„Az erdélyiség köt össze a szász írókkal” – Beszélgetés Szenkovics Enikő műfordítóval

A romániai német nyelvű írók, értelmiségiek túlnyomó része emigrált, csak mutatóban maradtak páran. Interjúalanyunk fáradhatatlanul kutatja és fordítja a műveiket, emellett pedig kortárs román prózát is ültet át magyarra – munkáját nemrég magas állami díjjal ismerték el.

Hirdetés

Szenkovics Enikő 1974-ben született Kolozsváron. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–német szakán végezte egyetemi tanulmányait, majd a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában folytatott PhD-tanulmányokat 1999–2002 között. Erdélyi – és innen elszármazott – szász és sváb írók műveit fordítja magyarra évek óta, elsősorban Franz Hodjak könyveit. Kortárs román irodalmat is fordít, Doina Ruști három művét ültette át magyar nyelvre.

Műfordítói munkásságát tavaly Hieronymus-díjjal ismerték el, idén a román kulturális érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki.

Erdélyi német irodalomról és identitásról, román–magyar–német irodalmi-kulturális kapcsolatokról, az erdélyiség mai tartalmáról beszélgettünk a kolozsvári műfordítóval.

Szenkovics Enikő (interjúfotók: Erdély László)

 

Nemrég tüntettek ki a román kulturális érdemrend lovagi fokozatával, amit Klaus Iohannis államelnöktől vehettél át. Te, aki német irodalmi műveket fordítasz magyarra, milyen nyelven kommunikáltál a szász származású elnökkel?

Ő románul gratulált nekem, én pedig németül köszöntem meg, azt mondtam neki, hogy „Vielen Dank”, mire ő annyit válaszolt: „Alles Gute!” Ennyi volt köztünk a kommunikáció.

 

Meglepődött?

Szerintem igen. Mindenki más románul köszönte meg a kitüntetést.

 

Ez már a második díjad, szűk másfél év alatt, amelyet műfordítói tevékenységeddel kiérdemeltél. Tavaly kaptad meg az igen rangos Hieronymus-díjat, amelynek – pontosabban a „jogelődjének”, a Forintos-díjnak – az első kitüntetettje Weöres Sándor volt. Beérett az elmúlt évek műfordítói munkája?

Egyikre sem számítottam, én csak teszem a dolgomat – és kellemes meglepetés, hogy ezt más is észreveszi. A sors fintora, hogy amikor elolvastam az e-mailt, amelyben értesítettek a román állami díjról, éppen betegeskedtem, és úgy éreztem, valakik már tudják, hogy nem sokáig húzom, ezért gyorsan kitüntetnek, amíg még lehet.

 

Ez még talán korai gondolat.

Meggyógyultam azóta, de akkor tényleg ez volt az első reakcióm, azon túl, hogy itt valami tévedés történt. Furcsa, hogy mások egyáltalán felfigyelnek arra, hogy él Kolozsváron egy magyar anyanyelvű műfordító, aki a hazai német és román irodalom magyarra való átültetésével foglalkozik.

 

Tehát ez nem kifejezetten az a terület, ahol tolonganának a szakemberek.

Azért is kezdtem el erdélyi német nyelvű irodalmat fordítani, mert az elmúlt évtizedekben túl sok minden nem történt ezen a téren, úgyhogy nagy hiányosságok vannak.

 

Magyar nyelvterületen a műfordítás hagyományosan – néhány kivételtől eltekintve – az a műfaj, amit többnyire olyan szerzők művelnek, akik maguk is írnak szépirodalmat, és mintegy „mellékesen” kezdenek el fordítani. Hogy lettél műfordító?

Mondhatni tévedésből vagy véletlenül – mert én is úgy gondolom, hogy azok az igazán jó műfordítók, akik maguk is író, alkotó emberek. Úgy kerültem kapcsolatba a műfordítással, hogy 1999-ben – szintén meglepetésemre, mert mindig is a nyelvészet felé vonzódtam – Odorics Ferencék meghívtak a szegedi egyetemre doktorálni, ezért keresnem kellett egy kutatási témát.

Magyar–német szakot végzett emberként arra gondoltam, hogy a „nagy” német irodalommal nem érdemes foglalkozni irodalomtörténészként (mert akkor más szóba sem jöhetett számomra), az a pálya eléggé telített – inkább szétnézek a hazai prérin. Az erdélyi német nyelvű irodalmat kutatva a László-Herbert családnál kötöttem ki, nekik hatalmas könyvtáruk van, és lévén, hogy Herbert Ilse néni szász gyökerű, minden, ami német nyelven Romániában megjelent, megvan nekik.

Így derült ki számomra, hogy a Kriterion és a Dacia kiadó fénykorában, a 70-80-as években rengeteg jó könyv jelent meg németül nálunk – aminek nagyon örültem, mert az egyetemen erről nekünk semmit nem tanítottak, és azért is, mert eleve nem akartam olyan témával foglalkozni, amelyről nem tudnék újat mondani.

Aztán elkezdtem tanulmányokat írni, konferenciákra járni, és mindenekelőtt fordítani, eleinte elbeszéléseket, rövidprózai műveket – főként Franz Hodjak írásait. Tulajdonképpen kényszerből vágtam bele a műfordításba, mert azoknak a szövegeknek, amelyek szükségesek voltak a munkámhoz, nem létezett magyar nyelvű fordítása. Nagyon élveztem ezt a munkát, de elég félve nyúltam a szövegekhez, pontosan amiatt, mert én magam nem vagyok író. Aztán a fordításaimat megmutattam többek között Király Zoltán költőbarátomnak, aki bátorított, hogy folytassam.

 

Bár korábban is fordítottak magyarra erdélyi szász és sváb írókat, ez mégsincs túlságosan benne a köztudatban.

Nincs, sajnos. 1989 előtt többen is fordítottak, például Borsné Fejér Gizella, Ferencz Zsuzsanna, Jancsik Pál vagy Ritoók János, de 1990 óta kötetek csak elvétve jelennek meg, a folyóiratbeli publikálás sem jellemző. A rendszerváltás utáni időkből Hajdú Farkas-Zoltánt emelném ki, aki Harald Roth, Eginald Schlattner, Dieter Schlesak könyveit fordította, Vincze Ferenc is átültetett magyarra egy kétkötetes sváb családregényt Johann Lippettől, Halmosi Sándor egy Franz Hodjak-verseskötetet adott ki magyarul, illetve András Orsolya is lefordított egy Herta Müller-esszékötetet.

 

Tudjuk, hogy a szászokat a Ceaușescu-rendszer idején gyakorlatilag kiárusították Nyugat-Németországnak, ennek következtében az erdélyi szász értelmiség java része is távozott az országból. Maradtak még itthon német írók?

Csak mutatóban, ketten-hárman. Egyikük Eginald Schlattner, aki 87 éves, Veresmarton evangélikus lelkész. Rendszerint üres templomban prédikál – néha be-betéved egy-egy roma származású hívő, szászok viszont már egyáltalán nincsenek. De ha nem jön senki templomba, ő akkor is megtartja az istentiszteletet vasárnaponként.

Meg kell említenem Joachim Wittstockot is, ő Nagyszebenben, illetve Carmen Elisabeth Puchianut, aki Brassóban él. Vagy ott van Balthasar Waitz, az egyik kedvencem, aki Temesváron él, ő sváb; mert nemcsak szász, hanem sváb írókat is fordítok. Kevesen tudják, de a Bánságban nagyon izgalmas német irodalmi közeg volt hajdanán, lásd a 70-es évekbeli Aktionsgruppét.

 

A romániai svábok irodalmát Herta Müller Nobel-díja talán kicsit ismét visszahozta a köztudatba. Azok a németek, akik emigráltak – és utódaik – hogyan éltetik tovább az erdélyi identitástudatot? Tartják a kapcsolatot az itthoniakkal, hazajárnak?

Ha utódokról beszélünk: egyedül Franz Hodjak lányát, Astridot ismerem, ő évente hazajár, és mindig azt mondja, hogy ha tehetné, akkor hazaköltözne – pedig tizenéves volt, amikor ’92-ben, jóformán utolsóként, kiköltöztek Németországba. Hans Bergeltől, aki 95 éves, egy hete kaptam levelet, amiben arra kér, hogy szorítsak neki, mert másnap műtik. Ezelőtt három évvel még találkoztam vele itt, Kolozsváron, minden évben eljött a germanisztikára a német szakos diákoknak előadást meg felolvasóestet tartani. Carmen Elisabeth Puchianuval, Horst Samsonnal, Balthasar Waitzcal, Joachim Wittstockkal, Ilse Hehnnel is elég rendszeres kapcsolatban állok. Ezek a „nagy öregek” még ma is aktívak, írnak, publikálnak.

 

Hogyan kerültél kapcsolatba velük?

A csíkszeredai Székelyföld folyóirat készített egy tematikus lapszámot az erdélyi német irodalomról 2016-ban, ami voltaképpen úgy indult, hogy én elküldtem egy fordításomat Fekete Vincééknek, ők meg azt mondták, hogy még küldjek egyet-kettőt, jelenjen meg hangsúlyosabban ez a téma a folyóirat hasábjain. Ekkor kezdtem felvenni a kapcsolatot ezekkel az írókkal.

 

Hogyan lehet eljutni egy 80-90 éves, Erdélyből elszármazott, Németországban élő szász íróhoz?

Elsősorban interneten keresgéltem e-mail címek és telefonszámok után, volt olyan eset is, hogy az egyik, már megtalált írótól kaptam meg a másik elérhetőségét. Tizenegy levelet írtam összesen, gondoltam, úgyis csak ketten-hárman fognak reagálni, ahogy az lenni szokott – de meglepetésemre mind a tizenegyen válaszoltak. Így lett végül egy teljes tematikus lapszám ezekből az írásokból – aminek persze én is örültem, meg a szerkesztők is.

 

Ezek szerint pozitívan fogadták, hogy valaki itthonról érdeklődik irántuk.

Nagyon pozitívan, én sem számítottam ilyen lelkes visszajelzésre. Azonnal küldték a szövegeiket, könyveiket, friss írásokat is. Valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy a magyarok részéről nem tapasztaltak addig különösebb érdeklődést irányukban; román részről már inkább.

Franz Hodjak (fotó: Raul Ștef / poesisinternational.com)

Úgyhogy megengedhettem magamnak azt a merészséget, hogy olyan szövegeket válogassak be ebbe a „miniantológiába”, amelyek a haza, a honvágy, az identitás témakörét járják körül. Persze nem volt nehéz ilyen témájú szövegekre bukkanni, mert ez gyakran visszatérő motívum ezeknél a szerzőknél.

 

Tudom, hogy Franz Hodjak a szíved csücske. Ha nem tévedek, nemcsak szakmai, de személyes kapcsolatban is álltok.

Rendszeresen szoktunk beszélgetni, ő telefonon hív engem, én általában levelet írok neki. Közlés előtt engedélyt kérek tőle, amit ő mindig örömmel meg is ad; a megjelent szöveget pedig természetesen elküldöm neki.

Hirdetés

Számára a magyar nyelvű jelenlét azért is fontos, mert a felesége – aki annak idején a kolozsvári román operában dolgozott, hárfás volt, édesapám kolléganője – magyar. A lánya, Astrid még mindig szinte tökéletesen beszél magyarul, pedig itthon is német iskolába járt. Úgyhogy a Hodjak-fordításaimat mindig elolvassa a felesége meg a lánya, és rendszerint megnyugtatják a mestert, hogy rendben van.

 

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy ott a faladon, bekeretezve egy versének a kézirata, amit a lánya illusztrált.

Igen, személyes, emberi viszonyban vagyunk, bár elég nehezen tört meg a jég részemről, annyira felnéztem rá. Addig számomra csak a szövegeiben élt, és azóta is kétszer-háromszor találkoztunk összesen. A személyes kapcsolatot inkább ő szorgalmazta, azzal, hogy gyakran felhívott, érdeklődött a gyerekeimről, a munkámról – ezek nagyon kellemes beszélgetések szoktak lenni.

 

Három könyvét fordítottad le magyarra.

Igen, a Határköveket, a Legenda a kútrólt (ezt Király Zoltánnal közösen), ezek a Kriterion kiadónál jelentek meg, valamint A vég neve: Nabucco című elbeszéléskötetet, amit az Exit kiadó publikált. A Homokkal teli bőrönd (Ein Koffer voll Sand) című regényét – amely tulajdonképpen a Határkövek folytatása – pedig most fordítom.

 

Erdélyi szász írókat fordítani valószínűleg nem túl széles piacot megcélzó munka. Nehéz megjelentetési felületet, kiadót találni erre, és főleg: milyenek a visszajelzések?

Tény, hogy vannak ennél piacképesebb szerzők és művek. A Határköveknek egyébként egészen jók voltak az eladási mutatói, és a fogadtatására sem lehet panasz: hat-hét kritika, recenzió jelent meg róla, ami elég szép szám manapság. Viszonylag nagy példányszámban jelent meg, mert a Goethe Intézet támogatásával adta ki a Kriterion. Ők pedig kikötötték, hogy legalább ezer példányban meg kell jelennie a könyvnek, ami a jelenlegi viszonyok között egyáltalán nem rossz. Annak pedig, hogy a Kriterion profiljába sikerült kicsit visszahozni az erdélyi nemzetiségek nyelvéről való műfordítást, külön örültem.

 

Nemcsak az erdélyi szászok és svábok irodalmát fordítod, hanem kortárs román irodalmat is.

Igen, Doina Ruști három könyvét fordítottam magyarra eddig: a Lizoanca tizenegy évesen, a Zogru és az Ártó receptek könyve című regényeket. Vele úgy kerültem kapcsolatba, hogy egy ismerősöm megkeresett, mondván, nemrég hívta fel Doina Ruști, aki arról érdeklődött, ismer-e olyan műfordítót, aki magyarra fordítaná a Zogru című regényét – az illető pedig, bár tudta, hogy én németből fordítok, rám gondolt. Először nemet mondtam, mert román nyelvről azelőtt nem fordítottam, de meggyőzött, hogy lehet, egyszerűbb lesz, mint németből.

 

Doina Ruști művein kívül fordítasz más román szerzőket is?

Volt még egy próbálkozásom, Lavinia Braniștéval, de vele nem nagyon talált a szó, az elvárásai túl nagynak tűntek számomra, a kiadás kapcsán is felmerültek problémák. Az elbeszéléskötetének a fordításával elkészültem ugyan, megvan a teljes kézirat, de azóta a fiókban pihen.

 

Hogyan kezeled ezt a nyelvi kettősséget? Párhuzamosan fordítasz, vagy addig nem fogsz neki másnak, míg egy munkát be nem fejeztél?

Az utóbbi. A fordítás számomra teljes embert kíván, nem tudok más „komoly” dolgot csinálni mellette – itt alkotó jellegű munkára gondolok, természetesen. Mindig le kell zárnom egy kéziratot ahhoz, hogy nekikezdjek egy másiknak, legalábbis ha nagyobb lélegzetű művekről van szó. Egy-két rövidebb szöveg, elbeszélés vagy vers – akár más forrásnyelvről is, mint az aktuális munkám – még belefér, de két nagy munkán nem tudok egyszerre dolgozni.

 

Úgy tudom, egy hosszabb tanulmányon is dolgozol, amely az erdélyi szász identitás kérdéskörével (is) foglalkozik.

Igen. Ez is egy nagyobb lélegzetű munka lesz, amely az erdélyiségről, a magyar–román–német irodalmi kapcsolatokról szól, részben az Echinox folyóirat (a kolozsvári egyetem bölcsészkarának lapja), részben a Kriterion és Dacia könyvkiadók kapcsán.

 

Beszélhetünk egyáltalán erdélyiségről az irodalomban? Van valami, ami összeköti az itt élő – vagy innen származó – román, magyar és német nyelvű szerzőket? Különösen annak ismeretében, hogy a kommunizmus négy és fél évtizede eléggé szétzilálta azt az etnikai-kulturális viszonyrendszert, amely korábban még létezett…

A fordítások irányából közelíteném meg ezt a kérdést. Épp Doina Ruști a jó példa erre: ő Bukarestben él, és elég sokféle vér csörgedezik az ereiben, kulturálisan erősen kapcsolódik a balkáni-fanarióta világhoz. Az ő szövegeit sokkal nehezebben fordítom, mint az erdélyi német írók műveit, pedig a román nyelvben otthonosabban mozgok, mint a németben.

Doina Ruști, Szenkovics Enikő és Erős Kinga, az Orpheusz Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség elnöke (forrás: doinarusti.ro)

Mégis: kulturálisan jóval távolabb áll tőlem, mint az a motívum- és utalásrendszer, amely a szász írók műveiből visszaköszön. A német szövegek esetében nemcsak a szavak magyar megfelelője jut eszembe hamarabb, hanem ismerős az a kontextus is, amelybe beleíródnak. Az is közrejátszik ebben, hogy ezek az írók a szövegeikben – a ’89 utáni, emigrációban írottakban is – gyakran hasznosítják a kommunizmusbeli élményeket, emlékeket, és ez számomra is érthető, bár csak 16 évig éltem abban a rendszerben. Van egyfajta, nyelvi, nemzetiségi korlátokon átnyúló közös tapasztalat, életérzés – ez lehet ennek a bizonyos erdélyiségnek a tartalma, és ez köt össze a hazai szász írókkal is.

 

Akár létezik, akár nem, az irodalmi kapcsolatokban viszonylag ritkán látni nyomát.

Mert ma már nem is igazán van. A német elem eleve hiányzik a képletből, a korábban említett okok miatt. Annak idején – a szó pozitív értelmében – jobban egymásra voltak utalva a különböző nyelveken alkotó erdélyi írók, irodalmárok, az írói csoportosulások között létezett egyfajta élő kapcsolattartás és kölcsönös érdeklődés. És nemcsak arról van szó, hogy például az Echinoxnak voltak magyar és német oldalai is, illetve a Kriterion vagy Dacia kiadóknak magyar és német szerkesztőségi részlege is volt, hanem egyrészt fordították egymás műveit, másrészt – ami ennél is fontosabb – szinte napi kapcsolatban álltak egymással, sok mindent megbeszéltek, voltak közös ügyeik, és a fordítások által valamennyire be is tudtak tekinteni egymás munkájába.

 

Ha már a román–magyar fordításoknál és irodalmi kapcsolatoknál tartunk: visszatérő probléma, hogy létezik egyfajta aszimmetria. Vagyis elég sok kortárs román irodalmi művet ültetnek át magyarra, fordítva viszont ez nem annyira jellemző. Mi ennek az oka?

Elsősorban az, hogy nincs elég fordító, aki magyar nyelven írott műveket tolmácsolna románra. Nekünk, akik Erdélyben élünk, magyar az anyanyelvünk, de beszélünk románul is, jóval könnyebb dolgunk van, amikor román forrásnyelvről magyar célnyelvre kell fordítani.

Másrészt léteznek magyar állami ösztöndíjak erre a célra. Arról viszont nem nagyon tudok, hogy magyar – legalábbis hazai magyar – szerzők románra fordítására van-e valamilyen állami forrás Romániában.

Azonkívül szerintem nincs elegendő kíváncsiság sem részükről irántunk.

 

Nem érdekeljük őket eléggé, vagy nem tudnak eleget rólunk?

Valószínűleg mindkettő. Az, hogy a bukarestieket nem érdeklik az erdélyi magyarok, majdhogynem természetes, már csak a távolság miatt is, de nagyobb baj, ha itt, Kolozsváron, Erdélyben sem érdekeljük őket – márpedig szerintem annyira nem érdekeljük.

 

És az „őshonos” németországi németeket érdekli az erdélyi szászok, svábok irodalma? Sajátos színt, csoportosulást jelentenek az ottani irodalmi közegben – vagy egyszerűen német írók, akik máshol születtek?

Annyira nem látom át ezt a helyzetet. Azt tudom, hogy létezik az Exil – P. E. N. nevű szervezet, amelybe a Németország határain kívülről érkezett német írók tömörülnek, ennek az elnöke az erdélyi származású Horst Samson, akit szintén fordítottam. Komoly munkát végeznek, díjakat osztanak, kiadják és népszerűsítik is a tagok köteteit.

Hodjak könyveit hosszú ideig az egyik legnagyobb presztízsű német kiadó, a Suhrkamp adta ki, nagy példányszámban, nagyon jól fogytak, és jelentős lapokban jelentek meg róluk kritikák. Ő persze csak egy példa a sok közül.

 

A színészeket arról szokták megkérdezni, hogy van-e szerepálmuk. Neked mi a „fordításálmod”? Ha egyszeriben kapnál pénzt, paripát, fegyvert, és azt fordíthatnál le, amit akarsz, mi lenne az?

Először Hodjak Homokkal teli bőröndjét szeretném befejezni. Régi tervem, hogy lefordítsam Balthasar Waitz egyik elbeszélésfüzérét, nagyon szép történetek, némelyiküket már le is fordítottam: ő ugyanabban a faluban, Nitzkydorfban (azaz Niczkyfalván) született, mint a Nobel-díjas Herta Müller, és ezekben az elbeszélésekben ennek a falunak állít emléket.

A szász írók mindig elküldik az újabb műveiket, ott sorakoznak a könyvek a polcomon – csak lenne időm mindegyikre. Az biztos, hogy kizárólag itteni német szerzők műveit fordítanám.

 

Miért?

Egyrészt vannak nagyon jó fordítók, akik német és osztrák irodalmat ültetnek át magyarra. Másrészt mert nagyon sok jó mű van, és sajnálnám, ha legalább egy kis részük nem jutna el a magyar olvasókhoz, ha „elveszne” számunkra az erdélyi irodalomnak ez a csodálatos része.

Hirdetés