Az idei Református Egység Napján kereken tíz dél-erdélyi református templom felújításáért mondtak hálaimát egy időben. Tessék: Algyógy, Kéménd, Szászváros (Hunyad megye), illetve Alvinc, Boroskrakkó-Magyarigen, Csombord, Gyulafehérvár, Magyarlapád, Székelykocsárd és Marosszentimre (Fehér megye). Az utóbbi években többször is jártam Dél-Erdélyben, írtam is róla: az elmúlás vakolata pergett szinte mindenfelé, már ami minket, magyarokat illet. Ehhez képest hatalmas dolog, hogy

a fent felsorolt tíz templomot a magyar (nem a román) kormány támogatásával sikerült felújítani.

Gondoltam, elmegyek az egyik helyszínre: no de melyiket válasszam a tíz közül? Töprengtem egy ideig, végül az irodalmi többletsúly Marosszentimre felé billentette a mérleg nyelvét. Ha tetszik, ebben a templomban „zajlik” a magyar irodalom egyik legszebb (és legszomorúbb) verse: Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban című poémájáról van szó.

Kolozsvárról könnyen eljut az ember Marosszentimrére, ha van autója: valahogy felkecmereg az autópályára és onnan meg sem áll a megfelelő letérőig, ahonnan alig pár falu választja el a célponttól. Áthaladtunk Gáldtőn, ahol egy szabványjátszótér előterében ott áll Samoilă Mârza szobra: a nagy egyesülés hivatalos fotográfusa a falu jeles szülöttje. Aztán begurultunk Marosszentimrére. A falu neve románul Sântimbru, ami torz tükörfordításban szent bélyeget jelent. A poszt-trianoni idők település-névadóit ez esetben sem zavarta az enyhén nevetséges áthallás, bár nem is igen zavarhatta őket, hiszen kevéssé valószínű, hogy tudtak magyarul.

A két szomszéd templom: a református meg az ortodox.

Megálltunk a templomdomb tövében. Az első dolog, ami szembe tűnt: a jobb oldalon ott az immár felújított református templom, a bal oldalon pedig az ortodox Isten háza. Ha bárki marslakó erre járna (és ismerné a megfelelő szavakat), elégedetten bólintana:

milyen szépen, békésen, egyetértésben élnek egymás mellett ezek a felekezetek.

Felballagtam a dombra, körbejártam a templomot. Valóban szép lett. Kívül-belül. Nincs az az Isten, aki ne érezné jól magát itt. Eszembe jutott a Jékely-vers kezdősora: Fejünkre por hull, régi vakolat… 1936-ban valószínűleg így nézett ki a valóság. De még pár éve is. Ma viszont mindez már a befejezett múlté: a kisebb seregnyi szakember az erdélyi templomépítészet igazi gyöngyszemévé változtatta az omladozó templomot.

Érkezik a hangszer is…

Hamarosan érkezni kezdtek az ünnepélyes esemény résztvevői: püspök, esperesek, plébánosok, politikusok, Fehér megye prefektusa, a helybeli polgármester, nagyenyedi diákok, no és egy busznyi hívő. A templom árnyékos oldalán sátrakat állítottak fel, alattuk asztalok, padok. Az egyik fa tövében hatalmas bográcsban pörkölt rotyogott, isteni illat lengte körül a templomot. Az étket, tüzet őrző hegynyi emberről kiderült, nem valami mesterséf, hanem Enyedszentkirály nyugalmazott papja. Gyulafehérvárról egy vonósnégyes érkezett, meg egy pánsípművész. Akkora lett a tömeg, hogy az emberek gyakorlatilag nem fértek be a templomba.

Megálltam a bejáratnál: tényleg felemelő volt. Egészen addig a pillanatig, amíg elhangzott a következő mondat (rész): „… a templom, amelyben itt vannak a hívek.” Belém hasított a Jékely-sorpár: Tízen vagyunk; ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap… Kifordultam a templomból, nekidőltem a befalazott, román stílusú öreg kőkapunak. A vers idézte tizenegy ember (no meg a Jóisten, aki tizenkettedikként megjelenik a szövegben) közül jó páran (esetleg mind) ott éltek Marosszentimrén. 1936-ban.

Most viszont egyetlen magyar hívő sincs a faluban: se református, se katolikus, se semmilyen.

Ha nem lett volna az a busznyi hívő, nemigen lett volna kihez szólni. Az egyetlen helybeli felszólaló a román (szociáldemokrata) polgármester volt.

Kis túlzással: egy tűt nem lehetne leejteni…

Álltam a templom árnyékában: kísértetek vagyunk egy kísértettemplomban.

A fal közelében silbakoló régi sírkövek, no meg Bethlen Lajos gróf és neje, Wesselényi Anna sírja odabent a templomtérben, nos, ők bizonyos értelemben valóságosabbak, mint mi, akik ezen a szent napon itt összegyűltünk. Ők azok, akik Jékelynél velünk dalolnak a padló alatt, akiket kiirtott az idő gazul.

A közelemben helybelinek tűnő polgár ácsorgott, románul beszélgettek, autópályáról, munkalehetőségről. Köszöntem s megkérdeztem, hogy tetszik nekik a felújított templom. Egyikük (később kiderült, szentimrei lakos) lelkendezni kezdett: csodálatos! Ilyen remek munkát ő rég nem látott. Szólni akartam, de folytatta: igen, hát ilyenek a magyarok. Odafigyelnek a javaikra. Bezzeg az ortodoxok – ujjával a háta mögött gömbölyödő hagymakupola felé bökött – na, hát őket nem érdekli. Maholnap ki lehet nézni a fal repedésein át. És mit tesznek? Semmit. Megkérdeztem tőle, mondja meg őszintén, mi a jobb:

ha van egy repedezett templom tele hívekkel, vagy egy csodaszép istenháza, ahova a madár se jár.

A fejét ingatta. Nem kellett oda szó. Értettük egymást.

A helyreállított szószék.

Közben végére járt az ünnep, az emberek a sátrak árnyékába vonultak, terült-terült a sok asztalka, került mellé víz is, bor is. Szó szót követett: hallottam, hogy odabent letolták a primárt (értsd: polgármestert). Mert beszélni szépen beszélt, de arról hallgatott, hogy közben elintézte: a református sírkert átkerült az egyház tulajdonából a polgármesteri hivataléba. Természetesen perre mennek a felek. Na igen, jobban jártam volna, ha marslakó lennék és nem ismerném a megfelelő szavakat. De végeredményben kinek is kellene az a telek? Hát hírmondónak sem akad magyar a faluban.

Leültem egy idős házaspár mellé. Enyedi polgárok: elmesélték az életüket, boldogsággal, bajjal, ahogy jött. Kedélyesen egymás szavába vágtak, javítgatták egymás vélt vagy valós felejtéseit: nem injekció volt az, tabletta, dehogy volt az injekció! A hölgy sok éven át dolgozott a Marosszentimre határában levő tyúkfarmon. Mesélte, eleinte még köszöngetett jobbra-balra, mikor ingázóként végigment a falun. Aztán egyre kevesebbet, egyre ritkábban. Mármint magyarul. De a templom, az nagyon szép. Vissza fog járni ide, mesélte. Miért, kérdeztem, és bevallom, valami közhelyre vártam. Hogy ez egy emlékhely, egy siratófal, ide jövünk gyászolni magunkat, emlékezni a dicső múltra…

A befalazott kapu: ez is egy jelkép.

Ami következett, minden volt, csak közhely nem: hát hogyne jönnék vissza, mondta.

Imádkozni: őrizzen meg az Isten attól, hogy ide jussunk.

Ilyen egyszerűen. És bizony, igaza van a hölgynek: a marosszentimrei templom üres héjként éppolyan fontos, mintha tele lenne hívekkel (ha már így alakult a történelem). Kísértet-valójában ránk veti árnyékát, figyelmeztet(het) bennünket: az Isten őrizzen attól, hogy oda jussunk. És most, hogy felújították, még hosszú időn át állhat ott, tornya égnek meredő ujj. A többi rajtunk, megmaradtakon múlik. Például hogyan imádkozunk. És megtesszük-e egyáltalán. Aztán hogyan cselekszünk. És cselekszünk-e egyáltalán.