Nekem az Apáczai volt Az Iskola. Nem a Báthory, vagy ahogy akkoriban épp nevezték: a 3-as számú Matematika-Fizika Líceum. Pedig oda is járogattam. Csak éppen marslakónak néztek. Hogy az akkori oszit idézzem: A bő mellényű tizenkilencesek. Ezt mindjárt elmagyarázom. A lényeg: igen gyakran éreztem magam úgy, mint amit a kutya kiokádott.
És az Ady-Șincai Líceum sem. Pedig oda is járogattam, miután a Báthoriból kiestem. (Akkoriban tizedik végén is volt felvételi.) Sőt, mi voltunk az utolsó magyar (fél)osztály, amely a Gaudeamust danolászva kilépett az iskola kapuján. De itt még marslakónak sem éreztem magam. Jártam bele. Muszájból.
Az Apáczaiban éltem át mindent, amit egy boldognak nevezhető kölök átélhet.
Itt lettem szerelmes, először életemben. És másodszor is. Első szerelmem tárgyát Katalinnak hívták. És nem egyedül voltam szerelmes belé. Voltunk vagy tízen, pöpec harmadikos rómeók. Akiknek ugyan nem voltak kész, se félkész udvarlási formuláik, viszont elhatározták, hogy ők biza megcsókolják szívük hölgyét. És megvárták az iskola kapujában. És rávetették magukat. Irtó nagy cirkusz lett a dologból.
A második szerelmem tárgyát Csillának hívták. Ekkor, pöpec hetedikes rómeóként már rendelkeztem egy-két udvarlási formulával. Neki ajándékoztam azt, ami akkoriban a legnagyobb szentségeim közé tartozott: egy Farkas Bertalan űrutazását dicsőítő matricát. Csilla közönyösen elfogadta, megköszönte, aztán nem állt többet szóba velem.
Na várjunk. Mindez nem is az Apáczaiban történt. Hivatalosan legalábbis.
1975-ben kezdtem a Király utcai épületbe járni. Az iskola hivatalos neve akkor épp az volt, hogy 3-as számú Líceum. Irtó ijesztő volt az a sok nagy ember. Herkulesnyi ötödikesek, trollméretű kilencedikesek, óriás tizenkettedikesek. Aztán, valamivel később feltűnt, hogy az iskola kisebb lett. Összement. Eltűntek az óriások. Meg a trollok. Egy tollvonásra. 1983-ban, amikor herkulesnyi nyolcadikosként kiléptem onnan, az iskola hivatalos neve épp az volt, hogy 19-es számú Általános Iskola. Innen származott a Báthory-beli marslakó-nevünk is: a bő mellényű tizenkilencesek.
Az iskola tovább töpörödött, miután otthagytam. Ha nem is számbelileg.
1984-ben a „szomszéd” Emil Racoviță Líceumból hat elemi osztályt átdobtak az Apá… izé, a 19-esbe. Mint egy „multikulturális” gránátot. Ott is maradtak szépen, egészen 1998-ig, amikor is visszadobták őket a Racovițába. Ekkor az iskolát már hivatalosan is Apáczai Csere János Elméleti Líceumnak hívták.
Később a gyerekeim kezdtek az Apáczaiba járni. Az egyik 2014-ben, a másik 2017-ben. És ők látták, testközelből, ahogy az iskola megnőtt. Kitöltötte a rendelkezésre álló szűk teret. Én is elmentem, a bő mellényű tizenkilences. És
giccsbe hajló érzelmekkel jártam be a nagyra nőtt Apáczait.
Hiába na, ezek a pillanatok már csak ilyenek. Akárhányadszorra is.
Ja, még valamit tanultam meg az Iskolában, annak idején. Ami fontos ma is. Megtanultam bízni az emberekben. És most akkor ezzel a bizalommal állok ebben a melák nagy Iskolában. Bízom abban, hogy az Iskola nem fog megint összemenni. És nem feltétlenül azért, mert valami bűnrossz viccként, összedől. És nem is azért, mert ismét behajít valaki egy multikulturális gránátot. Abban bízom, hogy nem fognak elfogyni belőle a lelkek.