Az alig két éve alakult kolozsvári LetShow partizenekar tagjai korábban kipróbálták magukat a rockban, metálban, de pár év után abbahagyták, mert úgy érezték, nem tudnak tovább lépni az erdélyi magyar piacon. Aztán jött az ötlet, hogy alakítsanak esküvői zenekart, arra ugyanis – ha jól csinálják – mindig van igény. Vagyis kedvükre zenélhetnek, rendszeresen, lelkes közönségnek, ráadásul még egy kis pénzt is keresnek vele. Levágták tehát a hosszú rockersörényeket, fehér inget és nyakkendőt öltöttek és belecsaptak a… LetShow-ba. Valamit jól csinálhatnak, mert a Facebook-oldalukon az egekbe magasztalják őket, és az idei esküvői szezonra már csak egyetlen szabad hétvégéjük maradt. A zenekar dobosával és vezetőjével, Bucsi Sándorral, valamint Adorjáni Szabolcs basszusgitáros-énekessel beszélgettünk.

 

Hogyan történt, hogy partizenekart alapítottatok? Hogy kezdődött a LetShow-sztori?

Bucsi Sándor: Úgy kezdődött, hogy 2020 tavaszán beütött a pandémia, a korlátozások, a kijárási tilalom, ültünk otthon és arra gondoltunk, hogy de jó lenne zenélni, sokat zenélni, ráadásul úgy, hogy a taxipénzt hazafelé ne nekünk kelljen kifizetnünk, mint addig, azelőtt ugyanis tíz évet lenyomtunk különböző fellépésekkel. Akkor jöttek szembe velem a 3+2 zenekar dolgai a neten és láttam, hogy ezt a műfajt lehet nagyon igényesen is csinálni. Eszembe jutott, hogy ebbe a műfajba kellene valami frissességet bevinni. Szóltam is Szabinak, őt ismertem, tudtam, hogy jól énekel. Akkor még gitáros volt, mostanra átvedlett basszusgitárossá. Szóltam Norbinak (Boros Norbert, gitáros), ő a technikai zsenink és a gitárzsenink is, jött még egy billentyűs, Dari Benjámin, akit régebbről ismertem, majd kerestünk egy hegedűst is, és megtaláltuk Nonókát, Ferencz Noémit, aki nagyon jól énekel is egyébként.

Igazából így indultunk. Lementünk próbálni, volt kábé három és fél nótánk, de már jött is egy felkérés, hogy zenéljünk a Báthori líceum ballagási bankettjén. És akkor két hét alatt betanultunk egy 40 dalból álló repertoárt, ez pedig meg is adta a löketet. Ez nagyon fontos, mert a zenészeiddel csak akkor tudod elhitetni, hogy ez jó lesz, ha vannak felkérések, mert ez viszi előre az egészet, a lelkesedést.

 

LetShow, Lecsó – hogyan lett ez a nevetek? Gondolom, szándékos és játékos a névválasztás.

Adorjáni Szabolcs: Ezt én találtam ki, és igen, azzal kapcsolatos, hogy mindenféle zenét játszunk, ami egy partihoz kell, mulatóst, rockot, retrót, magyarul, angolul, románul. Szóval ez egy lecsó, amiben minden van, és finom, így lett LetShow. Magyarul leírva a Lecsó nem mutat túl jól, de így, angolosan leírva vicces.

 

Az első fellépés után aztán hogyan mentetek tovább? Rögtön jött a másik felkérés és így tovább?

BS: Igen, hát ez az iskolai bankett volt az első tényleges fellépésünk ebben a formában, viszont az első igazi esküvői felkérés úgy érkezett, hogy Szabit meghívta egy esküvőre vendégként egy volt iskolatársa a református kollégiumból. Mire Szabi rögtön megkérdezte, hogy zenekar nem kell? Mondták, hogy de, és ebből lett az első igazi fellépésünk. Ott kezdődött igazából a dominóeffektus, ami elég szépen látszik azon, hogy abban az évben volt négy eseményünk, a következőben tizenkettő, majd huszonvalahány.

Én ebben azt látom, hogy van igény a minőségi élőzenére, és nálunk pont az volt a lényeg, hogy minden, amit ott hallasz, élő zene legyen, és hogy látod, hogy a te zenédre mindenki tud bulizni, korosztálytól függetlenül. Mert végül is ezt szerettük volna mindig is: minél több élő zenét játszani minél nagyobb társaságnak.

 

Ti honnan jösztök, mi a zenei múltatok?

ASZ: Az apám tangóharmonikán játszott, szintén esküvőkön meg hasonló eseményeken, onnan kaptam egy nagy impulzust. De engem, amióta emlékszem, mindig lenyűgözött az élő zene, kisgyerekként álltam az esküvőkön meg más élőzenés eseményeken a zenekar előtt és néztem, hogyan játszanak. Aztán jött a rockzene, azt itt Kolozsváron nyomtuk, három évig, a Metalon zenekarral, Sándor is ott volt dobos. Aztán a Metalonnak vége lett, és nálam kimaradt három év, nem is zenéltem nyilvánosan. Majd jött a pandémia és akkor csináltuk a LetShow-t.

BS: Én egy Tankcsapda-videót láttam otthon valamelyik zenei tévécsatornán, olyan nyolcadikos lehettem, akkor találkoztam először a rockzenével. Kivert tőle a víz, úristen, mondtam, van ilyen zene, eddig ez hol volt. A dobba azonnal beleszerettem, otthon, Szilágy megyében volt egy kis rockzenekarunk, volt pár helyi fellépésünk is. Aztán feljöttem Kolozsvárra, és mivel mindig is nagyon akartam zenélni, dobolni, próbáltam mindenhova csatlakozni, ahová lehetett. Az első és igazi produkció, ami felkészített a LetShow-ra, az Kolozsváron a Miklós Gyuri Gitárest-produkciója, ott lenyomtam hat évet, ez volt a legjobb iskola, mert rengeteg dalt játszottunk, jelentős tapasztalatot szereztem az élő zenélésben. Majd elmentem Angliába dolgozni, de hazajöttem, mert elegem lett belőle és azt mondtam, hogy én Kolozsvárról többé el nem megyek. Szóval hazajöttem és beszálltam egy csomó zenekarba, a Metalonba, a CASH-be, majd a Konthrastba, ezek egy részével most is játszom.

Aztán meglett a LetShow és éreztem, hogy ez mindennél komolyabb, ami eddig volt. Úgy raktuk össze ezt a zenekart, hogy senkinek ne legyenek kifogásai: a heti egy-két próba fix, csináljuk is szívvel-lélekkel, mert ezt csak úgy lehet. Szóval nem tudsz úgy elmenni egy pár, egy házaspár életének eseményére, hogy te nem vagy formában, hogy szomorú vagy vagy nincs kedved. Ha nem vagy topon, elrontod az egész hangulatot, ezért is fontos, hogy mindenki száz százalékot adjon. Le is vannak osztva a feladatok: én inkább a menedzsmenttel foglalkozom, Norbi a technikai részével, Szabi a showman, ő viszi a hátán a show-t, 80 százalékban ő énekel, aztán ott van Nonó a hegedűjével, ő a legfiatalabb közülünk.

 

Ilyen zenekart általában jövedelemszerző vállalkozásként működtetnek, a fotóitokról azonban az látszik, hogy ti élvezitek is csinálni.

BS: Ezt hoztuk magunkkal a rock’n’roll filozófiából, hogy beleteszed a szívedet, lelkedet…

ASZ: Ez is rock’n’roll, gyere, ülj be velünk a buszba, hamisítatlan rockzenekari hangulat van…

BS: Minden egyes bejövő eseménynek úgy örülünk, mintha az első lenne, és ami nem jön össze, azt én traumaként élem meg, mert az egy elveszített esély arra, hogy ismét zenéljünk. Végre zenélhetünk, ráadásul van igény arra, amit mi szeretünk csinálni és ez nagyon jó, ez visz előre. Ezért vigyorgunk minden fotónkon, amit láttál a Facebook-oldalunkon.

 

Van-e zenei képzettségetek, jártatok-e zeneiskolába, tanfolyamra, vagy magánszorgalomból, autodidakta módon tanultatok zenélni?

ASZ: Valamennyit tanultam, mert jártam egy zenetanárképző kurzusra az egyetemen. Ott zongorát tanultam, ebből sajnos elég kevés maradt meg, viszont tanultam cantót is, annak most is hasznát veszem. De amúgy gitározni, meg zenélni teljesen autodidakta módon tanultam. Azt a képzést aztán nem végeztem el…

BS: Beleszerettem a dobba, otthon voltak ilyen-olyan improvizált… hát mondjuk úgy, hogy dobolásra alkalmas eszközeim, majd amikor Zilahra kerültem középiskolába, ott kerestem egy hivatásos zenészt, egy dobost, és hozzá jártam egy évig tanulni. Gyakorlati dolgokat mutatott, fogásokat, persze, nem kottát meg elméletet, mert nem képzett tanár volt. Ezután én is önszorgalomból tanultam, később az internettel könnyebbé vált a dolog, mivel egy csomó mindent meg tudtam nézni. Sok alapdolgot menet közben tanultam meg, amikor Miklós Gyurival zenéltem. Például azt, hogy a pergődobot meg lehet ütni kávásan is, mert bizonyos helyzetekben sokkal jobban szól.

ASZ: Nonó, a hegedűsünk zeneiskolás, brácsát tanul, a billentyűsünk is zeneiskolába járt és ő el is végezte azt a zenetanárképzőt az egyetemen, amit én sajnos nem.

 

Meg lehet élni egy esküvői zenekarból? Vagy csak jövedelemkiegészítés?

BS: Most már úgy látom, körvonalazódik a lehetőség, hogy megéljünk belőle. De nem ez volt a szempont, amikor megalakítottuk a zenekart, nem azt mondtam, hogy kezdjünk el egy megélhetési lagzizenekari projektet, hanem úgy hívtam fel a srácokat, hogy bármi van, szeretünk zenélni, zenélni is fogunk, de végül is nem rossz, ha keresünk vele egy kis pénzt is. Tehát ha már úgyis muzsikálunk, akkor miért hagyjuk ki a lehetőséget, hogy megfizessenek azért, amit szeretünk? Viszont ahogy mi most csináljuk, erre még rizikós lenne egzisztenciát tervezni. Jó fizetéskiegészítés, valóban, az a pénz, amit az esküvőkön keresünk, de mindannyiunknak állása van, amellett visszük hétvégéken a zenekart. De hogy feladj minden egyebet és csak ezzel foglalkozz, na az még elég kockázatos. Erre tanított meg a pandémia is egyébként, hogy egy perc alatt borulhat minden, és jobb több lábon állni.

ASZ: Minket szerencsére a pandémiás időszak nem érintett, mert éppen akkor kezdtük, tehát a korlátozások, lezárások nem bénítottak meg, mert még nem volt, amit megbénítani. Másrészt alig két éve létezünk LetShow-ként, még nagyon az elején vagyunk.

BS: Viszont idén nagyon ígéretesen alakulnak a dolgaink, a nyári időszakra egyetlen szabad szombatunk maradt, és még májusra és szeptemberre is vannak lekötött eseményeink.

 

Hogy áll össze egy esküvői dalrepertoár? Mit várnak el a megrendelők? Be kell tenni az aktuális slágereket és az örökzöldeket? Van kívánságműsor is?

BS: Minden esküvő előtt van egy beszélgetésünk a párral és igyekszünk úgy alakítani a műsort, hogy az megfeleljen az ízlésüknek. Én mindig elmagyarázom nekik, hogy ott vendégek lesznek, sokféle ember, fiatalok, idősebbek, sokféle zenei ízléssel és igénnyel, ezért jó, ha ránk bízzák a repertoárt. Van sok olyan esemény, ahol előre szólnak, hogy ne legyen mulatós, ne legyen csárdás, és ha már kérik, akkor ehhez igyekszünk is tartani magunkat. Legalábbis az elején. Mert aztán elkezdődik a buli és odajön az örömapa, hogy gyerekek, egy keringőt, egy csárdást nem lehetne-e. Ettől pedig nem lehet eltekinteni, úgyhogy az előzetes ígéretünk ellenére eljátsszuk azt is. Ha pedig a vége felé nincs mulatós, akkor nincs buli sem, így hát azt is játszunk.

 

Nem unalmas minden alkalommal ugyanazt játszani? Biztosan sok olyan dal van, ami nem is tetszik nektek, de játszani kell. Vannak az olyan agyonhallgatott dalok, mint a Szállj el, kismadár, vagy a Nyolc óra munka…

BS: Hát, ez olyan, hogy a Metallicának is el kell játszania 457-edszer is a Nothing Else Matters-t. Nem unjuk, mert minden egyes alkalommal élvezzük játszani. Ráadásul minden egyes esemény és közönség más, ha látod, hogy a vendégsereg ezerrel bulizik a Szállj el, kismadárra, akkor ez neked, zenésznek miért lenne rossz?

 

Ti amúgy milyen zenét hallgattok a magánéletben?

BS: Mivel folyamatosan bővítjük a repertoárt, és tartani kell a lépést a korral, én állandóan figyelem, hogy melyek az aktuális slágerek. Nyilván nem csak ezeket játsszuk, de például olyan az gigaslágereket, mint Korda Györgynek a Reptere, amely most reneszánszát éli, nem lehet kihagyni. De ha tehetem és éppen nem dolgozom a fülemmel, akkor például P. Mobilt hallgatok, rockzenét és metált.

ASZ: Én is általában rockzenét hallgatok, de sok más egyebet is. A rádiókban agyonjátszott, egy kaptafára készült rágógumislágereken kívül. Ha kell, eljátszom ezeket is, de magamtól nem hallgatok ilyesmit.

BS: Érdekes, hogy ha eljátszani kell egy dalt, amit nem szeretsz, az megy és jó, viszont otthon, egyedül hallgatni a szabadidődben, az már nem működik.

 

Ez, amit ti csináltok, hétvégi műfaj: hogyan bírjátok, hogy a hétvégéitek mindig ezzel telnek? Mit szól a család, házastárs, élettárs, barát(nő)? Utazás, szállítás, ki- és bepakolás, éjszakázás…

BS: Én is és a zenekar többi tagja is abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az otthoniak, feleség, barátnő stb. nagyon-nagyon támogatnak. Az én feleségem például sokat segít is az adminisztrációban, ötletekkel jön és mellettem áll. Az valóban hátrány lehetne, hogy nincs szabad hétvégéd, de ha belegondolsz, akkor a hétvégét azzal töltöd, amit szeretsz, vagyis a hobbidnak élsz, ráadásul még egy kis pénzzel is megdobnak, szóval nem annyira rossz ez.

ASZ: Télen bepótoljuk a szabad hétvégézést, mert ugye a szezon tavasztól őszig tart, tehát a téli hétvégéink szabadok. Viszont ez a holt időszak sem telik tétlenül, ilyenkor frissítjük a repertoárt, bepróbáljuk az új dalokat stb.

BS: Az valóban fárasztó, hogy mindent mi csinálunk, a zenélésen kívül a be- és kicuccolást, a beszerelést, hangfalcipelést, kábelhúzogatást. Mi vagyunk ott elsőként a helyszínen és mi megyünk el utolsónak is. Van viszont egy barátunk, Rostás Zoltán, őt feltétlenül írd bele, mert fontos része, külső tagja a zenekarnak, ő intézi a kisbuszbérlést, ő megy a hangfalakért, ő vezeti a kisbuszt, logisztikázik, írja a szerződéseket, tehát amolyan titkárnő-technikus szerepben dolgozik velünk, és sokat segít nekünk. A román piacon például, amely sokkal nagyobb, mint az erdélyi magyar, ez a mi produkciónk olyan négyszer ennyibe kerülne, mert sok zenekar saját technikusokkal dolgozik és sokkal nagyobb infrastruktúrát mozgat, fényeket, gőzgépet, látványelemeket.

 

Ti öten vagytok, de vannak olyan zenészek is, akik egy szál szintivel tolják, mit gondoltok erről?

ASZ: Nekem biztosan nem tetszene, ha az én esküvőmön egy ilyen produkció hozná a zenét. Akkor már hívhatsz egy DJ-t, aki laptopról nyomja a dalokat. Szóval egy ilyen szintis zenész igazából csak énekel, meg valamit rájátszik az előre előkészített alapokra, amelyek gombnyomásra szólnak a szintetizátorból.

BS: És az olyan is. A one man show okés, semmi bajom vele, de ne hívja magát zenekarnak. Neki egy csomó dalt át kell alakítania, transzponálnia, hogy kényelmesen el tudja játszani. Ha egy dalban van egy gitárszóló, akkor azt vagy kihagyja, vagy eljátssza valahogy billentyűn, de az nem az igazi. Mi úgy dolgozunk, hogy igyekszünk minden dalt eredeti hangnemben, eredeti struktúrájában eljátszani. Hogy az esküvői közönség pont úgy hallja vissza azt a dalt, ahogy megismerte korábban.

 

Vannak zenészek, akik azt mondják: elég volt, leteszik a hangszert, abbahagyják a muzsikálást. Nektek működne ez? Vagy soha nem lehet abbahagyni?

BS: Ezt egy életen át kell játszani, hogy idézzem a dalt. Nekem a zenélés a legdurvább drog, ami létezik, nem lehet leállni vele. A korábbi rockzenekari működésünket feladtuk, mert egy idő után már nem tudtunk továbbmenni és többet, rendszeresen játszani, és bevállaltuk ezt az esküvői műfajt, csak hogy zenélhessünk, és ezzel azt hiszem, meg is válaszoltam a kérdést. Biztosan depressziós lennék, ha valamilyen külső körülmény, például egészségi ok miatt abba kellene hagynom. Egyébként tavaly volt olyan, hogy engem egyik nap műtöttek, másnap esküvőn játszottam.

ASZ: Én ezen soha nem gondolkodtam. Mert fel sem merült bennem soha, hogy ne zenéljek. Amikor megszűnt a Metalon, hatalmas űr keletkezett bennem, és éreztem, hogy muszáj valahogy folytatni. Szóval aki zenész, az zenész is marad mindhalálig, én azt mondom.