Esszéisztikus, néhol kifejezetten regényes stílusú könyvet írt a székelyekről és Székelyföldről Száraz Miklós György; a budapesti Scolar kiadónál megjelent munkát nemrég erdélyi körúton is bemutatta. A Székelyek – történelemről és hagyományról műfajilag nehezen besorolható, széles merítésű – az őstörténeti hipotézisektől a művelődéstörténeti csemegéken vagy a vallásosság különböző formáin át a székely önszerveződés tradíciójáig sok mindent átfogó –, de mindenképpen élvezetes és informatív olvasmány, erdélyi szemmel nézve is.

Ami érthető is: az 1958-ban született Száraz Miklós György sikeres, József Attila-díjas író, remek regények szerzője.

Miért ír könyvet a székelyekről egy budapesti író? Milyennek látja Erdélyt és benne a Székelyföldet? Erről (is) beszélgettünk a szerzővel.

Édesapád, Száraz György Kossuth-díjas író sokat foglalkozott írásaiban Erdéllyel, lásd az Erdély múltjáról, jelenidőben című könyvét. Milyen szerepet játszott az apai hatás abban, hogy elkezdett érdekelni Erdély és a székelység?

Gondolom, fontosat. De azért más is volt. Hiszen nem apai, hanem anyai ági rokonaim éltek a magyar–román határon túl, a Partiumban, a Szilágyságban. Mi tehát először mindig édesanyám nővérééket látogattuk meg, onnan utaztunk tovább Kolozsvárra, Székelyföldre, Korondra, Farkaslakára, Csíkba. De ez az egész, hogy erdélyi magyarok, székelyek, felvidékiek, egyáltalán, határon túliak, ennek a tudása természetes volt. Nem tudom megragadni sem a pillanatát, sem az okát, hogy mikor és miért kezdett érdekelni Erdély vagy a Székelyföld.

Száraz Miklós György | Fotó: Bach Máté 

Arra sem tudnék válaszolni, hogy a nagycsaládom egyéb helyszíneit, az alföldi Mezőberényt, a Duna-menti Dunavecsét, a felvidéki Rozsnyót és Krasznahorkát mikor és hogyan… nem is találom a jó szót… szerettem meg? Hiszen ez valami más. Nem szeretet. Annál szorosabb. Mert még a nem szeretés is beleférne. Mindegy. Én ezt kaptam. A szüleimtől, nagyszüleimtől, nagybácsiktól és nagynéniktől. Nem úgy volt, hogy eldöntöm, ezt szeretem, ezt meg nem.

Gyerekkoromban apámék vittek magukkal, utaztunk ide meg oda, testvérekhez meg unokatestvérekhez, nyaralni, disznóvágásra, szüretre, temetésre. Az viszont tény, hogy Erdélyben az anyai nagynénémék után, meg közben és azzal együtt is, mindig apám erdélyi barátai következtek, Páskándi, Panek, Kántor Lajos, Kányádi, a két Lászlóffy, a korondiak, Páll Antal és Lajika, vagy éppen Tamási Gáspár bácsi, Kós Károly, a Szervátiusz-műterem Kolozsvárott, hosszan sorolhatnék nagyon ismert és ma már kevéssé ismerősen csengő neveket. Röviden: biztosan erős volt az apai hatás. De volt más is. Biztosan hajlam is.

A hajlam vitt rá ezek szerint arra is, hogy kora kamaszkorod óta bejárd Erdélyt: tudtommal néha egészen kalandos körülmények között formálódott az Erdély-képed. A már említett családi hatásokon túl mi vesz rá egy magyarországi fiatalembert a határon túli magyarokkal nem sokat törődő Kádár-rendszerben, hogy ennyire elkötelezetten kezdjen foglalkozni Erdéllyel?

A fiatalember kifejezés nem találó az akkori magamra. A „fiatalember”, úgy képzelem, érett és megfontolt. Tudja, mit akar, és tudatosan törekszik arra, hogy azt el is érje. Amikor én 14 és 18 éves korom közt nyaranta egy-egy hónapot Erdélyben töltöttem (időnként a Felvidéken), akkor minden voltam, csak érett és megfontolt nem. Talán kiábrándító, de nem balladákat, meséket gyűjteni, muzsikus mesterfogásokat ellesni akartam. Nem ezért mentünk. Kalandozni, tekeregni akartunk. Szülői és felnőtti felügyelet nélkül. Szabadon. Hosszan. Hetekig. Egy hónapig. Míg el nem fogy a pénzünk. Magyarországon akkoriban a vonalas telefon is luxus volt, sokan éveket vártak egy készülékre. Mobil még sehol. Ha egyszer mi Budapesten felszálltunk a vonatra, akkor valóban eltűntünk a szüleink szeme elől. Az első postai képes levelezőlapunk is úgy két hét után ért haza.

Besorolhatatlan műfajú, széles merítésű könyv | Fotó: Fall Sándor

Természetesen volt gőzös hazaszeretet is. Kamaszos, gyerekes elképzeléseink arról, hogyan kéne eltenni láb alól, fölrobbantani vagy lelőni a román kommunista-nacionalista diktátort. A nevét sem szeretem kimondani.

Nem két fiatalember tekergett az akkori Erdélyben, hanem két kalandra éhes kölyök. Jack London hobói és Jack Kerouac lebegtek a szemünk előtt. Nyilván ezért jutott eszünkbe az, hogy ne csak stoppoljunk, hanem a piros szemafornál veszteglő tehervagonokra kapaszkodjunk fel, meg lovas és bivalyas szekerekre.

Amúgy akkoriban minden erdélyi stoppolt, akinek nem volt saját kocsija. Olyan rossz és bizonytalan volt a közlekedés. Felvettek minket személykocsisok, szálfákat fuvarozó óriási teherautók, vadászok, árvizesek, erdészek, tanárok, papok, katonai tehergépkocsik vagy szerelők. Aludtunk blokkalji kazánházban, barlangban, várromban, templompadláson, favágóbarakkban a havason, esztenán, pásztoroknál, szénaboglyában, temetőben. De azért a legtöbbet házaknál. Románoknál, szászoknál, magyaroknál. A leginkább mégis székelyeknél. Családoknál, idős pároknál, de a legtöbbször éjjel a Szabad Európa rádiót nyekergető, magányos öregeknél.

És annak a két csóró, elkoszlott, kiéhezett, átfázott magyarországi kölyöknek mindenki mesélt. Másként, mint bárki másnak.

Kik és mit meséltek?

Meséltek a vadászok, erdészek. Mesélt a tanító, aki Torda alatt félreállt, és a kopott Dacia kormányára borulva sírt a két tizenhat éves magyarnak, hogy

„Kádár elfelejtett minket”, „Magyarország és a magyarok elfelejtettek minket”.

Meséltek a kis Ford-licence teherautók gázpedálját taposó székely sofőrök, akik derékig érő vízben, bőgő motorral, kétaraszos hullámot verve hajtottak át velünk együtt a tengernyi vízen a szomszéd faluba „a galambjuk”-hoz, aki várta őket. Meséltek a favágók az Egyes-kő fölötti nyers szálfákból rótt barakkokban, meséltek a Gyilkos-tónál a kocsmárosok. És legfőképpen meséltek az öregek, akik befogadtak minket. A gyerekeikről, akik meghaltak vagy disszidáltak. Meg a saját életükről.

Dean Moriarty Erdélyben, a Ceauşescu-rendszerben? Merész.

Mondom, kölykök voltunk. De tényleg így kezdődött. Kerouackal, Allen Ginsberggel, az Eper és vér című filmmel, Lindsay Anderson Ifjével, Easy Riderrel, ’68-as párizsi diáklázadásokkal. Mi persze nem bibapot hallgattunk, hanem Deep Purple-t, Stonest, King Crimsont, Emersont, Doorst, ilyesmit, aztán a legközelebbi barátaimmal, hogy ne azt szeressük, amit mindenki, úgy értem, minden fiatal, minden „kemény srác” szeret, tovább léptünk, a Bluesbrakerst, John Mayallt, a Creamet, Frank Zappát, Rory Gallaghert találtuk meg magunknak.

Páskándi Gézával és szüleivel 1972-ben

Aztán Erdély magával ragadott minket. Ott egy hónapra elfelejtettük mindezt. Olyan erős benyomások értek, olyan hihetetlen volt a táj, a hegyek, a havasok, a karámok, a hegyi legelők… És persze az emberek is. Autógumiból faragott bocskorú, tüszős-bekecses-fejszés, avas zsírszagú románok – különös volt, amikor harminc évvel később ugyanezt a sűrű szagot véltem felfedezni Tibet jakvajtól csöpögő kolostoraiban –, fürtös cigányok: gyönyörű emberek voltak, egészen más világ. Az építészet is. Az akkor még érintetlennek látszó székely falvak. Nem csak a kapuk. Az öreg házak is. Ma már nemigen van belőlük, csak mutatóba. A szász településeket akkor még valóban szászok lakták.

Nagyon erős volt ebben a közegben kölyökként egyedül, szabadon mozogni. A tapasztalás is erős volt. Kemény. Látni románt-magyart-szászt együtt békében, és látni azt is, amitől olykor felforrt a vérünk, vagy megszeppentünk, vagy éppen felfordult a gyomrunk.

Ha jól tudom, egyik nagyapád a Székely Hadosztályban harcolt.

Apai nagyapám. Ahogy apámat és engem, meg a dédapámat is, Száraz Györgynek hívták. 1900-ban született Rozsnyón. Kmetty Mária, a dédanyám, aki özvegyen maradt a négy gyerekkel, mert dédapám elesett 1916-ban az orosz fronton, szóval nagyapámat dédanyám a nagyváradi hadapródiskolába íratta be. Végzős kadét volt 1919 áprilisában, amikor a harmad- és negyedéveseket a Székely Hadosztály alá rendelték, és kivezényelték a román frontra.

Bátor ember volt. Kemény és nagyszájú. Kiderül azokból a visszaemlékezésekből, amiket az egykori hadapródok később írtak. Ott volt Köröstárkánynál is, ahol a román vérengzés történt, miután elvonultak. Kilencven magyart öltek meg. Húsz éves voltam, amikor meghalt. Jól ismertem, már amennyire bárkit is ismerhetünk. Szerettem. Sután hangzik, mert hát az ember szereti a nagyszüleit. Ő azért elég nehéz ember lehetett. Öregen is látványos izomzatú férfi volt. Fiatalon remekül focizott.

A székelyeket valamiért szerette. Talán a hadosztály miatt is? És, azt hiszem, elismerte az eszüket, élelmességüket, munkabírásukat. Amikor 1940 körül a vízivárosi, Kacsa utcai szódagyár – „Wagner Werner és Roham Első Budai Szikvízüzem” – üzemvezetője volt, akkor védte a székely kocsisokat a svábokkal szemben. Különben soha nem mesélt nekem sem az első, sem a második világháborúról.

A könyv kapcsán egyfajta „közvéleménykutatást” tartottál ismerőseid körében a székelység mibenlétéről. Milyen válaszokat kaptál, és te személyesen mire jutottál?

Közhelyeket is. Élelmesek, szívósak, kemények. Az egyik legszebb válasz csak ennyi volt: „Testvéreink”. Két székely baráttól is kaptam szépet, eredetit.

Egyikük azt mondta: „A székelység feladat. Megmaradni. Szeretetben.” Másikuk azt mondta: „Senki nem tud kaszálni úgy, ahogy apám tette, hogy odakötte magát a derekánál fogva szíjjal egy fához. Olyan meredek volt a legelőnk. Ilyenek vagyunk. Kétannyit hozunk ki a rosszabból.”

Én meg azt gondolom, a székelyek olyanok, mint mi, magyarok, mi meg olyanok, mint általában az ember. Csak a székelyek olyanabbak. Ha szomorúak, szomorúbbak. Ha vidámak, vidámabbak. Szélsőségesebbek. Adysan: életesebbek.

A székelyek előtt írtál könyvet a cigányságról, a zsidóságról is. Miért pont ezek a népcsoportok foglalkoztatnak, látsz-e kapcsolódási pontokat köztük?

Azért éppen ők, mert izgalmasabbak. Mert nehezebb a sorsuk. Mert sok szempontból perifériális helyzetben voltak vagy vannak. Mert erős, sajátos kultúrával rendelkeznek. Mert kemények. Mert sérülékenyek. Mert senkire nem szorulnak. Mert védelemre szorulnak. Mert önzők, összetartók, önfeláldozóak… Mert engem nagyon érdekel a múlt, a történelem, és náluk, mindőjüknél, nagyon is plasztikusan foghatók meg a dolgok. Nem tudom. Elég ennyi?

Mondjuk. De ha már különböző népcsoportok és tájak: világjáró ember hírében állsz, Andalúziától és Katalóniától Marokkón át Tibetig sok helyen megfordultál – úgy tudom, ez utóbbi helyen a kínai hatóságok tudta nélkül forgattatok is… Mennyiben személyes és mennyiben szakmai eredetű ez a világutazási szenvedély?

Sem ez, sem az. Nincs bennem ilyen szenvedély. Sőt. Bizonyos fokig, mondani is röstellem, hiszen képmutatásnak tűnik, sokszor azt érzem, inkább megvetem, lenézem a nagy „utazókat”. A „gyűjtőket”, akik semmiért járnak be kontinenseket. Nem lesznek többek, ám ez kit érdekel, viszont a hely sem kap semmit. Konganak, mint az üres konzervdoboz. Semmihez nem kerülnek közelebb, nem lesz közük, semmit nem adnak, semmit nem kapnak, még csak meg sem ismerik azt, ahol haszontalanul múlatják az óráikat. Ugye, milyen ellenszenves, amit mondok?

A Székelyek csíkszeredai bemutatóján, Lövétei Lázár Lászlóval | Fotó forrása: Kájoni János Megyei Könyvtár Facebook-oldala 

Lehet annak úgy húsz éve, hogy egyszer Andalúziában, Guadixban megfogadtam, nem utazom soha többet. Szégyelltem magam. Betolakodónak, szemetelő, arcátlan idegennek éreztem magam. Pedig soha nem szemetelek. Aztán mégis utazom azóta is. Tulajdonképpen baj. De azért igyekszem két dolgot betartani. Ha megyek, legyen ott valami „feladatom”. Dolgom. Ügyem. És sokszor térek vissza ugyanoda. Újra és újra. Az ismerős helyekre. Rómába. Andalúziába.

Térjünk vissza Erdélyhez. A Székelyek nem történettudományi vagy néprajztudományi munka, nem szakkiadónál jelent meg, de nem is mondható szépirodalomnak. Minek neveznéd és kinek szánod, milyen a könyv elképzelt „ideális olvasója”, ha van ilyen?

Ideális olvasó az, aki nyitott arra, amit mondani akarok. Aki nem azt keresi, amit már ő maga is tud. Nem ellenőriz, hanem érdeklődik. Az pedig mindegy, hogy magyar vagy székely vagy spanyol.

A műfajt pedig nem tudom. Azt szokták mondani-írni az ilyesféle munkáimról, hogy nem besorolhatók. Esszé, ismeretterjesztés, riport, tudósítás, regény, novella, minden együtt. Engem meg egyáltalán nem érdekel, hogy minek kell nevezni. Egyszer régen, a granadai-andalúziai könyvem kapcsán írta le egy újság kritikusa azt, ami nekem tetszik:

„…valahol az esszé és a lírai napló közötti értékes területén irodalomnak, tudománynak”.

Nekem jó ez így.

A könyv stílusa olvasmányos, és nagy erénye, hogy emberközelbe hoz olyan epizódokat, személyiségeket is, akik nincsenek annyira benne a köztudatban – vagy nem ebben a formában. Péchy Simon, a Bolyaiak, a Székely Hadosztály, az Ugron-féle székely puccs: hallatlanul izgalmas, filmre kívánkozó történetek ezek. Nem inspirálnak művészként, szépíróként?

Van olyan rész, amire másként gondolok. Derűsebben vagy elégedettebben. Például a balladákról írt kurta fejezet. A két Bolyai. Dózsa. A székely ácsok. Az udvarházleltárak és a kertek. Az erdő. És Csoma. Öt-hat éve elkezdtem egy Tibet-könyvet. Megírtam az első fejezetet. Hú, nagyon szeretem. Nem árulom el, miként, de abban Kőrösi Csoma is benne lesz. Félretettem. Kisregény lesz, mindössze száz-százhúsz oldal. De ez régi ügy, nincs köze a Székelyek könyvhöz.

A Székelyeket nemrég bemutattad egy erdélyi turnén is. Mit tapasztaltál, hogyan fogadták a könyvet és az abból kirajzolódó székelységképet maguk az érintettek: a székelyek?

Megható, lefegyverző szeretettel. Meg persze kíváncsisággal. Na, mit mutat nekünk ez a pesti ember rólunk?