Boros Zoltánt a szélesebb közönség főként televíziós szerkesztői munkásságáról ismeri, illetve arról, hogy a 70-80-as években ő volt a romániai magyar könnyűzenei szcéna legfőbb szervezője – értve ez alatt nemcsak a pop-rock világát, hanem más, „alternatívnak” számító műfajokat is, a dzsessztől a régizenéig.
A Főtér egyik fontos anyagának tartom azt a kétrészes összeállítást, amelyben vele elevenítettük fel ezt a mára elsüllyedt világot, és amelynek kezdeteiről Boros a szerdai kolozsvári estjén azt mondta:
„úgy tettünk, mintha lett volna [erdélyi magyar könnyűzene], és lett is”.
A Györkös Mányi Albert Emlékház zsúfolásig telt termének közönsége előtt azonban Boros Zoltán, az alkotó, a kiváló dzsessz-zongorista és zeneszerző mutatkozott be, Szép Gyula operaigazgató moderálásával ugyan, de egy nagyon rigurózus, öntörvényű forgatókönyvet követve: a kivetítőn fotók és videófelvételek voltak hivatottak feleleveníteni életének és pályafutásának főbb stációit.
Boros Zoltán, Szép Gyula és – a kivetítőn – Győry Klára|Fotók: Boros Veronika
Az, hogy zongorista lett belőle, nem meglepő – mondja Boros –, hiszen egy zongorától két-három lépésre született: egy dél-bihari település, Gyanta parókiáján, a helyi református pap fiaként, közvetlenül a második világháború kitörése előtt. Miután 1944 szeptemberében az átvonuló román csapatok felégették a parókiát és kivégeztek 45 lakost, egy ideig Váradra került, majd felvételizett a Bolyai egyetem bölcsészkarára, ahol olyanok voltak a csoporttársai, mint a költő Szilágyi Domokos vagy a Kalevala-fordító Nagy Kálmán.
„Bölcsészkarrierje” mindaddig tartott, amíg az ’56-os megmozdulásokban vállalt szerepéért ki nem rúgták az akkor már a Babeșsel való egyesítés előtt álló egyetemről. Ezután fordult a zenélés felé, először a iași-i, majd a kolozsvári konzervatórium hallgatójaként. Itt egyébként máris jazz bandet alapított, amellyel ilyen jó kis muzsikát játszottak ’66-ban:
Boros Zoltánnak mindenről vannak történetei: mesél a váradi évekről, amikor színdarabokhoz írt kísérőzenét; a tengerparti zenélésről, amikor Mamaián nyugati turistáknak muzsikáltak, többek közt Aura Urziceanuval együtt; a Földközi-tengeri körútról, amikor hajón és kikötőkben léptek fel; vagy a különleges ’69-es évről, amikor – a rendszer rövid ideig tartó „felpuhulása” következményeként – annyi minden történt egyszerre: beindult a bukaresti televízió magyar adása, A Hét című folyóirat, a Kriterion könyvkiadó – majd később a ploiești-i dzsesszfesztivál, illetve az erdélyi magyar könnyűzenei élet legfontosabb színterévé váló Siculus táncdalfesztivál vagy a csíkszeredai régizene fesztivál (ehhez kapcsolódóan pedig a néhány éve újra kiadott Énekben hallottam című régi magyar világi énekgyűjtemény).
A ’74-ben Nagyszebenbe költöztetett dzsesszfesztivál – amelyen ő először szerkesztőként, aztán fellépőként is részt vett – a szellemi disszidensek igazi találkahelye volt: itt keresték egymás társaságát mindazok, akik szűknek érezték a rendszer fullasztóan zárt kereteit, a nem kifejezetten zene-közeli szubkultúrák képviselői is.
A „szabadság kis köreiről” van szó, amilyenek a nudisták voltak vagy a barlangászok, akiknek a hobbija lehetőséget teremtett a szabadabb beszédre, hiszen „a barlangban nincs lehallgatókészülék”.
Apropó lehallgatás: őt a szebeni fesztiválon mindig a szálloda 207-es szobájában helyezték el. Egyszer a recepciós véletlenül egy másik szobába küldte, aztán kétségbeesetten irányította vissza a megszokott helyére…
Aztán eljött a ’89-es változás is, amit Boros a bukaresti tévé épületében, tankok gyűrűjében élt át; majd a marosvásárhelyi pogromkísérlet és a bányászjárások. A legfájdalmasabb azonban az volt, amikor egymás után kezdtek kihullani a csontvázak… a szekusdossziékból. Szilágyi Domokos egykori jóbarátjának ebből a tapasztalatból inspirálódott, ‘besúgók és besúgottak, megfélemlítők és megfélemlítettek’ sajátos közös sorsáról szóló, komor dzsesszfutamokkal kísért szerzeményét Bogdán Zsolt tolmácsolta drámai erővel.
Közben pedig peregnek a képek, zenék, másoknak írt dallamok, eltávozott vagy még köztünk levő kollégákkal való nagy közös zenélések, Boros Zoltán élete: a dzsessz. Amely, mint meséli, talán azért válhatott annyira fontossá számára, mert ez a széttöredezett, majd újra összeálló hangkavalkád saját családjának sorsát kínálja párhuzamként:
„Az élet tehát olyan, mint a dzsessz – vagy a dzsessz olyan, mint az élet, ahogy tetszik.”
