A Költő nem ember, hogy legyen vagy ne legyen

Szőcs Géza. Költő. Élt 67 évet. Él addig, amíg indián szavak elhangoz(hat)nak a rádióban.

Hirdetés

Két hónapja se, hogy találkoztunk. Mondanám, hogy egy téli éjjelen, napsütésben, Hévízen. És talán nem is hazudnék. Tűzött a Nap, hét ágra hétszer hét zászlót. Leültünk, egymással szemben. Egy videót voltunk készítendő. Előtte egymás szemébe néztünk. Mint mindig, amikor ez megtörtént, most is előugrott a nevető mondat: Géza, kék az ég! És rögtön megjelentek, állig azúrban, a szamizdatszárnyú szamojédek. Szálltak szerteszét, búvárszemüvegben, keresték, amit mindig: nem az igazat, a valódit. Azt a másik Kolozsvárt, Budapestet, Vásárhelyt, innen vagy túl az épp hévízi Bering-szoroson, akármilyen szoroson, amelyen átkelve (túlról az innenbe vagy fordítva), tudjuk jól (és nap mint nap újramondjuk a tudást, kívülről, akkor is, ha elfogy, akkor is, ha csak lenne nyelvünk), néhány indián átvágja hozzánk magát, segítségünkre jő majd. Mert a valódi indiánok ilyenek: nem hagynak cserben senkit. Nem hagynak cserben minket.

Ezer éve sincs, hogy találkoztunk. Mondanám, hogy három valódi tenger partján, kagylómélyi hullámverésben. És talán nem is hazudnék. Mosta a három tenger Isten-országunk partjait szeretettel, türelemmel, sirálybőrrel, kosborral, szikvízzel, óborral. Egy birodalmat voltunk készítendő. Előtte egymás szemébe néztünk. Mint mindig, amikor ez megtörtént, felderengett a térkép. És lélekvesztőre szálltunk, lecsorogtunk a Dunán, néztük a gazda-szeme-hizlalta szőrmenti köztársaságot, lelket vesztettünk az Al-Dunán, de kimentettek holmi janicsárok, fűtöttek, itattak, neveltek, és megtanultunk kardot forgatni, lovagolni, gyújtogatni, csecsszopót lándzsával átdöfni, bizony, janicsárok lettünk, foglalkozásunk, vallásunk: önnön sorsunk janicsárjai, felküzdöttük magunkat a Tatroson, a Körösökön, a Tiszán, a Maroson, a Dráván, a Száván, a Küküllőn, a Szamoson és ki tudja, hány kimondhatatlan nevű folyón, és újra meg újra felgyújtottuk a szülőházunkat és szülővárosunkat, és mégis, egyre távolodván egyre közelebb kerültünk a Jóistenhez, csak a hosszabb utat választottuk. Így születnek a valódi birodalmak.

Egy perce sincs, hogy találkoztunk. Mondanám, hogy egy valódi libanoni mozdonyon. És talán nem is hazudnék. Elnyelte a víz a hegycsúcsra épült állomást, sín csattogott a víz alatt. Leültünk, egymással szemben. Napút-festményt voltunk készítendő. Te fűtő voltál, én fűtött garzon. Előtte egymás száradó emberszemébe néztünk. Mint mindig, amikor ez megtörtént, azt éreztük a szívünkkel. És ugyanakkor azt gondoltuk egymásról. Hogy pontosan mit is: hadd menjen a csapatnyi azték, foga közt a néptelen levéllel, keresse fel a világ minden szállodáját és hagyja a portán, poszt resztant.

Azért ha majd újra találkozunk, meséld el, Géza, miután egymás szemébe nézünk, szamizdat-szamojéd-janicsár-indián szavaiddal, az én fűtött garzonos rádiómban: egy másik életedben te tényleg narancsszín kő vagy, karneol? Mert, ugye, ebben szavak nélkül is megegyezhetünk: a Költő nem ember, hogy legyen vagy ne legyen.

Hirdetés