„Így fogadott engem az új Magyarország”: megnéztük Hobo Hé, Magyar Joe-estjét

Egy megtévedt kisember pokoljárásán keresztül beszél a magyar közállapotokról a magyar blues „atyja”.
Hirdetés

Földes László ‘Hobo’ negyven éve következetesen ugyanazt csinálja. Nem torpan meg, nem néz félre, nem zavartatja magát kortendenciáktól, nem változik és nem újul meg. És függetlenül attól, hogy karcos, kemény rock’n’rollt és bluest játszik, verset mond és költőket zenésít meg, vagy egyéni konceptműsorokkal és -albumokkal lép a nagyérdemű elé, mindig ugyanaz foglalkoztatja; nagyon leegyszerűsítve: mit jelent emberként és magyarként létezni a világnak ezen a táján, Kelet-Közép-Európában, a huszadik század múlni nem akaró örökségét cipelve, kitéve a történelem sorsfordító változásainak.

A közösségivé növő személyes traumák krónikása, a

„viharban születtem, jó időre várok”, „vesztes lettem, hiába győztem”

rendszerektől független tapasztalatát fogalmazza meg, dörmögi el, vállaltan korszerűtlenül (de annál rosszabb ez a kornak) és néha, bizony, modorosan, de ez ő, ezzel a dörmögő modorossággal is az elmúlt évtizedek nemcsak magyar rockzenéjének, de magyar önismeretének is fontos figurája, akit ekképpen lehet szeretni vagy egyáltalán nem szeretni.

Én szeretem.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A lemezként és előadásként tavaly debütált, most Kolozsváron is bemutatott Hé, Magyar Joe egyszerre illeszkedik a magyar közállapotokat boncolgató, társadalomkritikus zenei látleletek és a nagy elődök (Viszockij, Jim Morrison, Bob Dylan és mások) előtt tisztelgő ommázs-albumok közé: Hobo gondolt egyet, és egyik nagy kedvencét, a Jimi Hendrix által „diadalra vitt” Hey, Joe című klasszikus blues alaptémáját a közelmúlt és a jelen magyar viszonyainak kontextusába helyezte.

Ebből született egy dupla konceptalbum, amiből aztán Vidnyánszky Attila rendezett kétszereplős előadást a budapesti Nemzeti Színházban. Ebben Rácz József beregszászi színművész alakítja a címszereplőt, a Magyar József nevű feleséggyilkos villamosvezetőt, Hobo pedig a narrátor (ha úgy tetszik, az igric, az énekmondó) szerepébe helyezkedik. Kettejük interakciójából, zenés „párbeszédéből” bomlik ki a történet, amely alkalmat ad arra, hogy egy megtévedt kisember – külső és belső – pokoljárásán keresztül lehessen beszélni a magyar közállapotokról – is.

Hirdetés

A Hé, Magyar Joe az életműnek ahhoz a hagyományához kapcsolódik, ami a Vadászattal kezdődött 1984-ben, de közvetlen előképe a tíz évvel ezelőtti Circus Hungaricus lemez – mintha ott folytatná, ahol abbahagyta a Kisember „reménytelen reményének” megfogalmazásával („Kisember, hallod, szerencse fel!”). Mert itt is ugyanannál a perspektívánál vagyunk: Magyar Joe a tipikus, késő kádári korban szocializálódott kisember, aki lázadni vágyását tehetős apjával szemben éli ki (felfedezhető itt némi önéletrajzi párhuzam talán), hogy a bankárcsalád langymeleg biztonságát a BKV-vezető nyomorúságára cserélje. De ahhoz nem elég okos, hogy a megalázottság tapasztalatát felszarvazott férjként (is) elviselje: megöli az asszonyt, ad neki két golyót, kettőt.

Aztán következik a börtön – a puritánul berendezett színpadon ezt egy jókora ketrec jeleníti meg mint központi díszletelem –, bár tudja, tettére nincs bocsánat, nem is kér ilyesmit; azt viszont nem tudja, hogy bűnhődésében a lelkiismeret mellett saját szabadulása is szerepet játszik majd. Magyar Joe sorsát ez a mozzanat növeli kollektívvé, a rendszerváltás után, a rászakadt szabadságban helyét nem lelő kisember metaforájává válik:

„kemény volt bent, de kint jobban félek”.

A kint pedig a mai Magyarország, a politikai gyűlölködéssel, az elvándorlással (a magyar mint „fehér migráns” Nyugaton), a bunkó nomenklatúrával, a bulvármédia mocskával:

„Mindegy, hogy zsidó, cigány vagy magyar, / Neki van igaza, és ölni akar. / Ilyen lenne a szabadság?”

A Vadászathoz visszatérve: ezen a lemezen valószínűleg nincsenek olyan klasszikussá nemesedő slágerek, mint A hajtók dala, a Mesél az erdő vagy A fattyú reménytelen szerelme és halála volt, bár az Új Magyarország és Az angyalok is itt járnak közöttünk van annyira „slágergyanús”, hogy önálló életet kezdjen élni. Néhol feldübörgő, de alapvetően csendes, elbeszélő blues ez, amelynek azonban vannak kifejezetten parádés pillanatai is, mint a Szomorú vasárnap, a Jailhouse Rock, a Mások vittek rossz utakra engem összegyúrt, kuplés-rakenrollos kavalkádja.

„A mi bűnünket csak a blues bírja el”:

Hobo ismét makacsul arról beszél, hogy mi a bűnünk, hol rontottuk el, van-e kiút. Mi, magyarok – és lényegében bármelyik Hobo-estet és lemezt hallgatjuk vagy nézzük, nem feledkezhetünk meg erről a többes szám első személyről.

Földes László ‘Hobo’: Hé, Magyar Joe, a budapesti Nemzeti Színház előadása, 90 perc. Rendező: Vidnyánszky Attila. Szereplők: Rácz József, Földes László ‘Hobo’. Zenészek: Gál István, Igali Csanád, Kiss Zoltán, Pengő Csaba.
Hirdetés