Referendum 2038-ban: Adjunk-e szavazati jogot a szexrobotunknak?

Most még csak a nagy techvállalatok tudnak többet rólunk, mint esetleg mi magunk, pár éven vagy évtizeden belül a közvetlen tárgyi környezetünk, a használati tárgyaink fognak leginkább ismerni minket. Már ha megérjük persze. 

 

Közhely, hogy a Google és a Facebook arra használja az ingyenes használatért elkért vagy megszerzett adatainkat, hogy minél inkább a mi személyes szükségleteinkre célzott reklámokkal bombázzon minket a képernyőkön. Nem kizárt, hogy 

 

még eldönthettük, megveszünk-e valamit, és milyen legyen az a valami, amit meg akarunk venni. De miről fogunk dönteni, hogyan élünk és gondolkodunk akkor, ha a hűtőszekrényünk vásárol majd be helyettünk, mert leolvasta a joghurtunk vonalkódjáról, hogy lejárt a szavatossága, és látja a szokásos fogyasztásunk alapján, hogy mindjárt elfogy a tojás? 

 

És ez még csak a cuki forgatókönyv. Gondoljunk bele, ha nem a hűtőnk az egyetlen okoseszközünk, amely az interneten elintézi nekünk a napi bevásárlást az eladók nélküli webboltban, amelynek a címét se tudjuk, és ahonnan drónok pottyantják a küszöbünkre az árut. 

 

Az már kevésbé tűnik rózsásnak, ha a mérlegünk szavak nélkül megdumálja bluetooth-on a tükrös szekrényünkkel és a termosztáttal, hogy hát izé, kissé meghíztunk, ezért meggyőzik a hűtőt, hogy zsíros tej helyett soványat rendeljen, de mivel jön a hűvös idő, kérje el a bolti bónuszt, az egy számmal nagyobb, az aktuális közízlésnek épp megfelelő szvettert. A sokbites beszélgetésbe beleszól persze a fogkefénk is, hogy két érzékelője szerint szuvasodni kezdett a fogunk, és ugyan foglalt már időpontot nekünk a fogorvos robotnál, de meggyőzi a hűtőt, hogy törölje a bevásárlólistáról a túrórudit annak ellenére, hogy azt mi korábban kifejezetten kértük.

 

Óhatatatlanul efelé haladunk, egy ilyen okosotthon technikai feltételei már adottak, derült ki Seer László marketingszakértő előadásából. A BBTE közgazdaságtan karának oktatója öt perc alatt jutott el onnan, ahol a tűz használata még innovációnak számított, a már létező és sikeresen okos termosztátig. 

 

Ha már az idei Kommunikációs Napok fő témája a konvergencia volt, a szervező diákok adta címe pedig a KOMMvergencia, hétvégén azokra az előadásokra ültünk be a BBTE Kommunikáció Karán, amelyek azt vetítették előre, hogy a most még külön érzékelt világaink – az online és az offline, a digitális és a fizikai, a fikciós és a valósnak tudott – mekkora léptekkel rohannak egymás karjaiba.

 

 

 

Az amerikai polgárok online és offline viselkedése már 54 százalékban fedi egymást. Ezt 2017-ben mérték úgy, hogy ebbe az átlagba beleszámítanak a hetente egyzer szkájpoló nagymamák és az állandóan snapchatelő tinik is, tudtuk meg Kádár Magortól, a Kommunikáció Kar oktatójától. Ha csak az Instagramot nézzük, az amerikaiak online és offline viselkedésének átfedése közelíti a 60 százalékot.

 

A digitális világ több évtizede itt van velünk, és nemcsak hogy nem megy el, de egyre észrevétlenebbül olvad össze fizikai környezetünkkel. Már most zömében digitális formában hallgatunk zenét, tudunk pénz vagy bankkártya nélkül, a telefonunkkal fizetni, ebédet házhoz rendelni, stb. 

 

A sokféle felhasználói felület egyrészt munkát biztosít a sok kommunikációsnak és grafikusnak, másrészt még

 

Tudni fogjuk ezt akkor is, amikor a bennünk keringő sejtszintű szenzorok mérik, később esetleg a tudtunk nélkül továbbítják is a vérnyomásunk, vércukorszintünk stb. adatait az orvosunknak? Vagy épp bárki másnak, aki be tud jutni az adatgyűjtés vagy a továbbítás csatornáira: a hackereknek. Az orvosnak roppant hasznos, ha órára lebontva látja a vérnyomásunkat az elmúlt két hétben, de másnak az orrára azért ezt nem szívesen kötnénk.

 

Azt még nem teljesen értjük, miért létezik okosfogkefe, de az okosruha már most testhőérzékelője alapján húzza szorosabbra vagy engedi lazábbra saját fonalait, hogy mi kényelmesebben érezzük magunkat benne. Létezik, csak még épp nem terjedt el, mesélte Seer László.

 

Az okoshűtő még nem igazán futott be, mert egyelőre valamiért nem a hűtőnk képernyőjén akarjuk nézni a sorozatokat a Netflixen. Ami már sikeresnek bizonyult, és elterjedt, az például a fűtési szokásainkat magától kitanuló, alkalmazó és jobbító fűtésszabályozó, a Nest, amellyel távollétünkben is kommunikálhatunk.

 

 

Arra, hogy jobban megbízzunk majd a velünk és egymással is kommunikáló eszközeinkben, a feltörhetetlennek gondolt blockchain technika lehet a megoldás, valószínűsítette Seer László. Arra viszont nincs kézenfekvő megoldás, hogyan engedjük be ezeket az eszközöket, a robotokat, a mesterséges intelligenciát az életünkbe.

 

Fizikailag egyszerűnek tűnik: a telefonunkat, az autónkat, bringánkat vagy kedvenc hangszerünket gyakran saját testünk meghosszabbításaként érzékeljük, amikor használjuk, a részünkké válnak. De szeretnénk-e, hogy az autónk folyamatosan kommunikáljon a rendőrséggel?

 

Öt évbe tellett, míg jogilag megfogalmazták, hogyan számít lopásnak a szerzői jogot sértő torrentezés. Önvezető autója már szinte minden nagyobb techcégnek van, de azt még nem tudjuk, jogilag nem nyilvánvaló, kit kell felelősségre vonni, ha egy ilyen autó elüt egy embert.

 

 

 

Épp ezért fognak arról (is) szólni a választási kampányok 30 év múlva, hogy milyen és mennyi jogot adjunk a robotoknak, gyárthatnak-e és használhatnak-e digitális fegyvert a mesterséges intelligenciák – jósolta Seer László. (Ezért nem fog kimenni a divatból a filozófia, az etika, az emberjogi elméletek, a társadalomtudományok és úgy egyáltalán a vitatkozás – reménykedünk mi.)

 

hanem részei a világunknak, jelezte Bátori Anna, a BBTE Film és Televízió Karának oktatója, aki filmelméleti szempontokkal villantotta fel, hogyan bánunk a robotokkal a filmekben. A gólemtől vagy Frankeinstein történetétől a legújabb, bionikus robotokig, androidokig vagy ember-gép-keverékekig ezek létrehozása valamilyen halálmozzanathoz kötődik, utána is gyakran felnyitjuk őket, szaporodni viszont nem tudnak még a Westworldben sem. Az ember szolgáiként jelennek meg, sőt újabban rendszeresen fellázadnak, sorolta Bátorfi.

 

Azért is jó, hogy már ennyit gondolkodtunk regényekben, filmekben arról, hogyan éljünk együtt a robotokkal, és az egyik legjobb szerző, Isaac Asimov lefektette a robot-etika alapjait, mert ezek az elvek egyrészt jól hangzanak, és szinte minden robotos film alapként használja fel őket, másrészt a robotok tényleg megjelentek az életünkben, és tényleg gondolkodnunk kell róla, hogy mindig engedelmeskedjenek-e az embernek.

 

A huszadik század közepi Elektro már tudott dohányozni, különbséget tenni az emberi hangok között, Erica pedig már hírbemondónak készül, ismertetett meg minket a legújabb fejlesztésekkel Bátori. Aki maga személyesen megismerhette az emberi érzelmekre 2014-ben Japánban kifejlesztett Peppert, és rezzenéstelen arccal tesztelte, mit dekódol róla a robot. Pepper gondolkodott egy darabig, majd odament hozzá és megölelte. Pepper állandóan tanul, mesterséges intelligenciája saját szoftverjét is fejleszti.

 

 

Míg a külsejében is kedvesre dizájnolt, gyereknél alig magasabb Pepper kvázi szeretetrobot, ezért szociális intézmények, idősotthonok nagy sztárja, addig Amerikában már megalkották Harmony-t, az első, mesterséges intelligenciával ellátott szexrobotot, mesélte Bátori. Harmony rendes gésa, azaz a nyilvánvaló szolgáltatásokon túl tájékozott, tud véleményt formálni és saját magát fejleszteni. Egyik fejlesztője és felhasználója szerint nincs különbség a szexuális élményben, amelyet Harmony vagy amelyet egy húsvér nő tud számára nyújtani. (Csak hogy tudjuk, a pénzen kívül mi hajtja a robot- és AI-fejlesztést.)

 

Ennél már csak az ijesztőbb, hogy egyes új filmekben kezdtünk lemondani arról, hogy gondolkodjunk a robotokhoz fűződő viszonyunkról, vázolt egy új trendet Bátori. Már több tucat olyan film készült, amelyekben nincs logikus történet, csak akció, és robotok a főszereplők. A legismertebb ilyen a Transformers sorozat darabjai, ahol az autókból átalakult szörnyrobotok minden logika nélkül csépelik egymást, utazgatnak, látszólag történik valami a vásznon, de valójában csak értelem nélküli akció. És minél több az akciójelenet egy ilyen filmben, a kasszáknál annál sikeresebb, tudtuk meg Bátoritól, mert 

 

És ez valami nagyon ősi bennünk, gyermeki örömöt érzünk a mesterségesen létrehozott, de még felismerhető képek láttán, vezetett be minket Ármeán Otília, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának oktatója annak elméletébe, miért szeretjük a vásári kukucskáló dobozt, a traumaszkópot, kaleidoszkópot vagy épp a holografikus képeket. Ilyet már otthon is elő tudunk állítani okostelefonnal és egy átlátszó anyagból készült gúlával.

 

Ez utóbbi kifejezetten jó példája a kevert és összehajló valóságoknak, amelyek őt izgatják, minket és a diákokat jobban izgatott, mert kipróbálhattuk a kromatrópot vagy a világoskamrát, a camera lucidát. Ez utóbbinak ultramodern és ultravékony változatába néztünk bele, amelyet például rajziskolák diákjainak fejlesztettek ki: tükrei a velünk szemben lévő látványt az előttünk lévő papírra vetítették.

 

 

 

Azt, hogy mennyire élvezzük, ha két teljesen különböző világ összeér (de még érzékeljük a különbségüket), azt a magyarországi HBO is kihasználta egyik legzseniálisabb és legpimaszabb PR-fogásával. Ha jól értettük Pinczés-Pressing Ádám előadásából, az Aranyélet című sorozattal az volt a vállalat egyik célja, hogy az HBO GO-ra szoktassa a nézőket. 

 

Az elsöprő sikerű sorozatnak ez simán ment, és megengedték maguknak nemcsak a platformok, hanem a világok keverésének is a luxusát. Például interjú jelent meg a Forbes magazinban az egyik maffiózó főszereplővel. Nem az őt alakító színésszel, hanem a szereplővel. Az egyik csavar: a szereplő addigra már meghalt a sorozatban. A másik csavar: ez lett a Forbes második legolvasottabb anyaga abban az évben.

 

Nem ez volt az egyedüli ilyen PR-húzásuk: a magyarországi önkormányzati választások előtt egy héttel választási kampányfilmet jelentettek meg a neten. Az egyik főszereplő polgármesterként indult a fiktív településen, de a kampányklip nem a sorozat részeként, az egyik epizódban tűnt fel, hanem ugyanúgy a YouTube-on, mint bármelyik valós jelölt kampányában.

 

 

Az ilyen cselekért és a fentebbi kérdésekért szeretünk járni a Kommunikációs Napokra. Ami nem is komoly, de nem is kamu konferencia: a mindenkori harmadévesek szervezik szakmai gyakorlatként. Legtöbbször észre sem vesszük, hogy ők most gyakorolnak, ahogy idén is remekül konvergált az ő tanulásuk a mi szórakoztatásunkkal.