Nepálban jártunk, ahol a legnagyobb nyomorból is kimosolyog a boldogság – szubjektív útibeszámoló

Szmog, szegénység, természeti katasztrófák – miért kívánkoznak mégis sokan a világ tetejére, Ázsia legszegényebb országába? Nepálban bármennyire nehéz is az élet, könnyűnek tűnik.
Hirdetés

Biztosra megyek, gondoltam, hiszen évek óta vágyom Ázsia legszegényebb és egyben leglátványosabb országába. Épp annyi ideje, hogy azalatt rengeteg jó barátom, ismerősöm volt már, és mindenki imádta. Általuk – úgy éreztem – én is felkészültem, nem érhet meglepetés. Még nem tudtam, hogy Nepálra nem lehet felkészülni, ahogy utána szabadulni sem lehet tőle.

Két hete ért véget utazásunk, elég idő arra, hogy egy régi motoros újságíró leszűrje magában a személyes történeteket, és tiszta fejjel megírja a riportot: itt jártam, ezt láttam, ezért érdemes, emezért nem érdemes odamenni. Mégsem egyszerű… Talán azért, mert korábban nem jártam Európán kívül, talán mert lesokkolt a harmadik világ. Amivel – bármily meglepő – már a dubaji reptéren szembesül az ember. Mert

csak a hozzám hasonló naivak gondolják azt, hogy az Egyesült Arab Emirátusok luxusfellegvára kizárólag a mesterséges szigetekről, az olajról és a pénzről szól.

Ha valaki Katmanduba akar eljutni, és ehhez az Emirates légitársaság egyébként kifogástalan szolgáltatásait választja, már itt szembesülhet a Nyugat és Kelet közötti hatalmas különbséggel és az ezzel együtt járó kulturális sokkal.

Úticélunk, Katmandu. A mindent beborító, szinte álladó szmogban és az errefelé ritka kiadós eső után.

Megfordultam néhány reptéren, de a dubaji légikikötőnek sosem akar vége lenni – háromnegyed órája visznek busszal egy másik terminálba – még nem sejtjük, hogy egy másik világba. Innen indulnak a neves légitársaság „fapados” járatai, a Fly Dubai kis gépei Nepál fővárosába és olyan kis, légikikötővel rendelkező arab városokba, melyek nevét eddig csak háborús tudósításokban hallottam. Az elénk táruló kép ennek megfelelő: a Dubajhoz kapcsolódó összes elvárásunktól eltérően

az arab világ zsigeri valóságával találkozunk a maga drasztikusságában és sokszínűségében.

Tizenhat fős magyar csoportunk eléggé nagy feltűnést kelt, rajtunk kívül alig vannak nyugatiak – nekik a másik terminál szól, ahonnan a civilizált világba indulnak a járatok. Annál több az egy szál lepelbe, papucsba öltözött ember, és az alulöltözöttség nem annyira a meleg éghajlatról, mint inkább a szegénységről árulkodik.

Ráadásul eszement módon tolják a légkondit, nehéz rájönni, hogy a jólétet fitogtatják, vagy a különböző szagokat akarják elnyomni. Ez még nekünk, télből jött európaiaknak is sok, én is alulöltözöttnek érzem magam. Főleg, mióta észrevettem a szemközti ötfős iraki férfitársaság egyre gyakoribb rosszalló pillantásait.

Farmer, magas nyakú garbó van rajtam, semmi feltűnő, de az arab társadalom nőkre érvényes dresszkódja szerint kicsit tapadósan lehetek öltözve. Egyre kellemetlenebbül érzem magam, így előkapom a hátizsákomból a sálam és magamra terítem.

„Mi van, már te is beburkolózol?”

– kérdezi egyik útitársam. De a fiúk is érzik, hogy ez más világ, még a mosdóba is elkísérnek. És fotózni sem merünk. A digitális kijelzők a nők jogait, a nekik szóló oktatási lehetőségeket hirdetik, alattuk burkába bújtatott asszonyok férjeik utasításait követve tesznek-vesznek a csomagok körül. Mindenki lefekvéshez készül: este tíz óra van. Egyesek, nemtől függetlenül, csoportosan elnyúlnak a földön, mások a széken helyezik kényelembe magukat. Reggelig mindannyian itt dekkolunk.

Az utasokat összetrombitáló légitársasági alkalmazottak kiabálására ébredünk, úgy keresik a kuncsaftot, mint a feketéző gyalui „taxisofőrök” szokták a kolozsvári magyar színháznál: mindenkit leszólítanak, keresztül-kasul járnak a terminálban, közben teli torokból ismételgetik a desztináció nevét – és sikerrel járnak.

A katmandui gépnek nem kell reklám, zömében nyugatiak utazunk rajta,

és pár helybéli. Miközben feltűnik a Himalája, a kapitány figyelmeztet: a landolás nem lesz egyszerű, de nem kell megijedni. Nepál fővárosába a hegyek közelsége és a rövid kifutópálya miatt csak a legjobb pilóták tudnak berepülni. Ő az egyikük, nyugtázom, a legkisebb rázkódás nélkül teszi le a gépet. Csak később olvasok a nemrég történt, több emberéletet követelő repülőgépbalesetről.

Kettős, buddhista és hindu köszöntés Buddha születésének földjén, a zömében hinduk által lakott országban.

A katmandui reptéren álmos délután fogad, ritkán van itt ilyen pangás, többnyire elárasztják a turisták. A bürokrácia mértékét tekintve akár Indiában is lehetnénk. Miután kitöltöttük a kétfajta formanyomtatványt, fotót mellékeltünk hozzá és arról is beszámoltunk, hogy mennyi pénzt szándékszunk elkölteni a világ tetején, még 25 dollárt kell kifizetni a kéthetes vízumra. És állhatunk is be az újabb sorba: a pecsétért.

Hol egyik, hol másik alkalmazott tart szünetet, de senki nem idegeskedik, ráérünk. Ahhoz, hogy a poggyászunkat elvehessük, átvilágításon kell átesni, hiába szedünk le minden fémet magunkról, a műszerek folyamatosan sípolnak. A felügyelőket ez cseppet sem zavarja, elmélyedve beszélgetnek.

Nem kell itt semmit nagyon komolyan venni, állapítom meg.

Amit a nepáliak mégis komolyan vesznek, az a kétkezi munka. Helyi fuvarosaink irigylésre méltó precizitással passzírozzák csomagjainkat a kisbusz tetőterére: a bőröndöket szélre, a hátizsákokat belül, eszükbe sem jut lekötni. Mi is bepréselődünk és kezdődhet a kaland, ami elsőre inkább tűnik ijesztőnek, mint kellemesnek.

Délutáni csúcsforgalom, senki nem jelez, ellenben mindenki dudál.

Délutáni csúcsforgalom van, az autósok, riksások és főleg motorosok forgatagában mindenki eszeveszettül dudál, jelzi: jövök. Jelzőlámpa, forgalmi tábla, átjáró sehol, az útkereszteződésekben egy-egy rendőr áll, hol ide, hol oda int. Az ósdi autók kipufogófüstje és töménytelen por keveredéséből keletkezett, állandó szmog elsőre elviselhetetlen, rajtuk is maszk van, az egyenruha része. Ezt bezzeg nem hoztam, érkezik az első kellemetlen felismerés.

Szállásunk a buddhista negyedben, a Katmandu fő látványosságának számító Szvajambunath sztúpa aljában van. A hivatalos adatok szerint 1,2 millió, a valóságban akár háromszor is több lakossal rendelkező fővárosnak ez az egyik legtisztább része, európai szemmel mégis siralmas. A szűk sikátorokban, a kunyhók előtt kinyúlt, ránk sem hederítő kutyák és vacsorához készülő helyiek fogadnak.

Namaste! – teszik a szívükhöz összezárt tenyerüket. Itt mindenki köszön, mi is megtanulunk.

Szálláshelyünk egy buddhista kolostor vendégháza, a szerzeteseken kívül szűk szomszédságunkhoz a majmok is hozzátartoznak, nem hiába hívják a helyiek a Világörökség részét képező buddhista sztúpát Majomtemplomnak. Bár viccesek, ahogy akrobata mutatványokkal közlekednek a kábelrengetegben, nem árt vigyázni velük: egy kis ennivalóért pillanatok alatt támadnak. Nem eszünk az utcán, nem viszünk élelmet zacskóban, nem kotorászunk a hátizsákban, szól az első szabály.

Szomszédaink, az érkezésünkkor kicsit megszeppent majmok és a buddhista kolostor, benne az Európát is gyakran felkereső láma, Csecsu Rinpocse hamvait tartalmazó aranysztúpával.

Nem fogunk itt sokat aludni, állapítom meg, amikor első reggel hajnali öt órakor a szemközti kolostorból megszólaló gangra, a reggeli meditáció kürtölésére-dobolására ébredek. Ezt később a majmok rikoltozása váltja fel és a Szvajambunathnál zajló hindu szertartás kántálása. Katmanduban az élet ritmusa a természethez igazodik, a nepáliak a nappal kelnek és feküsznek, közvilágítás többnyire nincs és az áramszünet sem ritka.

Sikátor sikátor hátán, fölöttük Katmandu fő látványossága, a Szvajambunath sztúpa.

Reggelizőhelyünk elsőre ijesztőnek tűnik: akár a kolozsvári szeméttelepen, a Pataréten is lehetnénk. Vegyesen vagyunk itt, egyedüli turistákként hinduk, serpák és tibeti menekültek társaságában, mindenki kedves, köszön, helyet szorít. Maradék ellenérzésem is eloszlik, amint megkóstolom a csípős szószban úszó csicseriborsó-krumplikeveréket, az alucsánát és a mellé kínált lángost, a purit, melyet édes verziójával, malpával és a gazdag ízvilágú, tejes masala teával nyomtatunk le. Láttad, hogy készítik? – kérdi egyik útitársam. Sejtem, de inkább nem nézem meg,

nem kell itt mindent tudni.

Legjobb „barátaim” kéthetes itt tartózkodásunk alatt az édesapám által főzött besztercei szilvapálinka és a kézfertőtlenítő. Nepálban két dolgot tanul meg az ember: kezet mosni és hálásnak lenni. Azért, hogy nem ide született – és aztán mégis visszakívánkozik ide. Talán az emberek kedvessége teszi, talán a számtalan sztúpa által árasztott pozitív energia.

Reggelink és a konyha, ahol készült.

A Katmandu-völgy fölé magasodó Szvajambunath az egyik legfontosabb buddhista zarándokhely, de a hinduk is szent helyként tisztelik. Furcsa szimbiózisban élnek itt a két vallás követői, a lakosság 80 százalékát adó hinduk és a közel 20 százalékot kitevő buddhisták, keresztény és muzulmán csak kis számban akad. Tisztelik egymás vallását,

a hinduk magukénak is vallják a buddhista szent helyeket,

Buddha is hindu isten, tartják egyesek, azért kezdett el más tant hirdetni, hogy az ateistákat is meggyőzze. A nepáli buddhista közösség a helyi serpák mellett Tibet kínai megszállása óta nagyszámú tibeti menekülttel és nem kevés szerzetessel egészült ki. Nem látni megkülönböztetést.

Imamalmokat pörgető buddhisták és turisták, illetve az isteneknek felajánlást hozó hinduk a Szvajambunath sztúpánál.

Buddhapark: középen a történelmi Buddha, Sakjamuni, balra az együttérzés buddhája, Csenrézig (Avalokitesvara), jobbra pedig a nagy buddhista mester, Nepál “védőszentje”, Guru Rinpoche (Padmasambhava).

A vallás megélése itt az élet része, reggel korán kezdődik a kora – másfél-két óra alatt kerülik meg a sztúpa háromkilométeres átmérőjű területét. Ezt a legidősebbek sem hagyják ki, egyetlen reggel, este sem. Mantrázás közben a több száz kis sztúpa, szentély oldalára felszerelt több ezer imamalmot forgatják, vagy kezükben a buddhista rózsafüzért, malát pörgetik. A spiritualitás, akárcsak Nyugaton, itt is többnyire a rituálékra korlátozódik. Bár amikor kipróbáljuk, rájövünk: valójában ez is egyfajta meditáció.

Ténylegesen a szerzeteseken kívül senki nem meditál,

így őket leszámítva mindenki csodálkozik, ha egy-egy lótuszülésben magába mélyedő nyugatit lát. Sokan fotózkodnak is a ritka látványossággal, a meditáló nyugatiakat is belekomponálják a szelfibe. Keleti buddhista szent helyeken világi emberként meditálni legalább annyira meghökkentő, nyugtázom, mintha a feketetói vásárban tenné az ember.

A számos buddhista és hindu szentéllyel körbevett Szvajambunath sztúpa még mindig a három évvel ezelőtti földrengés következményeit nyögi. A 7,8-as erősségű földmozgásban több mint ötezren vesztették életüket és 3,5 millió ember lett hajléktalan. Több értékes épület is összedőlt és örökre elveszett, másokat azóta is próbálnak megmenteni, újjáépíteni. A hely hatása mégis elképesztő, aki ide eljut, annak nem nagyon akaródzik elmenni.

Majmok, szobrok és sztúpák százai a Szvajambunath körül.

Első utunk Katmandu Váci utcájába, a Thamelbe vezet, gyalog vágunk neki a forgalmas útszakasznak. Szerencsére kapok ajándékba egy maszkot. Előbb a sztúpa alatti tibeti sor kézműveseit, a szuvenírboltokat rituális tárgyakkal, csecsebecsékkel ellátó mesterembereket figyeljük, majd a mészárszékek látványán szörnyülködünk. Megértem, hogy miért nem eszünk két hétig húst: hűtő nincs, a koszos asztalon feltrancsírozott disznófejeket, félig levágott fejjel lógó csirkéket a legjobb esetben is gyanús kinézetű rongyok takarják, ha egyáltalán takarják.

Katmandui utcakép: szemétből nincs hiány, és néhol még a három évvel ezelőtti földrengés törmelékei is ott vannak.

Itt mindenki megdolgozik a betevőéért, az utcán koldusokat alig látni, csak a nyomorékok, testi fogyatékosok kéregetnek. Az egyetlen pöttöm helyiségből álló, varrógéppel felszerelt szabóműhelyekben hindu szárik, ingek, buddhista imazászlók készülnek. Ki cipőket, ki csecsebecséket árul, szatócsboltot, „autómosót” működtet. A kevésbé előkelő részeken aprópénzért, a főleg turisták által látogatott Thamelben jóval magasabb áron.

Van itt minden, mint a búcsúban,

állapítom meg. Ékszer- és kegytárgyboltok buddhista vagy hindu szobrokkal, rituális tárgyakkal, hippiknek szánt öltözéket potom áron kínáló üzletek, mellettük a legjobb minőségű kasmírsálat, jakgyapjúból készült takarót vagy hegymászóknak szánt túrafelszereléseket felvonultató boltok. Utóbbiak a legnépszerűbbek, a márkás túracuccokat helyben gyártják és nyugati árukhoz viszonyítva aprópénzért kínálják.

A Thamelben minden akad, és az árusok szívesen barátkoznak is a turistákkal.

Nepálban az ár relatív, általában a cetlin szereplő összeg felét jelenti, ha egyáltalán van cetli. Alkudni kötelező, ha nem akar dupla áron vásárolni az ember. Azt, hogy mikor érünk el a valós értékhez, és mely összeg alatt nem éri meg neki a vásár, maga az árus jelzi: It is a good price, this is the price – ismételgeti.

Az egymást érő boltokat egy-egy étterem, kávézó színesíti, többnyire ezek is nyugatiak számára készültek, sokkal tisztább mosdókkal rendelkeznek, mint az általunk látogatott, többnyire helyieket kiszolgáló vendéglátóipari egységek többsége. Nem akarunk luxusturistaként járni-kelni az országban, a helyiek életére vagyunk kíváncsiak, ami ugyan nagyobb körültekintést, odafigyelést igényel, de jóval több élményt is szolgáltat. Nem ritka a hippikocsma sem, a füvezés-hasisozás elfogadott, még az utcán, a forgalomban is látni a cigit egymásnak adogató embereket.

Az olcsó és jó minőségű hasishoz turistaként is könnyű hozzáférni.

Cigarette? – hangzik fel a kérdés sötétedés után a sikátorokban. De a lazább szálláshelyeken, hostelekben is könnyen beszerezhető könnyű drog. Nepálban ugyan tiltott a kábítószer-használat, de ezt maguk a hatóságok sem veszik komolyan. Nem véletlenül: jót tesz a turizmusnak.

Nepáli cserepesnövények.

A nyomor uralta Katmandu legbarátságosabb és leglátványosabb részei kétségtelenül a hagyományos építészetükről és kézműves műhelyeikről híres régi városrészek: Bhaktapur, Patan. Utóbbiba a híres buddhista szoborkészítők miatt megyünk, itt lehet kiváló minőségű buddhaszobrot vásárolni. Kézzel készülnek, készítőiket nem is kézművesekként, hanem művészekként tartják számon. Az áru mellé bizonylatot is adnak: nem képezi a nemzeti vagyon részét – szükségünk is lesz rá a reptéren. Egy közepes méretű műalkotás 400 euróba kerül, Nyugaton többszörösét adják érte.

Patan szűk utcáit hagyományos stílusban készült faépületek szegélyezik, jó pár bambuszrudakkal alátámasztva, néhány felállványozva. Az óvárost kevésbé kímélte a földrengés, jóval több a félig összedőlt, újjáépítés alatt álló ház, mint a belvárosban, de a kis tereket uraló hindu vagy buddhista szentélyek egy része is felújítás alatt áll. Az, hogy lassan halad az újjáépítés a pénzhiány és a helyiek nem túl nagy munkakedve mellett annak is tulajdonítható, hogy kevés a mester, aki ismeri a több száz éves fafaragási technikát.

Patan műemlékeinek nagyrésze a földrengés óta felújítás alatt áll.

Míg Patanba taxival megyünk, előre kialkudott árral, Nepál másik fontos buddhista szent helyére, a 11 kilométerre található Boudhanath sztúpához már a helyi közlekedést vesszük igénybe. Buszmegálló, peron sehol, és a végállomást sem jelzi felirat, mégsem nehéz kitalálni, melyik busz visz oda: Bouda, Bouda, Bouda, Bouda – kiabálja többről is menet közben a nyitott ajtóban álló fiatal fiú. Egyikre gyorsan felugrunk, miután menet közben sikerül az árat kialkudni.

Akárcsak a Katmandu fölé magasodó Szvajambunath, a Boudhanath is a Világörökség része, utóbbi jóval nagyobb, egyben a világ legnagyobb buddhista sztúpája. Nepál két fő látványosságát a tetőzet alatti Buddha-szemekről lehet felismerni, melyek az ország jelképévé is váltak.

A Boudhanath sztúpát egyformán tisztelik a buddhisták és a hinduk.

(A sztúpák Buddha élete különböző állomásainak állítanak emléket, „erejüket” az adja, hogy építésükkor belsejükben hatalmas mennyiségű tárgyi értéket, drágaságot, ereklyét, kegytárgyat és szent szöveget halmoznak fel, mindazt, ami a buddhista látásmód szerint értékes. Úgy tartják, hogy egy sztúpa közelében lenni olyan, mintha magával a Buddhával találkozna az ember, ilyenkor nyitottabb és lazább a tudat. A buddhisták tiszteletük jeléül az óramutató járásával megegyező irányban többször megkerülik, miközben mantrákat, kívánságokat mormolnak, a szigorú szabályok szerint készülő építményeknek ugyanis kívánságteljesítő erőt is tulajdonítanak.)

Mivel épp nagy buddhista ünnep van, a sztúpa körüli több száz kolostor egyikében lámatáncot is lehet látni. A Keleten is ritkának számító műsort

egyfajta drámajátékként kell elképzelni, melyet a legtöbb meditációs tapasztalattal rendelkező szerzetesek, lámák adnak elő.

Kell is ide a fegyelem, állhatatosság, reggel 9-től délután 5 óráig szünet nélkül zajlik az előadás. A lámák egyik súlyos kosztümöt, több kilót nyomó maszkot a másikra cserélik, miközben kimért, de szigorúan koreografált mozdulatokkal többször is körbetáncolják a kolostorudvart. A hallgatóság vegyes, a zenei aláfestést kürtökkel-dobokkal biztosító szerzetesek mellett jelen van itt a kolostor népének apraja-nagyja, míg a földön és a tetőn többnyire tibetiek csüngenek. De ruhája alapján zen szerzetes, és néhány hozzánk hasonló európai bámészkodó is akad.

Közönség a kolostori élet rendkívüli eseményén, a lámatáncon.

Miközben mi a táncoló lámáktól eltérően pólóban, kalapban is egyre jobban szenvedünk a tűző napon, a tibetiek gyapjúszvetterben, pufajkában ülik végig a többórás előadást. Furcsa ez a himalájai klíma, a reggeli hűvös időt hirtelen váltja a déli órákban a legnagyobb forróság, amikor ha nem védekezik, könnyen napszúrást kap az ember.

A helyiek, tibetiek mindkettőt ugyanolyan vastag ruharéteggel és egykedvűséggel konstatálják.

Akárcsak az esti lehűlést, amikor a lámatánc után mindannyian elárasztják a Boudhanath sztúpát. De özönlenek a hinduk is, nekik is több szentélyük van itt és szinte naponta akad ünnepük is. Míg a sztúpa nagyobb körzetébe számos buddhista kolostor épült, közvetlen közelében a rengeteg turistát kiszolgáló boltok, éttermek sorakoznak. Meditáló embert itt is alig látni, csupán pár szerzetes ül ki a délutáni órákban, előttük kis köteg pénz, ezzel is jelzik, hogy az adománygyűjtés a cél.

Korázó – a sztúpát megkerülő – helyiek és meditáló szerzetesek.

A kolostorok – akárcsak Tibetben –, itt is a köznép jóindulatára, támogatására szorulnak, és az utánpótlás sem egyszerű, sok szülő az ingyenes oktatás miatt adja kolostorba kisgyerekét, hogy aztán tinédzserként kivegye és házimunkára fogja. Nepálban a legnagyobb luxuscikk kétségtelenül az oktatás, sokak számára megfizethetetlen, a lakosság jó része írástudatlan. Az árusok is hosszasan számolnak alkudozáskor, a legegyszerűbb összeadás is gondot okoz, számológépen végzik.

Hirdetés

A Dalai Láma fényképe minden kolostorban ott van, iskolától függetlenül. Itt épp oltárra helyezendő thormát készítenek a szerzetesek.

A harmadik legfontosabb nepáli buddhista szent helyre, a Namo Buddha sztúpához a helyiek ajánlására megyünk el. Ez a legjobb hely egész Nepálban – mondja a taxis, az árus, a beszélgetni akaró szerzetes. Erejét az adja, hogy még a Buddha előtti időkben, 2500 évvel ezelőtt épült. Bár nem terveztünk idejönni,

beválik a jóslat, többünknek is ez lesz a kedvenc helye Nepálban.

A Szvajambunath- és Boudhanath sztúpa zsongásával, zsibvásárával ellentétben itt csend és békesség honol, nyugodtan lehet gyönyörködni a csodaszép tájban. Csupán a dombtetőn található óriási kolostor szerzeteseivel vagy az idős helyiekkel találkozik az ember, akik hatalmas háti kosaraikból árulják a mandarint. Veszünk is, nem tudjuk megállni, hiába a „nem eszünk gyümölcsöt” szabály – legfeljebb jobban fogy majd a pálinka.

Buddhista és hindu szentély, óriási kolostor és kilátás a Sakjamuni születése előtt épített Namo Buddha sztúpától.

A nap fényét emeli, hogy délelőtt a Himalája nyolcezres csúcsait is sikerül megpillantani. A közhiedelemmel ellentétben Nepálban nem látni naphosszat a világ tetejét – hol a szmog, hol a sűrű felhőzet miatt. Bár a szálloda és étterem, ahova direkt hegyet nézni megyünk, kimondottan erre a célra épült, nyugatiaknak szánt luxuskörülményekkel és ennek megfelelő árszabással, egyáltalán nem biztos, hogy látni is fogjuk a Hegyet. Aztán sorra, hologramszerűen mutatják meg magukat a Himalája sokak által áhított csúcsai:

előbb a Mount Everest hármas csúcsát ismerjük fel, majd a Annapurna, Kancsendzönga is felsejlik

és még négy-öt másik, szépen egymás mellett, félpanorámaszerűen. Nem győzünk gyönyörködni bennük, ahogy a felhőréteg felett csillognak, fehérlenek – a lenti szürkeséghez képest úgy hatnak, mint egy másik dimenzió. Nem csoda, hogy a helyiek – a nyugati turistáktól eltérően –, nem akarnak a csúcsig felmászni. Szerintük ez már az istenek világa.

Rendhagyó látnivaló és ennek megfelelő luxuskörülmények.

Nepáli utazásunk legvakmerőbb vállalása kétségtelenül az ország keleti részében, 1000-1500 méter (3100-4700 láb) magasan található Halesi-Maratika-barlangokhoz tett kirándulás. A 180 kilométeres távot több mint kilenc óra alatt tudjuk le, hiába megyünk jó ideig a nepáli szinten legjobb minőségűnek számító, Mount Everestre vezető úton. Amit amellett, hogy a csupa kanyar úttest szélén frissen festett korlát, sebességjelző tábla van, az is jelez, hogy

vége-hossza nincs az alaptáborba csomagokat szállító kisbuszoknak, kisteherautóknak.

Viharvert Tata-buszunktól eltérően mind-mind újonnan vásárolt nyugati járművek. Ők viszik fel az alaptáborba a világ legmagasabb csúcsára készülő hegymászókat. Akikből a járművek száma alapján nem lehet kevés, állapítjuk meg.

Valószínűleg a Mount Everestre vezető út Nepál legjobb állapotban lévő útszakasza.

Akkor még nem sejtjük, hogy ránk sem vár kevésbé küzdelmes út. Főleg, hogy az Everestre vezető „autópálya” egyszer csak elkanyarodik, és jóval szűkebb, ütött-kopott úton találjuk magunkat, melyet nem ritkán egy-egy hegyomlás tesz még érdekesebbé. Hegyre fel, hegyről le, ismétlődik folyamatosan, buszunk néhol csak az út szélétől pár centire lavíroz a szakadék fölött, miközben a szemből jövő, dudáló járművet próbálja elengedni.

Az alattunk kanyargó, természetes medrű folyó csak fentről lenyűgöző, amint leérünk, kiderül, hogy nincs rajta híd, tavaly elvitte az árvíz. Miközben behajtunk a folyómederbe, láthatjuk, mire is szolgálnak az általunk csak „kijelzőfiúnak” nevezett segítők. Ők irányítják a buszsofőrt necces helyzetekben: leszállva, a jármű oldalán kopogják le, hogy balra vagy jobbra húzni, vagy épp tolatni kell.

Sötétben érkezünk meg serpa szállásadónkhoz, hála sofőrünk rátermettségének, túléltük az utazást. Nem szívbajos, az ijesztő útra családját, alig kétéves kislányát is elhozta.

Halesihez képest Katmandu civilizált világ, ide mindent lentről, a városból kell felhozni, a fürdővizet is. A számos barlangon érdekes módon osztoznak a hinduk és buddhisták, a legnagyobb a hindu főistenhez, Sívához köthető, míg a mellette lévő kürtőben a buddhista megvalósító, Guru Rinpocse (Padmasambhava) meditált.

Itt buddhista szerzetesek vigyáznak a rendre, tisztaságra, meg is értjük, hogy miért. Síva-ünnep van és a hinduk kivételezés nélkül viszik felajánlásaikat mindkét helyre. Az első, hindu föld alatti szentélyt el is lepik az adományok,

mindent beborít a piros-sárga por, a pacsuli szagú füstölőillat, a többnapos rohadó gyümölcs és a rájuk kíváncsi rovarok.

Míg a helyiek mezítláb járnak-kelnek a gyanús piros lével fröcskölt, szeméttel borított kövezeten, mi zokniban is csak óvatosan lépkedünk, nem is bírjuk sokáig, kijövünk. Azt, hogy a buddhista barlangban nem ilyen gyomorforgató állapotok uralkodnak, az őrködő szerzeteseknek köszönhető, derül ki. Egy-egy hangosabb társaság érkezésekor fel-felnéznek a meditációból és intenek: tessék kivinni a köteg füstölőt, tál élelmet, ez a hely nem arról szól. De a pénzt megköszönik, egyremegy, hogy hindu vagy buddhista, a szerzeteseket mindenki támogatja.

Halesi-Maratika hindu főbarlangjánál csak Pashupatinath halottégetői ijesztőbbek. Pedig búsás összeget, 1000 nepáli rúpiát (10 dollár) fizettetnek a hindu temetésre kíváncsi nyugati turistákkal. (A legtöbb turisztikai helyen más árszabás vonatkozik a helyi, ázsiai, illetve Nyugati világból érkezett turistákra.) Itt

nem lehet bárhova bemenni és közelről fotózni sem illik, nem is nagyon akarunk.

Miközben a kísérő felvázolja a hamvasztás menetét, a folyó mellett három-négy máglya lángol. Figyelnek arra, hogy a végszertartást mindenki megengedhesse magának, a szegényeknek olcsóbb.

A szakszerű előkészítés és a holttest behelyezése után a máglyát a legnagyobb fiú gyújtja meg, majd miután a szűk család jelenlétében leégett, a hamvakat és maradék faanyagot a folyóba dobják. Melyet a Gangeszhez hasonlóan szentként tisztelnek, a halottégető közelében akad, aki a rituális mosdást végzi, más a parton imádkozik, miközben az imafüzér folyamatosan a vízbe ér.

Pashupatinath halotti máglyái és kis csapatunk a szent folyónál.

Mint minden turisztikai látványosságot, a halottégetőt is elárasztják a nyomorék koldusok. Akik egyébként békések, ha az ember nyugatiként nem ad nekik. Ha viszont ad, követelőzőkké, telhetetlenekké válnak, akár a hátizsákot is leszakítják a hátáról. Nem adunk a koldusoknak, gyerekeknek, szól ezért az újabb szabály, amibe kelletlenül ők is belenyugszanak. Inkább az árvaházakat, kolostorokat támogatjuk, ők jobban tudják, hol van szükség segítségre.

Az egyetlen agresszív helyivel kéthetes nepáli tartózkodásunk során épp a hinduk legnagyobb ünnepén, Hollykor találkoztunk. Gesztikulációja alapján felháborodottan azt magyarázhatta szanszkritül, hogy nyugatiként sokkal több pénzünk van, így az lenne korrekt, ha adnánk neki. Ezzel egyet is tudtunk érteni, nem azért nem adtunk, mert csepp a tengerben, látszott rajta, hogy tökrészeg, elinná. Egy kevésbé részeg, sokkal szimpatikusabb nepálival a hazautazás mámorában barátkoztunk össze. Neki aztán mindent adtunk, pénzt, kaját, sört, bőrkabátot – illedelmesen megköszönte és integetve továbbállt.

A hinduk legszentebb ünnepét, a Hollyt ép bőrrel megúsztuk,

csak párunknak kellett utána napokig törölgetni arcáról, ruhájáról a festéknyomokat. A tavaszünnepen mindenkit színes festékporral kennek össze, a turistáknak bőkezűbben jut a megtiszteltetésből, sokuknak csak a szemei látszanak ki a színes mázból. A buli reggel elkezdődik és három napig tart – zenei stílusát, hangulatát tekintve olyan, mint felénk a cigány lakodalom –, a városban lépten-nyomon részeg helyiekkel találkozni.

Happy Holly! köszönt mindenki – és az is.

Akárcsak a Holly ünnepét, Nepál szépségét is sokszínűsége adja. Ahogy a magassági szint, úgy a természet, a növényzet és a klíma is változik. A banánültetvényeket és rizsföldeket fenyőfa váltja, és a katmandui tavasz után Maratikában őszbe érkeztünk. Aratták az árpát, egyre-másra hulltak a falevelek. Még a zsebkendőnyi területet is megdolgozzák, a közel 30 milliós országban nagy kincs a termőföld, ahol egy kevés akadt, ott emberek éltek. Nagy a népsűrűség, 205 fő jut egy négyzetkilométerre a magas hegyek uralta, így részben lakhatatlan országban.

Az egyik legszebb része kétségtelenül az Indiához közeli Chitwan, melyre egy szórólapon figyelünk fel. Az itteni dzsungelből kerítették el az ország kilenc nemzeti parkja közül azon kettő egyikét, amely állatvilága, és nem a hegyek miatt védett. A környék nemcsak szép, de gazdag is, és tiszta – hihetetlen, Nepálban vagyunk és percek óta egyetlen eldobott műanyagflakont sem látni.

Szálláshelyünk előtt, az út mentén „marihuánaültetvény” fogad, a szagát messziről érezni – ez egy nyugatiaknak szóló hely, turistacsalogatónak szánhatták. Itt költünk a legtöbb pénzt, a másfél napos ittlét utazással, teljes ellátással száz dollár, ebben a dzsungellátogatás, krokodilles, elefántfürdetés és a vendéglátók kiemelkedő figyelmessége is benne van. A szálláshely hihetetlenül tiszta, az étel elmondhatatlanul finom és végre mindent ehetünk, nyers gyümölcsöt és húst is – mintha nem is Nepálban lennénk.

Luxuskörülmények és szemfüles őrök a Chitwan Nemzeti parkban.

A dzsungellakók közül kétségtelenül az indiai elefánt lopja be magát a legjobban a szívünkbe. Csodálatosak ezek a behemót állatok, ha az ember a szemükbe néz, soha nem felejti el, mintha hipnotizálták volna. Az egykori királyi vadászterületen nem luxusból tartják őket, feladatuk van. Hátukon a dzsungel olyan mély zugaiba is eljutni, ahova dzsippel lehetetlen. Segítségükkel sikerült visszaszorítani az orvvadászatot az 1979-ben alakult nemzeti parkban.

Elefántot tartani nem olcsó mulatság, az afrikai rokonánál alacsonyabb, 3,2 méter magas, de több tonnát nyomó indiai elefánt éjjel-nappal eszik, a napi 200 kilogramm füvet 15 kiló rizzsel turbózzák fel a felügyelők, ezt a hagyományos nepáli tésztaeledel, a mo-mo mintájára bambuszlevélbe csomagolják.

Muszáj etetni őket, állandóan követelik a kaját: lábukkal dobbantva jelzik, ha éhesek.

Gondoskodásra is állandóan szükségük van, a nap 24 órájában velük van egy felügyelő, egy elefánt mellett nyolcórás turnusban három mahut váltja egymást. Csak rájuk hallgatnak, gyakorlatilag együtt nőnek fel, idomulnak egymáshoz, tanulják meg a vezényszavakat.

Állatvédő teendőik mellett turistasétáltatást is vállalnak – mi inkább dzsippel mennénk mélyebbre a dzsungelbe, de végül úgy alakul, hogy mégis kipróbáljuk. Az állat nyakában ülő mahut mögé négyen férünk fel a kényelmesnek nem mondható ülőkeretbe. Egymásnak hátat vetve ringatózunk hol jobbra, hol balra, annak függvényében, hogy épp melyik lábát használja. Csak a faágakra kell vigyázni, hogy képen ne vágjanak, elefántháton egyetlen más állat sem jelent veszélyt. A sziesztázó őzek álmosan pislognak rá, de a rinocérosz, tigris sem támadja meg.

A fokozottan védett bengáli tigrisből közel száz van a chitwani nemzeti parkban, számuk tavalyelőtt csökkent le, amikor az árvíz megtizedelte az őzállományt, a tigrisek pedig ádáz harcot folytattak egymással a vadászterületért. Ez rendszerint egyikük halálával ért véget, 15 állat pusztult el így, meséli a mellénk rendelt vadőr. A legtöbb gondot nem is ők, hanem a rinocéroszok okozzák, éjszakánként rendszeresen megdézsmálják a helyiek veteményeseit, de emberre is támadnak.

A krokodillal szintén vigyázni kell, tele velük a folyó, de boát is látunk

– a fenségesen sétálgató páva már kellemesebb látvány. Este az itatónál azonban hiába várjuk a vadakat, kis csapatunkhoz egy népes kínai turistacsoport is csatlakozott, rettenetesen hangosak.

Kik a legjobb vendégek? – kérdezzük sok nációt látott túravezetőnktől. Az európaiak, amerikaiak és a japánok, hangzik a válasz, mindenre befizetnek és mindenre kíváncsiak. Az izraeliek büszkék, a hinduk hangosak, a kínaik is mindenre kaphatók, mert sok a pénzük, de őket semmi nem érdekli. A dzsungel biztos nem, állapítjuk meg, de más látványosságoknál is ugyanilyen közönyösek.

A helyi taharu törzs kultúrprogramja sem kelti fel érdeklődésüket,

melyre egy falusi kultúrházra hasonlító terembe terelnek össze, egyre másra felállnak, kimennek. Népviseletbe öltözött fiúk és lányok váltják egymást a színpadon, a tánc fő eszköze a bambuszbot, mellyel az évszázadok során a terményre támadó vadállatok ellen védekeztek – erre épül a helyi tánckultúra. Az előadás közös tánccal zárul, a Hare Krishna mantra dallamára a közönség egy része is feltódul a színpadra, nagyokat nevetünk, miközben az előttünk lévő helyi fiú lépéseit próbáljuk leutánozni. Csak a kínaiak nem táncolnak, a színpad előtt filmezik az „előadást”.

Chitwan tiszta levegője és nyugatiaknak szánt luxusa után nem könnyű visszatérni a katmandui szmogba. A hosszas, állandó rázkódást feltételező buszozás is lefárasztja kis társaságunk, így hazautazásunk előtt a fővárosban maradunk, próbáljuk kiélvezni a Szvajambunath közelségét, a nagyszerű ételeket, a vietnámi phohoz hasonló erőlevest, a thugpát, a főve és sülve egyaránt finom mo-mot, tavaszi tekercset. A hazainál jóval erősebb, ráadásul 650 milliliteres üvegben forgalmazott söröket, a Nepal Ice-t vagy Gorkhát. Az ízes masalateát és a forró gyömbér-citrom-méz keveréket – és persze, megvenni az utolsó ajándékot.

Thukpa, mo-mo és sztúpalátogatás – az utolsó napok programja. Rongylabdával focizó szerzetesgyerekek és kis csapatunk egy része az őket betegen is fogadó buddhista lámával, Sherab Gyalcen Rinpochéval.

Távozásunk napján alig búcsúzkodunk, a reptérre menet a buszsofőrrel még feltétetjük kedvenc nepáli slágerünket, majd megadóan vonulunk be az immár zsúfolásig megtelt katmandui reptérre, onnan pedig Dubaj nyugati világ felé nyíló luxustermináljába, mely Katmandu derűs nyomora után még mesterkéltebbnek és sterilebbnek tűnik. Egyikünk számára sem kérdés, hogy Nepálba még visszamegyünk.

A visszaúton fogadó dubaji luxus. Fotók: Kaszás János, Kósa-Szánthó Zoltán, Pap Melinda.

Köszönet értük és a felejthetetlen élményért Évinek és az utazócsoport tagjainak.

 

Hirdetés