Otthon lenni vagy nem lenni Kárpátalján

Kárpátaljára látogatni egyfajta időutazás. A nyitott határokhoz szokott európai uniós polgárnak már azt is nehéz megemészteni – az egészen fiatalok számára ez a tapasztalat szinte teljességgel hiányzik, de az idősebbek emlékezetében is kezd elhalványulni –, hogy a határátkelés nem egyenlő egy gyors személyi igazolvány- vagy útlevélvizsgálattal, hanem több ellenőrzőponton, állig felfegyverzett határőrkatonák gyűrűjében juthat át a térség egyik legfiatalabb szomszédállamába – a Trianon utáni Kárpát-medence legmostohább sorsú magyarlakta területére.

Beregszász határában rovásírásos tábla fogad...

Kárpátaljára persze nem afféle „katasztrófaturista” meggondolásból járok vissza, amikor csak tehetem, nem az itthoni állapotokhoz képest is rettenetesen elhanyagolt közutak, a (még mindig) szembejövő rozzant Zsigulik és Moszkvicsok látványa miatt, egy olyan miliő miatt, amely

egyesekben a kilencvenes évek elejének romániai állapotai iránt ébreszthet indokolatlan nosztalgiát.

Kárpátalja – „polkorrektebb” megnevezésben Kárpát-Ukrajna – ennél sokkal több: az itt megismert kiváló emberek mellett magyar történelmi emlékhelyek sokaságát is jelenti, az erdélyi vonatkozásokkal is bíró (hiszen a Rákóczi-szabadságharcban kulcsszerepet játszó) munkácsi vártól a honfoglalás szimbolikus helyszínéig, Vereckéig.

Az erdélyi kötődés egyébként több helyütt is felbukkan: Beregszász egyik magyar tannyelvű gimnáziumát Bethlen Gáborról nevezték el, és általában véve a kárpátaljaiak elég sokat tudnak Erdélyről: jóval többet, mint, a nagy átlagot tekintve – pironkodva be kell vallanunk –, mi tudunk róluk.

És jelenti mindenek előtt azt a közösségi élniakarást,

amely ebben az igazi „végvári” helyzetben, az elmúlt években tetőzött jogfosztások és támadások dacára is jellemzi az egyre fogyatkozó számú kárpátaljai magyarságot. Pedig néhány évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy minden nehézség ellenére Kárpátalja – Ukrajnán belül legalábbis – a „béke szigete” maradhat.

Bethlen Gábor mellszobra az erdélyi fejedelemről elnevezett beregszászi gimnázium udvarán (a szerző felvétele)

A Kárpátok alatti terület – amelyet a trianoni békediktátum eredményeként négy megyéből, Máramarosból, Ungból, Beregből és Ugocsából vontak össze – a huszadik században számos kataklizmának volt kitéve, az Osztrák-Magyar Monarchiától Csehszlovákiához került, majd a magyarlakta területei rövid ideig Magyarországhoz, hogy a háború után a Szovjetunió részévé váljék, és megízlelje mindazon „jótéteményeket”, amelyeket a szovjet típusú kommunizmus hozott, a kollektív bűnösség elvére építő sztálini etnikai tisztogatástól a málenkij robotig.

Az államilag vezényelt asszimilációs politika már a csehszlovák időkben is megkezdődött a magyar területeken végbement masszív betelepítésekkel, változó sikerrel. Ma, jóindulatúan számolva, mintegy 150 ezer magyar él Kárpátalján – a Monarchia idején ez a szám még 262 ezer körül volt. A Szovjetunió felbomlásával remény nyílt valamiféle újrakezdésre, ám a 2014-es narancsos forradalom, a Moszkva-barát rezsim bukása, majd a donbászi háborús konfliktus kialakulása utáni helyzet riasztó változásokat tartogatott a kárpátaljai magyarok számára.

Zrínyi Ilona és a kis Rákóczi Ferenc szobra a munkácsi várban (forrás: Wikipédia)

Hallottam olyan helyzetértékelést is Kárpátalján, miszerint

„Trianon óta nem volt ekkora a baj”:

és bár ez első hallásra túlzásnak tűnhet, az identitását az oroszellenességre építő, egyfajta megkésett nemzetépítési projektet végrehajtó új ukrán állam kisebbségellenes törekvései ismét csak a kilencvenes évek legrosszabb folyamatait idézik egy romániai magyar számára – sőt, talán még a nyolcvanasokat is. Az új – külpolitikájában Nyugat- és Európa-barát, kultúr- és oktatáspolitikájában élesen nacionalista – ukrán hatalom egyik első intézkedése volt, hogy eltörölte a nemzeti kisebbségek számára előnyös nyelvtörvényt, amely 10 százalékban állapította meg az anyanyelv-használati küszöböt – ezt a mostani törvénykezés 32 (!) százalékra emelte.

A magyarellenes atrocitásoknak se szeri, se száma:

a skála a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) ungvári székházának Molotov-koktélos megtámadásától, az ukrán nacionalisták beregszászi zászlótépkedésétől a vereckei honfoglalási emlékmű és más magyar jellegű emlékhelyek, épületek megrongálásán át a kárpátaljai fociválogatott elleni nevetséges terrorizmusvádig (lám, nekik is vannak „terroristáik”) és megtorlásig tart. A magyarellenes támadásokkal kapcsolatban – különösen az ukrán kormányzat részéről – rendre felmerül az orosz provokáció gyanúja, ennek élét, az esetleges részigazságok ellenére, némiképp csökkenti, hogy a kijevi hatalom nagyjából mindent orosz provokációnak minősít, ami kínos helyzetbe hozhatná az ukránokat a nemzetközi közvélemény előtt.

Így nézett ki a KMKSZ ungvári székhelye a gyújtóbombás támadás után

Nemrég pedig az a döbbenetes hír járta be a magyar és világsajtót, hogy ukrán fiatalok megtámadtak egy kárpátaljai magyar romákból álló tábort Lemberg (ukránul Lviv) mellett, egyiküket, egy 24 éves fiatalt meg is ölték. („A boncolás eredménye szerint a fiatal férfi hasát felvágták, beleit kiontották, a fejét is több késszúrás érte, így esélye sem volt túlélni a támadást” – írja helyszíni riportjában Lukács Csaba.)

Minderre a „koronát” természetesen a tavaly ősszel elfogadott új ukrán oktatási törvény tette fel:

a jogszabály – amely ellen Magyarország, Románia és Lengyelország is tiltakozott, és amely miatt a magyar kormány hónapok óta blokkolja Ukrajna NATO-hoz való közeledését – értelmében a kisebbségek csak az elemi iskolában használhatnák az anyanyelvüket, az általános iskola esetében (5-9. osztály) a jogszabály előírja a fokozatos áttérést a tantárgyak többségének ukrán nyelvű oktatására.

Az ukrán nyelv egyeduralkodó státusát megerősíteni hivatott törvény nyilvánvalóan az oroszok ellen irányul elsősorban, de „járulékos áldozataivá” válhatnak az olyan, kisebb létszámú nemzeti közösségek is, mint a magyar vagy a román. (Annak a felvetésétől most tekintsünk el, hogy ha kizárólag az oroszokat sújtaná a törvény, az elfogadható lenne-e.)

„Sem a Trianon utáni csehszlovák, sem a kommunisták által uralt szovjet korszakban nem nyúltak hozzá az oktatási rendszerünkhöz,

mindez a 2014-es fordulat után, napjainkban fog bekövetkezni. A törvényt tavaly szeptemberben már elfogadták, de a bevezetésével még hezitálnak, huzigálják az orrunk előtt a mézesmadzagot, lebegtetve, hogy az időpontot kitolják 2023-ra. Ám ha a parlament ettől eláll, szeptembertől a törvény életbe fog lépni” – vázolja fel a kilátásokat Dupka György író, történész, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója, a kárpátaljai kulturális és közélet fáradhatatlan szervezője.

Nyelvterületek Kárpátalján (Molnár József és Molnár D. István etnikai térképe, 2011)

Dupka, aki a közelmúltig maga is aktívan politizált – több ciklusban tartományi és települési képviselő volt, a KMKSZ alapítója –, azt sem rejti véka alá, hogy a törvény gyakorlatba ültetésével komoly gondok lesznek. „Képzeljék csak el a szülőfalumat, Tiszabökényt, a péterfalvai polgármesteri hivatalhoz tartozó társközségeket: Farkasfalvát, Péterfalvát, Tivadarfalut, Forgolányt – az itt élő 5500 színmagyar számára hogyan lehet ötödik osztály után csak ukránt tanítani, amikor a tanintézetekben nincs felkészült ukrán pedagógus, se tankönyv, se ukrán szemléltető eszköz? Városokban ez még könnyebben megoldható, mivel egy kilométeren kívülről csak ukrán iskolába íratható a gyerek, azon belül az ukránok mehetnek a magyar iskolába, s abból is ukrán lesz” – fakad ki.

Hasonló véleményen van Lőrincz P. Gabriella költő, a kárpátaljai új magyar írónemzedék vezéregyénisége is: „Amint a törvény hatályba lép,

a kárpátaljaiak kiskapukat keresnek majd, elég találékonyak vagyunk az ilyen helyzetekben.

Biztos vagyok benne, hogy egy magyar ajkú tanár magyar gyermekeknek, akik magyar közösségben élnek, nem fog és nem tudhat ukrán nyelven matematikát tanítani. Én szülő vagyok, biztosan az lesz az első lépésem, hogy a fiamat Magyarországon taníttatom tovább, sokan döntenek majd így.”

Majd hozzáteszi: azt sem tartja kizártnak, hogy épp ez a cél, az újabb generációk elüldözése, hiszen sokan féllábbal már most is Magyarországon élnek, az oktatási törvény lesz számukra az utolsó csepp a pohárban. „Elmennek. Maradnak az idősek, maradnak azok, akiknek nincs gyermekük, és ennyi. Nem lesz tovább. Utolsó szalmaszálakba kapaszkodunk. Nyilván nem érzi ezt így, akinek a gyermeke még nem iskolás vagy már felnőtt gyermeke van, és persze ez egyfajta tabutéma is. Nem mindenki vállalja, hogy így gondolja. Félnek, ha kimondják, akkor a valóságosabb lesz” – fogalmazza meg keserűen.

„Resztoran Szojuz”: a múlt relikviái még ott figyelnek Kárpátalján is (a szerző felvétele)

„Nem is adnak lehetőséget az ukrán nyelv elsajátítására. Kedvezőtlenek a feltételek, ezek mellé párosul a minket ért atrocitások feldolgozatlansága, a megtorlások hiánya. Mindez így együttesen egy olyan erős ellenszenvet gerjeszt a gyermekek tudatalattijában, amit nem fognak feldolgozni” – teszi hozzá. Ezzel el is érkeztünk

a kárpátaljai magyarság egyik legégetőbb problémájához: az elvándorláshoz,

amelynek anyagi és politikai okai egyaránt vannak. „A helyzet hasonló a néhai 90-es évekbeli Jugoszláviában történtekhez: amikor ott a vajdasági férfiakat megpróbálták besorozni a horvátokkal is hadban álló osztagokba, azok mindjárt a szomszédba, vagyis az anyaországba szöktek. Kárpátaljáról most a mi fiataljaink is a menekülést választották, s külföldre távoztak. Hiába van fegyverszünet, azt a rengeteg kiáramlott fiatalt még hazahozni se lehet, mert félnek. Családok mentek szét, hiszen családos apák is megkapták a behívót. Az egész olyan, mint 1944 után, amikor 40 ezer férfit hurcoltak el” – világít rá az okokra Dupka. Ezt a (polgár)háború előli menekülési folyamatot tetőzheti be a jogfosztó oktatási törvény által teremtett helyzet...

Ukrajna hőseinek fala Beregszászban (a szerző felvétele)

Ám azt is hozzáteszi, hogy az ukrán lakosság körében sem sokkal jobb a helyzet: a kivándorlás, a hosszútávú külföldi vendégmunka körükben is tömeges méreteket öltött. A rendszerváltás előtt 52 milliós lakosság leapadt 35 millióra: mintegy hatmillióan Oroszországba, hárommillióan Lengyelországba mentek, és akkor még nem beszéltünk a Spanyolországba, Olaszországba „emigráltakról”.

A vendégmunkás létforma a magyarok körében is hódít:

„Az otthonmaradás a legnagyobb kihívás.

Nem tudunk már megbirkózni ezzel. Már az általános iskolás gyermekek is azt tervezik, hogy hogyan mennek majd egy külföldi gyárba dolgozni. Néhányan még elkezdik az egyetemet, főiskolát, s aztán a nehezen megszerzett diplomával a kezükben állnak be valamelyik csokoládé- vagy kábelgyártó cégbe, esetleg malteros vödröt ragadnak, külföldön”, mondja Lőrincz P. Gabriella.

Nem csoda tehát, hogy amikor a közérzetéről kérdezem, a válasz nem túl szívderítő: „Nem panaszkodnak az emberek, egymásnak sem. Mind tudjuk, hogy mindenkinek rossz. Minden családból egy vagy több ember külföldön vállal munkát. Nagyon kevesen térnek haza, van egyfajta kimondatlan keserűség, üresség. Leginkább a beregszászi temetőn látszik a város helyzete, mindent fölvert a gaz. Sokan már csak félévente járnak haza,

ilyen a közérzet, minket is ellep a gyom, gondozatlan sírok lettünk.”

Ezek a szavak kétségkívül végtelenül keserűek, a helyzetértékelés borúlátó (vagy nevezzük inkább realistának?), az ottani magyarokat mégsem úgy kell elképzelni, mint akik naphosszat a dicső múlton búsonganak: annyi életerővel, életszeretettel, derűsen konok kitartással szinte sehol másutt nem találkoztam, mint Kárpátalján.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola homlokzata (a szerző felvétele)

Abban megegyeznek a kárpátaljai magyarok, akikkel hosszabb-rövidebb ideig beszéltem, hogy Magyarország segítsége elengedhetetlen a megmaradásban – és ezt eddig többnyire meg is kapták. Aki járt már Kárpátalján, tudhatja, hogy az ottani magyar intézmények – köztük az impozáns, Beregszászon működő II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola – nem működhetnének az anyaország anyagi és politikai támogatása nélkül. Ahogy Lőrincz P. fogalmaz, „azt mondják, kétszer ad, aki gyorsan ad, Magyarország pedig gyorsan adott és ad”. A magyar állam által elindított Egán Ede gazdaságfejlesztési programnak kulcsszerepe lehet a térség gazdasági fellendülésében, sajtóértesülések szerint azonban az ukrán belügyi szolgálat máris eljárást indított a kezdeményezés ellen, mivel szeparatista akciónak tartja azt.

Hogy mindez mire lesz elég, és hogy mennyire marad erős a kárpátaljai magyarokban a szülőföldön való boldogulás ösztöne, olyan politikai, gazdasági, kulturális folyamatoktól is függ, amelyek finalitását, és azt, hogy milyen kihatással lesznek az ottaniak változó közérzetére, nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen megjósolni. Kárpátalján – mint azt önök már bizonyára tudják – magyarul mérik az időt. Egyelőre.