itt esztétikai mélyelemzésekbe bocsátkozni. A lényeg, hogy ma sem értek egyet a talapzat eltávolításával.

De…

Ami a román sajtóban pár napja megy, az… nos, az sajnos az ilyen ügyek elkerülhetetlen velejárója. Legalábbis itt, Erdélyben. Elkeserítő, hogy történik, hogy történhet, de a valóság ez. És erről a tér újratervezői megfeledkeztek. Vagy naivan úgy gondolták, már nem aktuális. Vagy a fene tudja, mi járt a fejükben. De most itt van és bűzlik. Konkrétan:

a szobortalapzat-ügyből etnikai, pontosabban magyar kérdés lett.

Egy példa: a kolozsvári Făclia (Fáklya) lap közölt egy cikket, amely ugyan ingyenesen nem olvasható, de a címe önmagáért beszél: Arnold (értsd, Macalik Arnold) földhöz teremtette az Erdélyi Iskola korifeusait.

Aztán bejárta a sajtót a Román Akadémia szárnyai alá tartozó kolozsvári Gheorghe Barițiu Történelmi Intézet Facebook-posztja is. A szövegezők döbbenetüknek adnak hangot nyilván, ráadásul felébredtek, hogy a Farkas utcában lejjebb, a volt polgári leánygimnázium, ma Emil Racoviță gimnázium előtt álló Racoviță-mellszobor is eltűnt a helyéről. Oké, megdöbbenni lehet, csak van itt egy messziről bűzlő apróság is. Idézem:

Hirdetés

„Egy igazán érett közösségnek kölcsönösen tisztelnie kell egymás jelképeit, egy városrendezési kezdeményezés viszont nem lehet apropója egy közösség jelképei eltüntetésének, elsősorban a román közösségének.”

És aztán marosvásárhelyi magyar példával élnek. Nocsak. Arról, ugye, ciki lenne beszélni, hogy de szép volna – ha már a közösségek egymás iránti tiszteletéről szónokol valaki –, ha megemlékeznének arról is,

hogy ott egy magyar leánygimnázium állt korábban.

Na de lépjünk túl a túlérzékenységen: az is a (kölcsönös) tisztelet jele lenne, ha például az ominózus Iorga-táblát elvinnék a Mátyás-szoborcsoport elől. Mert, ugye, nem az eredeti szoborkoncepció része. Ami szintén zavaró: egyes esetekben könnyedén kijelentetik, hogy a köztéri szobrok minden kolozsvári polgár „tulajdonát” képezik. Más esetekben viszont, úgy tűnik, nem.

Másik, jóval direktebb (tahóbb) példa: a BBTE volt rektorhelyettese, Ioan Bolovan történész professzor nem kertel, amikor azt mondja a szobor-ügy kapcsán: bezzeg a szintén Farkas utcai Szent György szobor a talapzatán maradt! És rögtön eszébe jut a fellegvári nagykereszt eltávolítása is. Majd felteszi a bűzlő kérdést: Senki nem látja ezen „szakértők” gesztusai mögött rejlő szimbolisztikát? Na és itt kezd fontossá válni a tervező nemzetisége.

És végül, de nem utolsósorban, megjelentek a trikolór nemzetvédők is. Ők, jó szokásuk szerint, tövig beleállnak a hergelésbe: elfogadhatatlannak tartják, hogy Kolozsvár korszerűsítése a román identitás minimalizálása árán valósuljon meg (lásd a Ladea-féle szoborcsoport meg a Racoviță-mellszobor ügyét), miközben pár száz méterre onnan visszakerül a helyére a Mária-oszlop, amely, mint tudjuk,

olyan kor jelképe, amikor a románokat nem engedték be a központba.

Most erre mit lehet mondani. Két dologra szorítkoznék:

1. Ezért is jó lett volna elgondolkodni azon, hogy hozzá kell-e nyúlni a Ladea-féle szoborcsoport talapzatához. Mert mérget lehetett volna venni rá, hogy percek alatt magyar ügy lesz a szakmai ügyből.

2. Annak ellenére, hogy továbbra sem értek egyet a talapzat eltávolításával, a fent említett okok alapján, azt mondom: el a kezekkel Arnoldról! És el a kezekkel magyarokról! Ha valóban érvényesnek tartjuk a közösségek egymás iránti kölcsönös tiszteletének ékesen (és absztrakt módon) ragyogó elvét, akkor kedves román testvérek, lássunk hozzá! Például úgy, hogy rökönyödjünk meg közösen a szobor-ügyet magyar üggyé ferdítő klikkek marhaságai kapcsán. Aztán lássunk hozzá együtt: seperjük tisztára a közös tereket, lehetőleg több empátiával egymás iránt. Amelyhez viszont szervesen hozzátartozik a magyar közösség jelképeinek tiszteletben tartása is. Tudom, nem könnyű falat, de hátha sikerül…