A szovátai születésű Moldovai Katalin első nagyjátékfilmjét, az Elfogy a levegőt már november első napjaiban láthatta debütálni a közönség Erdélyben, sőt, elég sok díjat is bezsebelt a közelmúltban (például Varsóban három díjjal is jutalmazták, a franciaországi Arras-ban is kapott jutalmat, valamint a Mannheim-Heidelberg Nemzetközi Filmfesztivál ifjúsági zsűrijének díját is megkapta).

Kolozsváron is vetítették és vetítik még a filmet – hétfőn például a Győzelem mozi vásznán lehetett látni. Megvallom, vegyes érzésekkel ültem be a sorok közé, a filmről némi előzetes tudással felvértezve, magamban megforgatva ezt az igazi kelet-európai életérzést, amely mind a film elkészülte, mind a témája kapcsán fölmerült, és saját iskolai neveltetésemen gondolkodtam el, ahol azt is megtapasztaltam, milyen merő bürokrácia egy tanár élete, és milyen kevés ideje jut valójában arra, hogy tanítson.

Ugyanis ez tényleg egy fullasztó film, egy korábbi romániai (tordai) eset kapcsán.

Röviden: Bauch Ana (Krasznahorkai Ágnes főszerepével) irodalomtanár, akit az iskolai munkaközösség és a diákok is megbecsülnek, jó kapcsolatot ápol velük. Egy alkalommal a Teljes napfogyatkozás című filmet ajánlja diákjainak a francia szimbolizmus, nevezetesen Paul Verlaine és Arthur Rimbaud költészete és élete, férfiszerelme apropóján, ez pedig kiveri a biztosítékot az egyik diák szülőjénél, aki a tanárnő felfüggesztését kérvényezi. Bauch nem adja fel, fellebezést nyújt be, ami láncreakciót indít el a tanári közösségben és a tanfelügyelőségen, hamarosan pedig szinte mindenki ellene fordul.

Nem csupán a nyilvánvaló homofóbiáról van szó itt, amely kisebb-nagyobb nekifutásokkal újra és újra belendül kies tájainkon. És nemcsak arról, hogy mi lehet korhatáros és mi nem. (Megjegyzem, Moldovai Katalin filmje tizenkét éven aluliak számára nem ajánlott.) Attól fullasztó az egész filmbeli légkör, ahogy benne a láncreakció elburjánzik, és belelátunk abba az oktatási rendszerbe, amelynek, azt gondolom, a gyerekek után a tanárok a legnagyobb áldozatai – tehát pont azok, akik a legaktívabban részt vesznek benne.

Mintha az iskolai közeg egy nagyon pontos keresztmetszetét emelné ki a társadalomnak, egyszersmind felmutatva azokat a visszásságokat, amelyeket Moldovai Katalin rendkívül finom vizuális utalásokkal érzékeltet. A Filmtett portálon készült interjújában ugyan szó esik arról, ahogy a téma érzékenységét és hullámzását elősegítik a pasztell árnyalatok, és az előre megbeszélt színkromatika, valamint a képi statikusság hivatott kihangsúlyozni a történetet és annak emelkedettségét. Ugyanakkor a balkáni csiricsáréság az ismerős székelyföldi forgatási helyszínekkel ötvözve nagyot üt – például a gyergyószentmiklósi tömbháznegyedek, a háttérben homályosan feltűnő Szent István templom, vagy a Salamon Ernő Gimnázium épülete, illetve a megyei tanfelügyelőségi tárgyalások helyszínéül szolgáló csíkszeredai „tapstéri” szocmodern épület.

Ezzel az eklektikával ugyan nincs semmi baj – valóságunkat tükrözi. Ám a finom vizuális-verbális kódok visznek rá annak a belátására, hogy mennyi minden közrejátszik egy ilyen kirakatperszerű eseményen, mint egy tanfelügyelőségi kivizsgálás vagy egy etikai bizottsági ülés, netán a groteszk, szülőket is bevonó, tanári tevékenységet pontozó kérdőív. Hirtelen az igazgatónőből (Skovrán Tünde szerepével) lesz tüchtig felelő diák, a maga szervilizmusával, megtestesítve mindannyiunk visszatérő rémálmait az iskolai felelésekről, a szinte vágható csendről, a laborokról és ódon faburkolatokról, dohos falakról, savanyú szendvics- és kávészagú osztálytermekről.

Meg arról, hogy hogyan termelődik újra a rendszereken belüli kötelező szabályszegés, ami magukat a szabályokat erősíti. Bauch tanárnő tananyagon kívüli filmajánlóját azért nehéz morális kódokkal megközelíteni, mert közben azért senki nem indít kivizsgálást, amikor kollégája, a biológiatanárnő olyan anyagból felelteti az egyik diáklányt, amit meg sem tanított korábban. Négyest kapni a semmire legalább olyan fájó, mint amikor az apád arra kényszerít, hogy focizni járj, de közben nem szereted, hazudnod kell, mert a bizalmat meg nem alakította ki veled és félszavakból kommunikál.

És arról is szól ez a film, hogy

ennek az újratermelődésnek a folyamatába illeszkedik az is, hogy tanáraink egykor maguk is diákok voltak

– így a színtéren, a tanáriban, az osztályokban nem az empátia, a figyelem és a tanulás kerül középpontba, hanem a fásultság, a poroszos szigor, a mindent átitató bizalmatlanság, amelyet nagyon nehéz levetkőzni. Mintha maguk a tanárok is visszavedlenének védtelen diákokká, amikor az autoritás megjelenik, és nem az lenne a lényeg, hogy mi a valóság és miről tanulunk szívesen, hanem az, hogy hogyan játsszuk ki a hatalmat és egymást.

A tanári szakma megbecsültsége a béka segge alatt van Kelet-Európában. A filmet pedig ajánljuk gimnáziumi extra curriculumként!