Mennyire volt tudatos döntés, hogy zenéléssel, énekléssel szeretnél foglalkozni?

Üdvözlöm az erdélyi olvasókat, köszönöm a megkeresést, puszi anyu! Bizton állíthatom, hogy semmilyen tudatosság nem volt mögötte, valahogy hozta magával a keményebb zenék hallgatása az egészet. Amikor kinézed magadnak az Iron Maident és Dickinsont, hogy ők a nagy kedvenceid, aztán egy bepiálós házibuliban üvöltözve rájössz, hogy neked ez valamelyest megy. A gitározást csak azért kezdtem el mellé, mert menő volt az igen népes társaságunkban, ha valaki meg tudott fogni négy akkordot egy hangszeren. Ezzel indult a hosszú út.

Volt időszak, amikor csakis a buli kedvéért énekeltem zenekarokban, a melóban szerzett stressz levezetéseként. Volt, amikor két évig egy Pantera tributeban üvöltöztem, teljesen gallyra vágva a hangom, de nem érdekelt, mert a két év alatt egyetlen józan koncertünk volt csak. Az egész egyfajta életforma volt számomra nagyon sokáig. Amikor kicsit felszabadult a fejem az élet különböző nyomásai alól, akkor kezdtem el komolyabb célokkal a hasznomra fordítani mindazt, amit tapasztaltam, tanultam. 

 

Nagyváradon nőttél fel, a tinédzser éveidet meghatározták a partiumi mindennapok. Miként emlékszel vissza arra az időszakra? Milyen zenéket hallgattál akkoriban?

Lenne mit mesélni, de az egy egész interjút kitenne. Volt egy baromi nagy baráti társaságunk, ami nem viccelek, napról napra hízott, mármint a tagok számát tekintve. Bőven tettünk rossz fát a tűzre, apokaliptikus házibulikat csináltunk fenn a hegyen Vásári Lórinál meg a haverja nagymamájának elhagyatott házában. Egyszer telecigiztünk egy udvarban álló Fiatot, csak hogy úgy ömöljön ki belőle a füst, mint a Predator 2-ben. Iszonyat rosszul lettünk tőle. Kár hogy nem volt akkoriban minden farzsebben kamera, a látvány mindent megért, sikerült a kísérlet.

Az is durva volt, amikor a 18. születésnapomra csak piákat kaptam, amit mindenki más megivott, de én az egyetlen üveg Ausbruchhoz annyira ragaszkodtam, hogy felmásztam egy fára, ahol elaludtam vele, de még úgy sem engedtem, hogy elvegyék tőlem az üveget. Akkor még azt is totál letojtam, hogy épp alattam verekszik a bátyám valami rapperekkel. A román maffiózó wannabe rapperekkel meg technósokkal napi szinten voltak bajok.

Ők kinéztek minket, mi pedig nem könnyítettük meg a dolgukat. A rockkorszakom előtt próbálkoztam breaktánccal is, és amikor egyszer meg akartak késelni minket, akkor annyit mondtam, hogy latinós vagyok, azért hosszú a hajam. Kérdezték, az valami tánc? Mondom hogyne, Banderast vágod, nem? És az egyik csóka emlékezett, hogy látott engem táncolni már. Lóri úgy úszta meg, hogy Linkin Park felsőben volt, és az bezavarta a srácok áramköreit, hisz rap is van benne. Szegény Hangai Peti már nem volt ilyen szerencsés, őt hasbarúgták a mocskok.

A zenei fejlődésem amúgy egyértelműen Vincze-Nagy Andrisnak köszönhetem, aki már akkor zseniális dalszerző és billentyűs volt. Vele csináltuk a legendás Homogént, és a kevésbé sikerült, de legalább kísérletezős Enactmentet. Ne keress rá egyikre se, ha kedves a füled. Andrissal amúgy újra együtt dolgozunk a közelgő szólóanyagomon. Úgy tűnik, a kettőnk kapcsolata időtlen marad.

 

A középiskola elvégzése után Budapestre költöztél. Mi vitt a magyar a fővárosba?

Őszintén, mi ne vitt volna? Világváros, mindenki magyar, abban pár napban, amíg gyerekkoromban átugrottunk, egy teljesen más világot láttam benne. Aztán a csepeli kollégium és a suli a Népszínház utcában kissé elrontotta a várt összképet, de hála istennek azóta minden rendben van. Igazából otthon nem találtam semmilyen egyetemet vagy továbbképzést, és a bátyám szólt, hogy van ez a kiadványszerkesztő nyomdász képzés. Mondtam, egye fene, az érdekesen hangzik.  

 

Vannak élő kapcsolataid a romániai rockszíntér képviselőivel? 

Az évek folyamán rengeteg zenekarral játszottunk együtt otthon, felsorolni sem tudnám. Két példa jut eszembe most: az egyik a Vadász együttes, akikkel állandóan megy a témázás a neten és a Selfish Murphy, akiknek a dobosa nálunk is játszik a Ghost tributeban, és kipótol az Rockstarts Not Deadben és az Iron Maidnemben is, ha szükséges. Igazi virtuóz a srác, a Murphys tagokkal egyetlen délutánt két hétig pihen ki az ember.

 

Alapos rálátásod van a magyar rockzenei és általában véve a könnyűzenei szintérre. De mennyire vagy képben a romániai közeggel? Miben látod a két színtér közötti legnagyobb eltérést? Milyen sajátosságokkal bírnak?

A legnagyobb eltérést a közönségben látom. Az összegyűlt emberek valahogy lelkesebbek, ha jót hallanak. Könnyebben indul be egy jó ívvel összerakott buli. Amikor még otthon éltem, körülbelül két élő koncert volt Nagyváradon évente. Akkor még a Vama Vechének is örültünk, ment rá a pogo, tökmindegy, hogy a zene nem volt zúzós. Úgy látom, hogy azóta a dolog fejlődött, sokkal több zenekar jut el Váradra is és máshova is. Megdöbbentő volt a brassói Rockstadtra elmenni tavaly, teljesen lehidaltam az ottani minőségtől és soundtól, mintha egy német fesztiválon lettem volna.

Sajnos Magyarországon úgy érzem, hogy valamiért a világból ki van zavarva az olyan könnyűzenei program, ami mögött nem áll valamilyen ideológia vagy borzalmas mennyiségű pénz. A közönség reakciója is vegyes. Hála az égnek, a mi közönségünk nem igazán hagy minket levegőhöz jutni, de magánemberként sajnos elkezdtem leszokni a koncertre járásról, annyira kevés már az igazán jó buli, ahol nem úgy kezdődik az este, hogy ötezer forint azonnal elhagyja a zsebedet az első sörnél. A közönség is nyugisabb, állósabb, zenefigyelősebb, mint a romániai.

A másik lényeges dolog a zenekarok száma. Amíg Magyarországon rengeteg zenekar játszik mindenféle stílusban, addig Romániában régen is és most is elég komoly vállalásokon kell keresztülmenni, amire színpadra kerül az öt ember.

 

Egy felmérés szerint az egy főre eső rockzenekarok számát tekintve Magyarország az európai élvonalban található. Mit gondolsz, miért ennyire népszerű Magyarországon a műfaj?

Erre én is keresem a választ. Mostanában elég sokat járjuk európát az Iron Maidnemmel, és azt veszem észre, hogy a néha velünk játszó bandák olyanok, mintha nem is vennék komolyan, nem is próbálkoznának, és mégis megkapják a közönség maximális támogatását. Nálunk van egyfajta tűzön edződés, tényleg nagyon jól kell csináld ahhoz, hogy sikeres legyen a zenekar, hogy egyáltalán felléphess, hogy ne szedjenek szét utána a neten.

Az ilyen jég hátán túlélő zenekarok teljesen másképp vannak odakint megbecsülve. De már ha csak az ottani amatőrök megbecsülését megkapják, már azért is megérte. Nem véletlen, hogy minden második kezdő magyar zenekar külföldre szánja a produktumát. Magyarország kegyetlen kiképzőhely a zenekarok számára, valahol ebben rejlik a válasz.

 

Öt zenekarban – divideD, Rockstarts Not Dead, Ghost BP, Iron Maidnem Nightquest – énekelsz jelenleg. Az első kivételével egy cover és három tribute bandáról van szó. Az ilyen típusú zenekarok szintén nagy számban megtalálhatók Magyarországon, egyes képviselőik Európa-szerte ismertek. Mi táplálja ezt a cover/tribute mániát?

Idén már hozzá is tehetjük majd a listához Brother Belmont szólóprojektem is, amire nagyon szeretnék elsődlegesnek tekinteni. A tribute bandák szerintem úgy indultak, hogy tapasztalt, bizonyított zenészek unatkoztak és kipróbálták ezt a dolgot. Ott borult ki a bili, hogy ez az egész folyamat elhatalmasodott, és konkrétan tribute céllal alakultak meg bandák. Tehát nem egy összeszokott brigád kezdett el mondjuk In Flamest játszani, ahogy tette ezt a Salvus. 

Amikor már a külsőségekre se figyelnek, hanem csak annyi a lényeg, hogy öt random ember AC/DC-t játszik utcai ruhában, onnantól már az egésszel szembeni ellenszenvet is megértem. Ahogy említettem, a közönség kissé keményebb itt, de a tribute bulikra és fesztiválokra mindig beindulás van. Ennek a titkát a WMD-s Veres Gábor fogalmazta meg a legjobban egy vitában: a csajok táncolni akarnak, olyan zenére, amit ismernek. A faszik meg oda mennek bulizni, ahol a csajok táncolnak. Ennyi az egész.

Erre pedig harap a zenész, szerintem innen a tribute mania. Ha a szerzői zenekarral kínlódni kell, egy vagyonba kerül a színpadra állás, akkor a tribute legalább jól sikerült buli. Saját tapasztalat, hogy a Divided milliókat vitt el. 

A nagyobb probléma az, amikor valaki azért támadja a tribute bandákat, mert az ő szerzői koncertjén vagy a haverja zenekaráén alig vannak, azok is ölbe tett kézzel állnak. Sajnos, ha az egész tribute jelenség megszűnne, nem hiszem, hogy az a számú közönség megjelenne egy csapásra máshol. Ezek csak élő fantalálkozók, élő rockdiszkó, ennyi. 

 

„Dallamos modern rock, AOR, szintetizátor és a 80-as évek neon-korszakának popzenéje rockba oltva” – így jellemezte a Hammerworld a 2020-ban megjelent második divideD albumot, amelyen hallható Björn Strid, a The Night Flight Orchestra és a Soilwork frontembere is. Ez a műfaji sokszínűség trendi manapság, mennyire vagytok elégedettek a fogadtatással ennyi idő után? 

A Divided már az első lemeztől, az első daltól kezdve műfaji kavalkád volt. Az arány az első lemezen kicsit más volt, ott inkább a modern metalos és nu metalos ízek kerültek előtérbe. A másodiknál megborítottuk az egészet a nyolcvanas évek legszebb dolgaival. Gellér Tomi rengeteget segített a dologban, be is került a zenekarba. Sajnos kicsit későn, mert kisebb parkolópályára tettük a dolgot, mivel megakadt a dalszerzés és az ötletelés.

Valahogy elcsúszott a fókusz, de a harmadik lemez dalai már készen vannak. A második lemez fogadtatása eleinte remek volt a covid-időszak ellenére is, aztán elhalt a dolog, és ismét 40-50 ember előtt találtuk magunkat. Nem sikerült megtalálni azt a lépcsőfokot, amivel az egész dolog szintet léphetett volna. A jövő ellenben még bármit hozhat.

 

Mikorra várható az új album és mennyiben követi a 2020-as irányvonalat?

Reméljük, minél hamarabb, és egy újabb irányvonal van kibontakozóban a már elkészült dalokban. A Nemesis Core, a Split Second vagy az élőben már megtalálható Make Eternia Great Again már egész jól elővezeti ezt.

 

Az Iron Maidnem az egyik legkeresettebb Iron Maiden tribute zenekar Európába. Miként kerültél az együttesbe? Hogyan élted meg, hogy megkerestek, mit jelent mindez számodra?

Talán 2022 február lehetett, amikor rám írt Bevíz Misi, hogy lenne-e kedvem beugrani a Maidnembe pár koncertre. Mivel már játszottunk együtt pár éve, azonnal igent mondtam, és kértem, hogy küldje a dátumokat. Az ezt követő délutánon garnélaként kellett a kapott tizenvalahány dátumot összebogarásszam a saját dolgaimmal, akkora koncertmennyiséget dobott le rám. Elkezdtünk együtt játszani, már az első koncert vagy kétezer ember előtt történt egy olyan Rammstein tribute-al, akik az egész színpadot felgyújtották.

Teltek-múltak a bulik, elkezdtem nagyon élvezni az emberi és a színpadi részét egyaránt. Majd egy horvátországi koncert után a tengerben sörözve mondták azt, hogy szeretnék, ha én lennék az állandó énekes, mert annyira beillek a csapatba, hogy mindenképp szeretnének bizalmat szavazni nekem. Ennek nagyon örültem, és a munka azóta is tart. Elképesztő dolog jó színpadi körülmények között fanatikus közönségeknek énekelni a Maident egy olyan zenekarral, akik kamaszkoromban ki voltak ragasztva a szobám falára.

Igyekszem rászolgálni a bizalomra, nem egyszerű Kiss Zoli örökségét továbbvinni, a velem szembeni elvárások a számomra új helyszíneken mindig érezhetően a plafont súrolják. De aztán mindenki azt mondja, hogy a zenekar új erőre kapott, és én nagyon remélem, hogy ez a lendület még minimum egy évtizedig kitart. Ha tőlem függ, akkor örökre.

 

Sajátosnak és egyedinek nevezhető a Rockstars Not Dead története, az általa képviselt krédó. Azt vettétek a fejetekbe, hogy az egyetemes zenetörténet legnagyszerűbb, legihletetteb korszakának, a nyolcvanas éveknek állítotok emléket, minden egyes fellépésetek a nyolcvanas évek pop-rock kultúrájának ünnepe, tisztelgés a korszak ismert és kevésbé ismert hair/glam/street metal bandái előtt. Hogyan indult ez az egész? Milyen igény mutatkozik a banda iránt, milyen közép- és hosszútávú terveitek vannak ezzel a projekttel? Meddig lehet életet lehelni egy mára kihalt műfaj iránti nosztalgiába? 

Vitatnám, hogy a műfaj mára kihalt volna. Elég csak megnézni a svéd vonulatot, olyan zenekarokat, mint a Shiraz Lane, a Heat, a Wig Wam. A Def Leppard és a Mötley Crüe közös turnét nyom, a fiataloknak pedig egyre inkább jön vissza a korszak a kedvenc sorozataik segítségével.

Nagy szerepet játszik ebben a Stranger Things, a Kobra Kai és a Peacemaker, ezekben tökéletes a zenei választás és a korszak nagyjaira való kikacsintás. Sokszor még a történet szerves részét is képezi, elég csak a Maiden Piece of Mind kazettájával a kezében „This is music!”-ot üvöltő Eddie Munsonra, vagy a Cinderella- és Quireboys-bakelitekkel erkélyről erkélyre ugráló, majd Firehouse-ra bőgő Békeharcosra gondolni. 

A Rockstars Not Deadről Gellér Tomi tudna igazán beszélni, hisz ő kezdte az egészet ilyen háromórás, ötvenemberes forgószínpados megakoncertekkel. Én csak odakerültem énekesnek valamiért a nektek köszönhető kolozsvári újjáalakulásra, aztán elkezdtem ütni az asztalt, hogy legyen ebből egy állandó projekt, vigyük tovább. Azóta is csak tanulok Tomitól, minden alkalommal meglep valami dallal, amit nem ismertem és marhajó. Akusztikba is eljárogatunk kettesben, a kettőnk hangja valahogy tökéletesen kiegészíti egymást, nagyon rég kerestem ezt a vokálhangot már.

Hogy meddig lehet életet lehelni ebbe? A közönségünk egyre több fiatalból áll, vannak, akik még nincsenek 20 évesek és az első sorban vannak. Szerintem amíg nem lehet minket krétával körberajzolni a színpadon, addig ez élni fog.

 

Korábban a thrash metalban utazó Archaicban is énekeltél, 2019-ben pedig a Wackenen is felléptetek. 

Az Archaic tradicionális thrash metal volt, amikor én énekeltem benne. Azóta kissé progresszívebb lett, több death metal elemet is behoztam a dallamok mellé, de amit mi csináltunk, a slayeres, testamentes alap, pőre thrash metal volt, láncfűrész énekkel, könnyű dallamokkal, folyamatos zúzással és tukatukával, itt-ott kikacsintásokkal a svéd metal legjobbjai felé.

Hatalmas élmény volt a Wackenen játszani, ráadásul iszonyat fárasztónak bizonyult non-stop gerillamarketinggel elérni, hogy a full zsűri és artist village a mi koncertünket várja, amit majdnem el is mosott egy vihar és a Cradle of Filth kötbére. Végül letoltuk, tíz perc beállással, húsz perc játékkal a fél óra helyett, amitől kellően idegbajosak is lettünk, de ez csak a javunkra vált. A koncert visszanézésekor olyan volt, mintha nem is önmagunkat nézném, annyira nem emlékeztem semmire, hagytam, hogy elborítson a kapkodás miatti stressz és agybaj. A kilépésemig ez a fajta tesztoszteron-túltengés minden koncerten előjött, de sajnos úgy gondoltam, hogy a hangom többet ér, mint a kidagadó ütőerekkel acsarkodás. A hármas lemez írása közben sajnos elváltak az útjaink. 

 

Eljátszottak már mindent a rockzenében?

Ezt a kilencvenes évek óta mondják, aztán mindig rácáfol valaki, hogy bizony nem. Ha ma úgy is érzed, holnap jön valaki, és előáll valami olyannal, amivel eddig senki más. Én ebben bízom.

 

Bruce Dickinson vagy Geoff Tate? 

Egyértelműen Dickinson. Csúcsidőszakuk alapján nehéz kérdés lenne, de Tate azóta tett róla bőven, hogy elbillenjen a mérleg Bruce felé.

 

Kaptál hideget-meleget, amiért szerepeltél a Sztárban Sztárban. Mi motivált abban, hogy egy ilyen tévéshowban vállalj szereplést? Mit vártál tőle, milyen mértékben teljesültek az előzetes várakozásaid?

Amint elkezdtem komolytalanul venni a dolgot, hirtelen ott találtam magam, hogy tétje van a dolognak, és már az ötödik helyen állok. Lettek új fanok, a családnak nagyon tetszett az egész, olyan rokoni kapcsolatok jöttek helyre, amik addig évekig nem.

Aztán egy év alatt valahogy lecsengett az egész, a Rockstars Not Deadnek adott egy kisebb löketet, de nem nagyon volt rá ember, aki ezt ki tudta volna okosan használni.  

 

Ha azt mondom: Sunset Strip, mi az első három dolog, ami eszedbe jut?

Az első, hogy el kéne jutni oda. A második Hollywood és a rengeteg film, amihez kötődik. Elég nagy filmrajongó vagyok. A harmadik pedig a Rock of Ages.

 

Kik a kedvenc kortárs előadóid, kiket hallgatsz szívesen a mai felhozatalból? 

Jó kérdés, mert egy ideje be vagyok ragadva a saját szerzeményeimbe, illetve a megtanulandó dalok örökös körforgásába. Ha ezek nincsenek, akkor átveszi a lemezjátszót a Ghost, a Gunship, a LeBrock. Újra beleszerettem a megújult In Flamesbe, majd próbáltam azonosulni az új Maidennel és Night Flight Orchestrákkal is, de azok most valamiért nem működtek nálam.

Sokat pörgött az új Helloween, meg a Dragonland is hajlandó volt így tíz év után új lemezzel előrukkolni. Persze visszatérek sokszor olyan régi csodákhoz, mint a Sentenced vagy az Elvenking. Magyar zenekarok közül örök fanja maradok a Salvusnak.

 

Mikor látunk Erdélyben bármelyik zenekaroddal?

Április 12-én Aradon, majd 13-án Temesváron játszik a Ghost BP. Augusztus 9-én pedig a Rockstars not Dead megy Erzsébetbányára. Egyelőre ennyit tudok biztosra, remélem ez még alaposan felhízik, mire jön a nyár!