Kolozsvár moziba megy, találkozik magával és kirázza a hideg

Szanaszét születtem, a szélrózsa minden irányában, ahol magyarul beszéltek. Írtak. Éltek. Haltak. A táj mozivásznán.
Hirdetés

A szöveget a 19. Filmtettfeszten bemutatott két amatőr film ihlette, amelyet Nagy Gábor képzőművész és Márton Jenő hegedűművész készített a Ceaușescu-diktatúra alatt, a 70-es évek végén, 80-as évek elején. A két kiváló film (Senki földje, Melléklet) a korabeli Kolozsvár ezer arcát eleveníti fel.

Ez az írás erősen szubjektív: Karinthy Frigyes esetére emlékeztet, amikor szembement azzal a bizonyos fiatalemberrel. Az élményt Nagy Gábor kolozsvári képzőművésznek köszönhetem. Vagy nem is. Nagy Gábor kolozsvári filmesnek.

Az este ráborul a városra. Súlyos bársonyfüggöny. Enyhén dohányillatú. Mint a moziban. Ahol vagyok. Nap mint nap. Kereken 50 éve. A film pörög. Nap mint nap. Legalább ezer éve. Ezeregy éjszakán át. Többnyire a függöny mögött zajlik az élet. Időnként kikukkant valaki. Jé, egy néző! Ki kukkol kit? Ki izgatottabb kinél?

Időről időre félrelibben a bársony. Ilyenkor a vászon áttöri a gátat. Körülvesz, mint a víz. Úszom benne.

Én vagyok Tárzán. Temesváron születtem.

Vagy Drakula. Lugoson születtem. Vagy Biberach. Ungváron születtem. Vagy a vén bakancsos. Diósjenőn születtem. Vagy egy bizonyos Koszta úr. Kolozsváron születtem.

Szanaszét születtem, a szélrózsa minden irányában, ahol magyarul beszéltek. Írtak. Éltek. Haltak. A táj mozivásznán. Vagy a filmvászon-medencében, amelyben úszom. Kolozsvár utcáin épp. A város bejön velem a moziba. Ott állok a sarkon, ahol gyerekként nyaltam a 25 banis fagylaltot. Az áramlat sodorja körülöttem a történeteket. Valaki újságcikkeket olvas föl. De talán nem is olvassa. Talán a járókelők fejéből érkeznek a jelek. Arcuk, mint az omló vakolat alól itt-ott előtűnő téglák. Szélfútta filmkockák a fal mozivásznán. Mindegyik egy-egy Kolozsvár-darab. A kimondhatatlan. Esetleg tiltott. Aztán valaki lerántja a vakolatfüggönyt. A gondosan összeragasztott arcok filmje elém veti a cenzúrázatlan tájat. A függönyt elsodorja a víz. Ott állok a sarkon, ahol gyerekként nyaltam a 25 banis fagyit. A mozi kijön velem a városba.

Melyik város ez? Melyik táj?

Hirdetés

Amelynek minden szegletét ismerem? Ahol minden arc az enyém? Ahol minden történetnek szereplője vagyok? Vagy amelyre idegen testként rárakódott a tömbházak  gombatelepe? Ez a fertőzött táj a rákos daganat végtelen türelmével felzabálja magát. Ismeretlen nyelvek kígyóznak a kockaköveken. Ebben a városban temetkezni sem érdemes. Mert a halottak is tovább álltak rég. Az egyetlen ösvényen, amely a penészes falak mentén, pincefolyosókon, kertek alatt kivezet az erdőbe. Közben ülünk a kávéházban, persze, és nosztalgiázunk. Hej, azok a kackiásan kipödört bajszú idők, amikor még minden este megszólalt a zongora a moziban. Hej,

amikor még borbélynak nevezték a borbélyt, sparheltnek a sparheltet, sétatérnek a sétateret.

Fogy a kávé, a cigaretta, Közben elszivárog a könyökünk, mellkasunk, a csigolyák fészekalja, libasorban, végig az ösvényen, ki az erdőbe, ahol az élők, halottak, élőhalottak vidám murija vár. Végül már nincs is, aki észbe kapjon. Marad az asztal. A kávéscsésze. A csikkekkel teli hamutál. Vasasztal, vasszék. A táj csontváza.

Ez történt azon az estén, amikor Kolozsvár voltam. Moziba mentem. Találkoztam magammal. És kirázott a hideg.

Hirdetés