Azt, hogy életművész, inkább ő szokta mondani magáról, nem mások róla, mert ez a szó közkeletű használatban léhűtőt jelent, akiről nem tudni, miből él, mégis mindig van pénze – vezeti fel László Noémi moderátor Márkus János estjét, akit a védjegyévé vált hosszú rőt szakálla okán többnyire Barbarossaként ismernek. Márkusra azonban nem áll ez a meghatározás, hiszen sokan tudják róla, hogy a patinás bécsi aukciósház, a Dorotheum szakértője, hírneves hangszer-restaurátor és hangszerkészítő mester.

Az életművészet az ő felfogásában azt jelenti, hogy az élet: művészet, de ez fordítva is igaz, a művészet is élet, bár néha „maximális szart is produkál”. Aki így gondolkodik – fejtegeti Márkus –, az maga szabja meg „saját káoszának rendjét”, nem hagyja azt a véletlenre.

„Semmit sem kell, csupáncsak meghalni”

– idézi egy korábbi maximáját beszélgetőtársa. Ő maga ennek szellemében próbált élni mindig, ezt jelzi az is, hogy már egészen korán sajátos viszonya alakult ki az oktatási intézmények kötött rendjével szemben, tudását nem annyira a tanulás bevett, intézményes útján szerezte, inkább – a reneszánsz emberideált követve – tanoncként, inasként elleste a különböző mesterektől.

Márkus Barbarossa János és László Noémi a Bulgakovban | Fotó forrása: Facebook

Barbarossa kiváló mesélő, aki könnyedén eléri, hogy történetei – bármily meghökkentőek legyenek, és valljuk be, vannak ilyenek szép számmal – mintegy megelevenedjenek a hallgatósága előtt. Érezzük a nagymama cukrászsüteményeinek illatát a nagyváradi Astoriában, ahol Juhász Gyula csapta neki a szelet; a szilágysomlyói zárda hűvösét, ahol kisgyerekként nevelkedett; a kukoricacsuhé puha tapintását, amely, bevallása szerint, első gyermekkori emléke; a szilágysági román asszonyok által hozott házialma naftalinszagát; az iskolakerülés közben látogatott órásmester műhelyének titokzatosságát; a véső találkozását a kővel a Rulikowski temetőben.

És bár először a kővel találkozott – sőt, bevallása szerint, még hangszert is készített belőle –, a fa az igazi világa, művészi praxisának közege, ami egy régiségkereskedőtől és hangszerszakértőtől nem meglepő.

„Más korokban lehet, hogy akasztófa-készítő lett volna belőlem”

– jegyzi meg, némi derültséget okozva. Így azonban olyan ember lett belőle, aki a műtárgyak korát és állagát határozza meg, hiszen a 18. századig elég kevesen írták alá a műveiket, ezért nehéz beazonosítani a szerzőt vagy a készítés idejét.

Az, amit mi Rubens műveinek ismerünk, valójában egy műhelynyi festőinas kollektív munkája, akik a mester útmutatásai alapján dolgoztak – ismerteti Barbarossa a művészettörténeti adalékokat, majd kijelenti: sokan az írók közt is ezt teszik, mai napig. És nemcsak a Bibliáról van szó, amelyet „irodalmi titkárok” serege alkotott, hanem olyan kortárs – bár már halott – szerzőkről is, mint Umberto Eco (aki ezt – lepi meg a közönségét Márkus – maga árulta el neki).

Ha már irodalomnál tartunk: Márkus Barbarossa – bár számos verseskötete jelent meg, sőt egy regénye is, a kilencvenes évek Music Pub körüli kolozsvári művészvilágát megrajzoló Fidelius – viszonylag későn kezdett publikálni, azt is csak a fiai unszolására.

Addig viszont már ismert dalszerző volt, a folkzene erdélyi képviselője, a sepsiszentgyörgyi színház művésztársulatának „bohóca” – mint mondja, életében több mint 400 dalt, dalszöveget írt (a hetvenes évek romániai magyar pop-rockzenéjéről bővebben itt és itt olvashatnak).

1984-ben távozott az országból, Bécsben élt a rendszerváltásig, azóta pedig kétlaki életet folytat, állandó mozgásban az osztrák főváros és Erdély között, mert Magyarországot csak afféle „átutazó területnek” és „vidéknek” tekinti, ahol sosem élt és nem is szeretne. De otthon tud lenni lényegében bárhol a nagyvilágban: ha már történetmesélés, mintegy bónuszként még elmondja az általa viselt mellény csodálatos történetét, amelyet egy marokkói költőtől kapott ajándékba.

Nem hiába nevezik sokan világcsavargónak, „erdélyi garabonciásnak”, említi meg László Noémi, aki zárszóként Molnár Vilmos Barbarossáról írt szavait idézi: „Nem sok emberről keringenek legendák már életében. Barbarossáról igen. A kevésbé hihetőekről időnként kiderül: ráadásul még igazak is.”