Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy nem volt még annyira rendhagyó kiadása az E-MIL Álljunk meg egy szóra elnevezésű beszélgetéssorozatának, mint a Centauri írói nevet viselő titokzatos magyarországi szerző estje. Önmagában a tény, hogy Centauri személyesen találkozik olvasóival, nem szokványos esemény: ritkán áll nyilvánosság elé, az olvasókkal többnyire a honlapján és Facebook-oldalán keresztül tartja a kapcsolatot – bár meg kell hagyni, meglehetősen profi módon, amit népes és aktív rajongótábora is bizonyít.

Azoknak, akik arra számítottak, hogy Centauri ezúttal felfedi valódi identitását, csalódniuk kellett: azt például most sem tudhattuk meg, mi a polgári neve, milyen a családi állapota, mivel foglalkozik (az íráson és a túrázáson-utazáson kívül), sőt László Noémi, az est házigazdája jóelőre közölte, hogy az írónak az a kívánsága, ne fényképezzék (legalábbis felismerhető módon). Olyan szempontból is rendhagyónak számított ez a meglehetősen interaktívra sikeredett est a Bulgakovban, hogy a meghívott személyisége egyértelműen háttérbe szorította az írásait, életművét – az irodalom helyett az életre helyeződött a hangsúly.

Ez itt egy Centauri-portré

A rejtőzködés azonban nem jelent elzárkózást – tudtuk meg Centauritól. Ő huszonöt évig csak a fióknak írt, egyáltalán nem publikált, mert úgy gondolja, hogy „az írás akkor is aktus”, ha a szerzője egész életében magára marad vele és a nagyközönség sosem ismeri meg a műveit – magyarán nem kell folyóiratokban vagy kötetben közölni ahhoz, hogy valaki író legyen. „De én sosem éreztem magam egyedül, mert mindig ott voltak a szereplőim, és ennél jobb társaság nem kell” – mondta el nevetve.

Végül egy barátja unszolására adta be a derekát, és állt a nyilvánosság elé – de csak a művekkel, mert az irodalmi életben való részvétel sosem vonzotta. Ráadásul megcsömörlött attól, hogy az iskolában az írók életrajzával akarták legitimálni az életműveket, ezért úgy döntött, ő nem teszi ki magát ennek a veszélynek – maradt tehát a félig ember, félig állat mitológiai lényre, illetve a csillagrendszerre (Alfa Centauri) utaló írói névnél.

Magányos gyerekkora volt, mint Gerald Durrellnek, meséli Centauri, de épp ezért volt alkalma megfigyelni olyan természeti folyamatokat, jelenségeket, amelyek mások számára talán nem annyira fontosak: hogy mikor jönnek vissza a füsti fecskék vagy hogy a padló repedéseiben hangyák vannak. Később is inkább a természettudósok társaságát kereste, és ironikusan megjegyzi, hogy több biológus kéne és kevesebb író, már csak azért is, mert tapasztalatai szerint egy természettudóssal nagyobb valószínűséggel lehet elbeszélgetni Shakespeare-ről, mint egy irodalmárral a szerves kémiáról.

Centauri interaktív estet akart, és ez többé-kevésbé meg is valósult

Visszatérve a természet megfigyelésére: Centauri úgy véli, a világban káosz van, de ezt az ember okozza, az ember, aki felsőbbrendűnek gondolja magát az állatvilághoz képest, és ezt arra alapozza, hogy ő maga képes ésszerűen dönteni, az állatok viszont nem. „Ez igaz, de mi van, ha az állatok azért nem döntenek, mert nincs rá szükségük? Az ember folyton kényszerhelyzetben van, és ezt tünteti fel erényként, ezért hoztuk létre a kultúrát és a civilizációt” – fejti ki Centauri, aki szerint a természet nagyon is célszerűen „működik”. Ő maga is hisz a tervezésben, a tervszerű létezésben, amely „az ember örök kitettségét” hivatott enyhíteni – így hát bakancslistát ír, és makacsul számolja megvalósult és meg nem valósult életeinek hányadosát.

Istenben már kevésbé hisz, bár sokszor úgy érzi: a természet olyan precíz tökéletességgel épül föl, hogy az valamiféle tervszerűségre enged következtetni. És, ahogyan az természetközeli létmódot folytató embertől elvárható, sokat utazik, túrázik, mint egyik példaképe, a Jákob botja című regényének főhőséül választott Jack London (egy kritikus hozzászólás szerint amolyan Indiana Jones-os módon), bár azt mondja, aki annyit utazott, mint ő, „annak nemigen van mehetnéke”.

De azért mindenképpen jó, hogy Kolozsvárra eljött.