A Kriterion könyvein nőttem fel – sokszor, sok romániai magyartól hallhattuk, hallhatjuk ezt a mondatot, és tény, hogy az immár több mint fél évszázados múltra visszatekintő kiadó nélkül jóval sivárabb lett volna a kommunizmus utolsó évtizedeinek erdmagyar kultúrája. Sok régi családi könyvtár gerincét még mindig a Kriterion sorozataiban megjelent könyvek teszik ki errefelé, a kötetek jellegzetes, és akkoriban igen igényes megjelenése, grafikai sajátossága pedig összetéveszthetetlenné teszi őket, az ember messziről kiszúrja a régi Kriterion-könyveket akármelyik antikváriumban.

Az 50 éves évforduló 2020-ban volt, és a kiadó jelenlegi munkatársai készültek is rá, hogy ezt méltóképpen megünnepeljék – ám közbejött a világjárvány. A jubileumra egy dokumentumfilm is elkészült volna – erre a Magyar Művészeti Akadémiától nyertek támogatást még 2018-ban – rögzítettek is 14 interjút a kiadó történetének fontosabb szerkesztőivel, illetve a holdudvarba tartozó alkotókkal, de a vírus itt is közbeszólt, így egyelőre nem fejezték be a filmet.

Az interjúkból azonban írott formában 13 megjelent a friss könyvben, amely a Kriterion 50+ címet viseli,

de egykori kiadói levelezésekből is közöltek benne a háttérmunkát, és a korabeli hangulatot megfoghatóbbá tévő részleteket, illetve megtalálható benne többek között az összes munkatárs névsora és beosztása a kezdetektől egészen mostanig.

Ezt már H. Szabó Gyula, a kiadó jelenlegi igazgatója meséli a Kolozsvári Magyar Napok keretében megszervezett kötetbemutatón, ahol a feleségével, Simonffy Katalin televíziós újságíróval – neki is nagy szerepe volt az interjúk elkészítésében – Dávid Gyula irodalomtörténésszel, a Kriterion kolozsvári szerkesztőségének volt vezetőjével, illetve Tekei Erika kutatóval, a kötet szerkesztőjével beszélgettek a könyvről és a kiadó történetéről.

De mik is a Kriterion megalakulásának előzményei?

Röppenjünk vissza az időben 1968-ig. Európa szeme Csehszlovákián van, ahova Brezsnyev parancsára épp bevonulnak a Varsói Szerződés csapatai, hogy vérbe fojtsák a prágai tavaszt. Az előző évben az államtanács elnökévé, azaz államfővé kinevezett Nicolae Ceaușescu a keleti tömbben egyedülálló módon elítéli a megszállást. De már azelőtt is elég feszült a viszony közte és Moszkva között, és az egykori cipészinas tudja, ha nem akarja egy félhomályos, hűvös vallatószobában végezni ígéretes karrierjét, a teljes lakosság támogatására szüksége van.

Így aztán nemcsak a román értelmiség felé nyit, de a nemzetiségek képviselőivel is találkozót kezdeményez abban a nevezetes évben,

és bár a meghívottak csak napokkal korábban kapnak erről értesítést, így egyeztetni sem igen van idejük, mégis tisztában vannak vele, hogy mik a kisebbségek fontosabb problémái és igényei.

A nemzetiségi könyvkiadóként elképzelt – nem csak magyar! – Kriterion Könyvkiadó megalapítására is ekkor kapnak zöld utat,

és 1970. január 1-jétől kezdve beindul a munka.

Azt már Dávid Gyula – aki az alapítástól egészen a nyugdíjazásáig volt a kiadó munkatársa – meséli, hogy azért már az ’50-es évektől „gyűlt a palackban a feszítő erő”, hogy a magyar értelmiség értékei méltó formában megmutatkozhassanak, elég, ha csak azt említjük, hogy a Bolyai Tudományegyetem köré igen jelentős koponyák csoportosultak, így amikor a kiadó tényleges tevékenysége végre elkezdődik, addigra már van nyersanyag és potenciális szerzőgárda is bőven.

Dávid Gyula elég plasztikusan fogalmazta meg a kiadó kommunizmusbéli első két évtizedét: a hatalom a látszólagos és kényszerű nyitás pillanatában kiveszi a dugót ebből a pattanásig feszült palackból,

majd már az évtized végétől kezdve azon iparkodik, hogy valahogy visszagyömöszölje azt a fránya dugót, hogy legalább a szellem egy része a palackban rekedjen.

A magyar könyvek mellett a német, a szász volt a legjelentősebb helyi kultúra, amit a nemzetiségi kiadó eredeti nyelven (és részben fordításban is) megjelentetett (ezt a kultúrát aztán Ceaușescu gyakorlatilag kiárusította), de a 20 ezres bánsági szerb közösség is szóhoz jutott, csakúgy, mint a török, tatár, lipován nemzetiségek. Sőt, a Kriterionnak egyedülálló módon még jiddis irodalmi sorozata is volt, pedig ezt a nyelvet Izrael állam sem támogatta akkoriban sem.

A kiadó gyarapodó portfólióját természetesen a szervek nem nézték jó szemmel: a megfigyelési dossziéja szerint például a „kék szemű fiúk” az alapító igazgató, Domokos Géza „nacionalizmusának és államellenességének” bizonyítékát látták abban, hogy

egyre-másra „fedezi fel” a nemzetiségeket Romániában.

Törökök, tatárok, lipovánok – mi jöhet még…

A könyv egyébként a szerkesztő, Tekei Erika jóvoltából néhol magyarázó jegyzeteket is tartalmaz, hogy a fiatalabb olvasók is el tudjanak igazodni a történelmi kulisszák között, a kötet pedig a korántsem csak szigorúan a könyvkiadás iránt érdeklődők számára lehet érdekes, hanem mindenkinek, akit érdekel egy zaklatott korszak, és a nemzetiségek harca a megmutatkozás lehetőségéért.