A Mikron együttes zenél - Zenés karaván, Szejkefürdő
Játsszuk újra
Szerző: Fall Sándor, Papp Attila Zsolt
2017. február 17. péntek, 17:57
Ha van a diktatúra korabeli romániai magyar könnyűzenei szcénának jó ismerője, egykor fáradhatatlan szervezője és részese, az Boros Zoltán. A vele készült beszélgetés második részét olvashatják.

Boros Zoltán tévés szerkesztő, zeneszerző-zongorista, filmrendező – és nem utolsó sorban a 70-80-as években az erdélyi/romániai magyar könnyűzenei élet kulcsfigurája. Nemrég Játsszuk újra címmel sorozatot indított a bukaresti magyar adás keretében, amelyben hajdani zenei műsorok szereplőivel beszélget a „régi időkről”, és segít tévés kollégáinak az archív felvételek azonosításában, rendszerezésében - mint mondja, a Román Televízió magyar adása elévülhetetlen érdemeket szerzett az archívum karbantartásával és közkinccsé emelésével.

Most a vele készült beszélgetés második részét olvashatják. Az első rész ide kattintva érhető el.

Bár a paletta meglehetősen szélesnek tűnik, maga a jelenség – az, hogy az ifjúság saját zenei műfajok alapján szervezi meg a kulturális életét, szabadidejét – önmagában is szubverzívnek számított. Ráadásul voltak olyan előadók, akik kinézetükkel, ruházatukkal is kilógtak a keretekből. Hogyan lehetett zöld ágra vergődni a hatalommal, a cenzúrával, voltak-e emlékezetes forró helyzetek? Hogyan lehetett átvinni a cenzúrán az olyan dalszövegeket, mint például a Metropol erősen áthallásos „Égig érhetne az ének/Ha jönnétek és énekelnétek” refrénje?

Farmer és hosszú haj nélkül egy rockzenész nem az, aki. A tévében viszont tiltott volt a hosszú haj és a szakáll, még a szőke bajusz is. Nem tudtuk, hogy miért, de nem is érdekelt, mert ezek a tilalmak hihetetlenül abszurdok voltak. Képernyőn tilos volt egy időben például a csókolózás, cigarettázás, kutya, templom, sok bogár látványa is.   

Boros Zoltán(ok) a stúdióban

Nem volt könnyű dolgom, mert a tiltásokat (szakáll, hosszú haj) nekem kellett közvetítenem a rockbandák felé. Először tiltakozás, „akkor nem lépünk fel!” volt a válasz, aztán rájöttek, hogy ennyi kompromisszumot megér a tévében való szereplés. Így sikerült a Metropol első tévéfelvétele – hátrakötött hajjal. Én legalább úgy sajnáltam ezt, mint ők, de tudtam, hogy megéri. Később rendezőink találtak más módszert, például rockegyüttes színháztól kölcsönzött 16. századi ruhákban, lobogó hosszú hajjal, szakállasan. Ezt az elvtársak sem kifogásolták.

Viszont egyfolytában készítettünk olyan felvételeket, amelyekben az együttesekkel nem köttettünk ilyen kompromisszumot, és hogy, hogy nem, azok is képernyőre kerültek. Kiváló rendezőkkel, operatőrökkel dolgozhattam együtt, Tömöry Péter, Dan Grigore Popa, Ion Moisescu, Emil Lungu, Adelman Alfred szerették ezt a fiatal, tehetséges, jókedvű zenésztársaságot, egyikük például így ismerte meg a későbbi feleségét.

A cenzúráról: a szövegeket a főszerkesztő olvasta el, ha ő aláírta, a hivatásos cenzor, aki megnézte sugárzás előtt az adásokat, már nem figyelte eléggé az énekelt szöveget. Voltak vitáink, de egy kezemen megszámolhatom, hányszor kellett kérjem az együtteseket, hogy inkább változtassanak meg egy szót, egy kifejezést, csak menjen a nóta.


Kedvenc példám: ilyen ártatlannak tűnő szöveg is problémát jelenthetett: „a szökőkút, ami nem szökik.” A szerkesztőségért felelő Molnár Vilmos, akire nem volt jellemző, hogy a jó dolgokat akadályozza, ezúttal úgy gondolta, hogy a szöveg egy nem is nagyon burkolt kritika arra az állapotra, hogy N. C. parancsára energiatakarékosság címén az országban egyetlen szökőkút sem működött. Én egy darabig vitáztam, de aztán rájöttem, hogy ha csak ennyi a kifogás, nem érdemes késhegyre menni. Lefolytattam hát a megfelelő meccset a Garabonciással, hagytam, hogy lecenzorozzanak, aztán meglett mégis a felvétel, így: „a szökőkút, ami álmodik”. Kinde Annamari többi szövege, azok is, amelyekbe tényleg lehettek volna kifogásolni valók, változatlanul maradtak.

Minden műfajban sok volt a megzenésített vers, talán azért is, mert eleinte kevés volt a műfajhoz értő szövegíró.  De így Kányádi Sándor, Szőcs Kálmán, Farkas Árpád, Ferenczes István, Palocsay Zsigmond, Kosztolányi Dezső és más költők verseit énekelték fiatalok, ezekből lettek slágerek, nem valami érzelgős giccses szövegekből. Ha egy vers kötetben már megjelent, a főszerkesztő és a cenzor is fedve volt, engedték.


Köztudomású, hogy a zenére írt szöveg és a vers nem ugyanaz. A fiatalok között aztán akadtak kiváló szövegírók, akik a kor stílusához, a rock és a folkzene akkori modern dallamaihoz illő szövegeket írtak, közöttük Kinde Annamária, Józsa Erika, Mátza Gyula, Márkus János.

„...Mert ő a négykerekű elvtárs, aki a naplementéért felel...”; „...de így csak fütyülünk és dalolunk a kavicson, / mert alma nekünk a paradicsom... ” (Márkus); Kindénél „...Az összefüggést kell érteni, s ha nem lehet másként, hát sérteni...”; „...Lefelé mérges, felfelé mézes... ”, mármint a karrierista. Mátza Gyula: „...Fehér inggel, nyakkendővel ne cserélj el engem, / fehér ingem, nyakkendőmet a szemétbe tettem...”; „...Ha valakiben hinni lehetne / lenne cél és értelem  / Ha valakiben hinni lehetne / talán megváltozna az életem...” stb.

Megjelent a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban egy visszaemlékezésed, amelyben felvázolod a 70-es évek könnyűzenéjének történetét. Kicsit az derül ki számomra ebből, hogy „szükségből erényt” kovácsoltatok. Vagyis egy bezárkózó, diktatórikus társadalom, amelyet alig érnek külső hatások, kénytelen megteremteni a maga (szub)kultúráját. Minek volt köszönhető a mozgalom sikere?

Utólag, ha visszagondolok azokra az évekre, az erdélyi kulturális életben és a magyar adásnál is tulajdonképpen a transzilvanizmusnak egy formája született meg. A színházakban főleg hazai darabot szabad  játszani? Bálint Tibor, Méhes György, Páskándi Géza, Sigmond István, Sütő András, Tamási Áron is hazai. Azóta se láthattunk annyi erdélyi magyar darabot, köztük kiválóakat, mint annak idején. Nem hoznak be magyar filmeket? Készítsünk tévéjátékokat, hazai rendezőkkel, színészekkel. A hatalomnak fontos, hogy a nép szórakozzon, hogy legyen sok népzene? Karoljuk fel a táncházmozgalmat, szervezzük, népszerűsítsük a népi együtteseinket, kórusainkat. Nem szabad a televíziós műsorunkban magyarországi könnyűzenét közvetíteni? Támogassuk, sugározzuk a hazait, a könnyűzene minden válfajában.

A Harmat együttes

Mennyire volt hasonló vagy mennyiben tért el a magyar zenei világ a romántól? Volt-e kapcsolat a kettő között?

A rockzenekarok között természetes sorsközösség működött. A Metropolnak például volt román repertoárja is, Moldovában nagy sikerrel koncertezett, a Phoenix, Roșu și Negru együttesekkel jóban volt, közös koncerteket is adtak. A táncdalénekeseink közül például Kiss Éva megnyerte a Névtelen csillag (Steaua fără nume) elnevezésű tévés vetélkedőt (speciel nekem egy szerzeményemmel, természetesen románul), és bekerült hamarosan a legkedveltebb „román” énekesek közé.

Nagy Mária a csíkszeredai Folk Grup 5 együttessel nyert díjat a Fiatal Zene Fesztiválján, nálunk rendszeresen műsoron volt, majd szólóénekesként a román zenei szerkesztőség is felkapta és rendkívül népszerű lett a románok körében is. Legszebb hangú énekesnőnket, Győry Klárát is hamar befogadta a román showbusiness, bluesos hangvételű, közel két oktáv terjedelmű hangjára szép szerzemények születtek.

Márkus (Barbarossa) János és Trifán László

Mi is szerepeltettünk a műsorainkban olyan román énekeseket, akik tudtak valamennyire magyarul, nagyon szívesen jöttek a műsorainkba. Hívtam néha őket, mert „fentről” igen erőltették, hogy legyenek román énekesek is, ugyanis a Kommunista Párt Központi Bizottsága propagandáért felelős elvtársainak nem tetszett, hogy kialakult egy népszerű magyar előadói gárda, és nem a román sztárokon csüggött a magyar néző. Érdekes pillanat volt, amint magyarul kezdett énekelni az egykori nagy sztár, Margareta Pâslaru.

Később kiderült, hogy „fenn” nem így gondolták, hogy ők is magyarul énekeljenek, hanem hogy románul. Nehezen, de ezt is sikerült kibekkelni. Amikor már muszáj volt, javasoltam két román dalt Bodor Pál főszerkesztőnek, a mamaiai fesztivál győztes dalait, mindkettő nyálasan hazafias volt, sőt az egyik a kondukátorhoz szólt. Bodor megnézte őket és kissé borzosan, vörös arccal jött be a 907-es szerkesztőségi szobánkba, mondván: „ugye tudtad, hogy én ezt nem engedem be a magyar adásba?” Soha többet nem közvetítette felém az RKP KB sajtóosztályának ilyen jellegű elvárásait.


A 80-as évek közepétől, majd a rendszerváltás után szinte teljesen felszámolódott az erdélyi/romániai magyar könnyűzenei élet. Vannak előadók, de szervezett formában nem nagyon létezik popzenei szcéna. Mi ennek az oka és lehetne-e rajta változtatni?

A nyolcvanas évek második felében már egyre szűkültek a fellépési lehetőségek, inkább csak azok folytatták a karrierjüket, akik beépültek a román könnyűzenébe. Ez az időszak Romániában minden tekintetben az elmúlt fél évszázad legsötétebb időszaka volt. Lehet ezt konkrétan is érteni, hisz Bukarestben a három égős utcai lámpákról leszereltek kettőt, hogy a csupasz karok ne emlékeztessenek arra, hogy régebben több fény volt a városban. A lakásokban napi több órát szünetelt az áramszolgáltatás. A szellemi élet – Farkas Árpád metaforája jut eszembe – bujdosott a hó alatt. A nem román nyelvű média összesen napi egy óra magyar és egy óra német rádióadás volt, Bukarestből. Az egy nyelvű magyar rendezvények a színházakon kívül egyre ritkábbak voltak, a rockzene a tűrtből az alig tűrt, sok helyen a tiltott kategóriába csúszott le.

Szilágyi Enikő

Az volt érezhető, hogy Romániában magyarnak lenni és magyarként teljes életet élni egyre kevésbé lehet. Nincs mit csodálkozni azon, hogy még a külföldön alig gyümölcsöztethető mesterségekkel rendelkező emberek is azt kezdték nézni, hogy merre van a határ. Sokan választották a családegyesítéssel (értsd álházassággal) való külföldre települést vagy épp a disszidálást egy magyarországi kirándulás alkalmából.

Volt, aki meghallotta, hogy a magyar-osztrák határ mentén húzódó utakon, ha egy kicsit többet jár le-fel egy román rendszámú autó, a magyar határőr nem azért állítja meg, hogy bekísérje az őrsre, hanem hogy megmutassa, hol lehet biztonságosan átkelni. Szóval nagyon sokan távoztak el az országból, köztük írók, költők, zenészek. Mi, itthon maradtak, sokszor éreztük úgy, hogy cserben hagytak bennünket. De ennek ma már nincs jelentősége.


A '90 januárjában újjászületett magyar adásnak pedig már egész más lett a jellege. A régi adásban a tájékoztató jellegű műsorok szigorúan a párt politikájának a vonalán működhettek, azaz tájékoztatás helyett propaganda szólt a médiából. A '89 utáni új körülmények között lehetőség nyílt arra, hogy a televízió képernyőjén megszólaljanak a valós problémák, elsősorban a romániai magyar kisebbség szemszögéből.

Annyi minden maradt kimondatlanul az adás első 16 évében, hogy ennek a pótlását láttuk az egyik legfontosabb feladatunknak, dokumentumfilmek készítését a háború utáni erdélyi magyarságról, az ötvenhat utáni megtorlásokról, a világháborúk idején történt magyarellenes atrocitásokról, tényfeltáró riportokat a fordulat utáni évek valóságáról, amelyben volt elég olyan esemény, ami a magyarságot közelről érintette.


A kilencvenes években a magyar adás volt talán a legszabadabb magyar média. Beleszólási kísérletek voltak, de a szabad szólás érdekében főszerkesztőként vállalt konfliktusaim a tévés feletteseimmel, a parlament kultúra és média bizottságával, az Országos Audiovizuális Tanáccsal nem jutottak el a kenyértörésig, nem szűnt meg a szerkesztőség, nem váltottak le. Kollégáimmal együtt vigyáztunk arra, hogy tényeket, dokumentálható, bizonyítható tartalmat sugározzunk, ne alaptalan feltételezéseket, netán rágalmakat, ezért nem talált soha szakmai hibát az ellenünk indított vizsgálat.

Mindez akkor változott meg, amikor a kiegyensúlyozott tájékoztatás, a „hallgassuk meg a másik felet is” médiaetikai magatartás magyar politikusokat kezdett zavarni. De ez már egy másik téma. Maradjunk a könnyűzenénél.


Vettünk fel '90 után is könnyűzenét, de optimisták voltunk, azt hittük, hogy már nem lesz szükség a televízió szervező kapacitására és támogatására. hisz már szabad bármit megrendezni magyarul, loboghat a haj és a szakáll, nincsenek tiltott dalok se. Azóta is készülnek felvételek, csakhogy a médiavilág megváltozott, óriási a kínálat, szétszórtabb a mezőny, még a legnézettebb zenei vetélkedők nyertesei sem biztos, hogy a pályán maradnak.

Hogyan alakult a „régiek” pályája? Néha hallani egy-egy hírt, hogy újra összeállt a Metropol (legalábbis a maradéka), koncertezik Tamás Gábor, vagy hogy „újrajátsszátok” a 70-es éveket…

Hogy mi lett a sorsa az egykori előadóknak? Van, aki muzsikus maradt, külföldön vagy itthon, de sokan más mesterséget űznek, a hajdani rockosok, táncdalénekesek, folkosok között ma van  színész, vállalkozó, hangszerkészítő, fogorvos, zenei rendező, mérnök, (volt) politikus stb. A hetvenes években indultak közül a legkitartóbb, máig koncertező együttes a Metropol, amely most is lemezeket ad ki és immáron a budapesti Rockmúzeumba is bekerült, több együttes rendezett sikeres  évfordulós találkozókat és koncerteket, az énekesek közül Tamás Gábor ma is telt házak előtt énekel mindenfelé, ahol magyarok is élnek, Kiss Éva és Nagy Mária nemrég az RTV egyik román nosztalgiaadásának a vendége volt.

A Metropol a budapesti Rockmúzeumban

Egy találkozó ma világtalálkozó lenne, több földrészről. Ilyenszerű esemény volt 2014-ben Marosvásárhelyen A Nagy Találkozás címmel (l. interneten is). Ausztrál, német, magyar, román igazolványokkal rendelkező társasággal – a Metropol együttessel és Józsa Erikával – adtunk egy közös műsort a Jazz And Blues Klubban, a magyar adás 45. évfordulója tiszteletére. 

Mekkora eséllyel lehetne mondjuk egy minifesztiválon összehozni a hajdani zenészeket, ha valakinek ez eszébe jutna? Milyen fogadtatása lehetne egy ilyen kezdeményezésnek? Annyi magyar nap meg városnap van Erdély-szerte… lenne egyáltalán értelme?

Tapasztalatom szerint – hisz sokukkal kapcsolatban vagyok – most volna az a késői pillanat, amikor annak a muzsikus korosztálynak a tagjai, amely a hetvenes években országos sikerrel jelen volt a koncerttermekben, sportcsarnokokban és a médiában, ismét szívesen, sőt lelkesen találkoznának egymással, a hajdani és a mai közönséggel, és főleg a mai legjobb előadóinkkal, hisz ma is vannak sikeres énekeseink, tehetségben ma sincs hiány, csak bonyolultabb és sokszínűbb a zenei világ, szétszórt az érdeklődés, rengeteg a rendezvény, nehezebb tájékozódni, de egy évente ismétlődő esemény egy idő után „brand” lehetne, és a sok mai együttes, énekes egy méltó keretben „láthatóbbá” válna, mint bármikor korábban.

A magyar napok tapasztalatai már több városban létrehoztak kiváló szervezőcsapatokat. Szerintem meg kellene célozni egy mai Siculust, egy mai Zenés Karavánt. Ha a „napokra” van anyagi háttér, ez bőven beleférne, mindössze be kellene vonni a zenei szakmát is előzsűrizni, zsűrizni, a magyar napokat nagyszerűen kiegészítené egy rendszeres, évente visszatérő zenei versenyfesztivál.

VISSZA AZ ELSŐ RÉSZHEZ

 

(A felhasznált képanyagért – is – köszönet Boros Zoltánnak.)

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/19721
Teleorman rendesen megszívatja Kolozsvárt. Nesze neked, Erdély, nesze neked, gazdasági autonómia!
Úgy szervezte a munkát, ahogy a mostani kreatív igazgatók, és ugyanúgy utált kiöltözni, mint Steve Jobs vagy Mark Zuckerberg.
Klaus Iohannis keményen játszik. Kérdés, felteszi-e majd a megfelelő kérdést.
Így most már elvileg biztosan sikerült kinyírni a sokak által a korrupt politikusoknak dobott mentőövként értelmezett jogszabályt.
Az ítéletek alapfokon születtek, a csendőrség minden esetben fellebbezett.
Disznósággal telt meg a hétvégén az egyébként autóknak és mezőgazdasági gépeknek, takarmánykiállításoknak helyt adó kolozsvári Expo Transilvania. Mindenki jóllakhatott az idei Szalonnafeszten.
A december 22–30. közötti időszakról kérdezte a katonai ügyész.
A PSD elnöke azt gyanítja, hogy a kormányellenes tüntetéseket külföldi multik finanszírozzák.
Most már a szenátus plénuma következik.
Még mindig vannak politikusok, akik azt suttogják, hogy „megcsinálnák a regionalizálást, ha nem lennének a magyarok”. Sabin Gherman írása.
Egyelőre csak hétvégenként használhatók, de már így is jobb a helyzet, mint eddig volt.
FRISSÍTÉS: Enyedi a Testről és lélekről című filmjéről, illetve Magyar Nemzeti Filmalappal való együttműködéséről is beszélt a díjátadó után.
Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal a kolozsvári koncertjük alkalmából beszélgettünk.
Ha van a diktatúra korabeli romániai magyar könnyűzenei szcénának jó ismerője, egykor fáradhatatlan szervezője és részese, az Boros Zoltán. A vele készült beszélgetés második részét olvashatják.