Kárpátalja egyelőre a béke szigetének számít Ukrajnán belül, hiszen azon kevés régió közé tartozik, ahol konkrét harci cselekmények még nem zajlanak – így kezdtem volna ezt a cikket, ha tegnap jelenik meg.

A háború közvetett hatásai természetesen eddig is érezhetőek voltak, az élelmiszer- és üzemanyag-ellátásbeli problémáktól a részben magyarok lakta területeket is érintő menekültáradatig. Kárpátaljai barátaink elmondása szerint gyakoriak a légiriadók, a háborús pszichózis, a feszültség és bizonytalanság érzete átjárja a mindennapokat.

Az ott élők közül sokan a háború tragikus oldalát is megtapasztalhatják. Nemcsak a harcokban elhunyt, kárpátaljai származású katonák sírjai emlékeztetnek erre, hanem az olyan „járulékos áldozatok” is, mint a Beleny-művészházaspár ókemencei házának pusztulása. A magyar származású, több ismert, magyar vonatkozású köztéri emlékművet (a munkácsi Turul-emlékoszlop, Munkácsy Mihály és Petőfi Sándor mellszobra, és sorolhatnánk) alkotó Beleny Mihajlo műtermébe és otthonába valószínűsíthetően egy eltévedt harci drón csapódott be, és bár emberéletben nem esett kár, értékes művek váltak így a tűz martalékává.

Az ország háború sújtotta keleti(bb) régióiból százezrek keltek útra, „belső” menekültként, Ukrajna nyugati területei felé, közülük – becslések szerint – mintegy négyszázezren leltek ideiglenes otthonra Kárpátalján. Az oktatás nem működik, az intézményi infrastruktúra jó részét a menekültek elhelyezésére fordítják. A közösségi élet alkalmai megfogyatkoztak, mivel gyülekezni, rendezvényeket tartani nem lehet.

Ennek a – jelenleg hiányzó – magyar közösségi életnek Ukrajnában a mondhatni természetes központja Beregszász, hiszen a kárpátaljai települések közül itt él a legtöbb magyar. A jelentős kulturális központnak (itt található a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és több más, az ottani magyarság életében fontos szerepet betöltő intézmény) számító város polgármesterét, Babják Zoltánt öt évvel ezelőtt, az I. Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napok megnyitóján láttam először – most arra kértem, beszéljen a legfontosabb kihívásokról, tennivalókról, amelyekkel a háború kitörése óta szembesült elöljáróként, és amelyekkel szembesülnie kell nap mint nap (megjegyzés: a beszélgetés a Kárpátalját ért légitámadás előtt készült – szerk.).

Babják elmondása szerint a legfontosabb kihívások ma a város működtetésével, az üzemeltetés fenntartásával kapcsolatosak – és egyre több új gond merül fel.

„A napokban megjelent egy új problémám is, ami az üzemanyagtöltő állomások működését illeti: nem lehet üzemanyagot készpénzért vásárolni. Csak előfizetés esetén lehet hozzájutni, és így is csak maximum 5-10 literhez”

– magyarázza. Ez a helyzet nyilván ellehetetleníti a gazdák tavaszi vetési programját is, és lehetetlen felmérni azt a kárt, amelyet okoz a piacképességet illetően.

A másik nagy feladatot természetesen a menekültek ellátása jelenti:

Hirdetés

„Folytatjuk az elszállásolt menekültjeink étkeztetését. Ez az önkormányzati tulajdonban lévő ingatlanok esetében 320 főt jelent. Ezenkívül több mint négy és fél ezer menekült tartózkodik egyidejűleg most a beregszászi kistérség területén.”

A menekültkérdést illetően egyfajta „lakosságcserének” lehetünk tanúi: nemcsak a belső-ukrajnai területekről érkeztek rengetegen a régióba, de Kárpátaljáról, azon belül Beregszászról és környékéről is nagyon sokan mentek külföldre, elsősorban Magyarországra, jelentős részben magyarok – de hogy mekkora az elvándorlás mértéke, egyelőre nehéz felmérni.

„Azt, hogy hányan hagyták el Kárpátalját idáig, nem tudja senki pontosan megmondani, de ha a katonaköteles férfiak szegmensében vizsgáljuk, akkor mondhatom, hogy a 18 és 60 év közötti férfiak fele elhagyta Kárpátalját. A lakosság létszáma a menekültek érkezésével nem változott, a népességben ugyanannyi terhelés van a gazdaságon, mint békeidőben”

– mondja Babják. Öröm az ürömben, hogy mind az országból elmenekülők, mind az otthonmaradottak megsegítésére példás össztársadalmi összefogás bontakozott ki Magyarországon, de Erdélyben, Romániában is. Mint mondja, Beregszász testvérvárosai szinte azonnal reagáltak a kéréseikre. Erdélyből Szatmárnémeti, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Szlovákiából Dunaszerdahely és Királyhelmec már az első héten segítettek, az anyaországiak szintén:

„Az anyaország minden testvérvárosa kivette a részét a segítségnyújtásból, a technikai eszközök vagy tartós élelmiszer beszerzése kapcsán jelentős támogatást kaptunk. A mai napra a raktárkészleteink kiürültek. Ismét kérünk biztonsági tartalékot, de ezután már csak egy speciális szociális kártya tulajdonosai tudják majd megkapni a szociális segélyt. Erre azért van szükség, hogy átláthatóan tudjuk feldolgozni a bejövő kéréseket.”

Hogy akik kitelepültek, elmenekültek a háború elől, hazajönnek-e valaha, nem tudni. Babják Zoltán mindenesetre szkeptikus a külföldre távozott kárpátaljaiak visszatérésének esélyeivel kapcsolatban:

„Hogy visszajönnek-e ezek az emberek, az sok mindenen múlik. Elsősorban azon, hogy milyen hosszú lesz a háború. Amennyiben az elmenekült családok teljes értékű munkahelyet találnak, és akár szállást is, akkor minimálisra csökken az esélye annak, hogy visszatérjenek Kárpátaljára.”