Amikor két éve, kr. e. 1-ben (azaz a koronavírus – vagy a karantén – előtti esztendőben) szerencsém volt látogatást tenni a Közel-Keleten, még nem sejtettem, hogy az arcot eltakaró viselet látványa alig néhány hónap múlva már nálunk is szokványos lesz, ráadásul uniszex kiadásban, és mellőzve azt a diszkrét vonzerőt, amely a kitárulkozás helyett az elrejtést preferáló muszlim nőképet – legalábbis számomra, akkor – körbelengte. Akkoriban egyre népszerűbbé vált – néhol törvényerőre is emelkedett – Európában, különösen a nagyszámú bevándorlóval rendelkező nyugat-európai országokban az az álláspont, miszerint az arc eltakarása idegen a mi transzparenciára és közvetlenségre épülő kultúránktól. A kr. u. időszámításban nehezebb lesz érvelni ez ellen, a pandémia remélt elmúltával is.

Mindez azért jutott eszembe, mert napra pontosan egy évvel ezelőtt vették nyilvántartásba az első koronavírussal fertőzött személyt Romániában. Igen, „csak” egy éve, még ha többnek is érzékelhettük az eltelt időszakot.

Ami azóta történt: történelem. És akárcsak a történelem, nem ért véget.

Emlékszem az ismeretlentől való szorongásra, a várakozásteljes, már-már apokaliptikus hangulatra, az utolsó „normális” kocsmázásokra, amikor a legfennebb négyfős asztaltársaságok tagjai már vonakodva fogtak kezet egymással. Aztán a karantén hónapjaira, amelynek során az emberek kénytelenek voltak újrafelfedezni az otthonukat, sokunk pedig azt is, hogy a kiváltó okok és körülmények nyomasztó volta ellenére az életritmusunk lassításának, a befele fordulásnak és az emberi interakciók legszükségesebbekre és legfontosabbakra való korlátozásának jótékony hatásai is lehetnek, legalábbis átmenetileg. (Zárójelben jegyzem meg, hogy sohasem játszottam annyit a gyerekeimmel és sohasem társalogtam annyit a közvetlen szomszédaimmal, mint akkoriban; és olyan régi, távol élő ismerőseimmel folytattam hosszas telefon- és videóbeszélgetéseket, akiket korábban is eszembe juthatott volna felhívni, hiszen azelőtt sem találkoztunk túl gyakran.)

Mindeközben sokak számára ez maga volt a pokol,

meglévő konfliktusok elmérgesedésének, háztartások, családok szétesésének, az egyedüllétből fakadó szorongásoknak a melegágya, a növekvő szociális kilátástalanságnak, munkahelyek elvesztésének, vállalkozások csődközelbe kerülésének, egzisztenciák összeroppanásának, kapcsolatok végzetes megszakadásának, pszichikai-fizikai betegségtünetek megjelenésének az ideje, olyan folyamatok katalizátora, amelyeknek a hosszú távú hatásait egyelőre felmérni sem tudjuk.

És voltak sokan, akik megbetegedtek, olyanok is, akik maradandóan károsodtak a betegség következtében, és voltak olyanok, akik meghaltak.

Vitatkozhatnánk napestig arról, hogy a társadalmaink helyesen választották-e meg a védekezés eszközeit. Nem tudom, hogy minden elkerülhető-e lett volna abból, ami történt. Attól tartok, hogy nem; hogy egy ilyen helyzetben nincs jó megoldás, csak kevésbé rosszak, és még azok is kérdésesek. És bizonyára vannak jóvátehetetlen veszteségek és megoldhatatlan problémák. Egyvalamiben azonban nagyjából biztos vagyok: hogy

a személyes tényezőt – az egyéni felelősségvállalás és hozzáállás kérdését – nem lehet kivonni ebből a bonyolult egyenletből.

Az ember sok mindenhez hozzászokik, ez evolúciós sajátosság, amely szükséges a túléléshez, és évezredek során a homo sapiens sikerességének ez az alkalmazkodóképesség volt a kulcsa. De hozzászokni valamihez nem azonos azzal, hogy sajátunkká tesszük és elfogadjuk természetes létformánkként – a rendkívüli helyzetnek épp az a lényege, hogy rendkívüli, a rendkívüliség pedig nem tarthat örökké.

Nyugtalanító látni, milyen könnyen, reflexek szintjén épülnek be mindennapi életünkbe és viselkedésünkbe a pandémiás állapot szükségmegoldásai és kényszerszülte mintái – születőben van egy „új normalitás”.

Magától értetődőnek kezdjük elfogadni azokat a normákat, amelyeknek a legitimitását pusztán az ideiglenességük adja,

és ez az egyszerű emberi kapcsolatoktól a piaci szolgáltatások világáig sok mindenben tetten érhető. Banálisnak tűnhet a példa, de az, hogy a maszk divatorientált ruházati kiegészítővé válhatott, amely esztétikai és/vagy identitásbeli kifejezőerővel bír, pontosan erről szól: annak a jele, hogy ebben a fordított karneváli időben igyekszünk megszelídíteni magunk számára a veszélyt és a kényszert. És ez is érthető, mert a mentális védekezés egyfajta formája (amely persze a kapitalizmus kereslet-kínálat viszonyrendszerének részévé vált): magam is inkább formatervezett maszkot hordok az egészségügyi szabványmaszkok helyett, mert irtózom az uniformizáltságtól és attól, hogy egy társadalom általános medikalizáltságának két lábon járó jelölője legyek.

Értsük jól: nem arról van szó, hogy helyes-e betartani a józan ész és törvény által is előírt óvintézkedéseket (helyes, bár sose szűnjünk rákérdezni azok értelmes és arányos voltára), hanem arról, hogy semmi nem marad következmény nélkül, semmi nem múlik el nyomtalanul abból, ami az ember életében történik, akár tőle függ, akár nem. Ezért nem árt naponta emlékeztetni magunkat arra – ha szükséges –, hogy mindaz, ami ezekben a hónapokban, években történik velünk, az nem a normális üzemmód.

Nem normális eltakart arccal járni az utcán („a mi kultúránkban”). Nem normális fizikai távolságot tartani szeretteinktől – és a többi embertársunktól is csak az illendőség megkövetelte mértékben. Nem normális hosszú időn át bezárkózni és megfosztani magunkat embertársaink társaságától. Nem normális gyermekeinket arra kárhoztatni, hogy folyamatosan, hosszú ideig egyedül üljenek egy szobában egy gép előtt. Nem normális az, hogy a pokol a másik ember.

Lehet, hogy most ez van, mert ennek kell lennie; de nem ez a normális.

Mindezt azért érdemes észben tartani, mert egyes naiv várakozásokkal ellentétben a válsághelyzet valószínűleg nem ér véget egyik napról a másikra: a járvány újabb és újabb mutációinak azonosítása erre utal. Ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy a következő években, évtizedekben nem leszünk kitéve a mostaninál sokkalta veszélyesebb világjárványok pusztításának. És azok a nemzedékek, amelyek a javakhoz való minél gyorsabb és teljesebb hozzáférés bűvöletében nőttek fel, és azt tanulták meg, hogy joguk van a kellemes és hosszú élethez, a szocializálódásuk eszmei alapját pedig az „élj a pillanatnak” imperatívusza jelentette (mondjuk ki: mi is), kénytelenek lesznek türelmesebb és szerényebb életvitelre hosszabban berendezkedni, egyszerre több személyes felelősséget és több személyes kockázatot vállalni, ha azt akarják, hogy a jövőnek „emberi arca” legyen.

És hogy ez az arc a maszk alatt is felismerhető maradjon.