A magyarok szívét nem olyan nehéz rabul ejteni – ezt a tanulságot szűrhetjük le abból, hogy az elmúlt hetekben milyen példátlan népszerűséget ért el az aranyérmes román női párbajtőrcsapat szatmári tagja az erdélyi magyarok körében.

Simona Pop nem tett semmi különöset, csak fogott egy fehér papírlapot, és ráírta két nyelven, magyarul és románul, hogy köszöni városának a támogatást – így üzent haza Rióból a csapata nevében. Számára minden bizonnyal ez a világ legtermészetesebb dolga volt, hiszen az a közeg, ahonnan származik, kétnyelvű (ő maga is az), és nincsen semmi rendkívüli abban, hogy az ember úgy köszöni meg ismerőseinek, barátainak, sporttársainak, híveinek az erkölcsi támogatást, hogy ők is értsék.

Még csak gesztusnak sem mondhatnánk ezt: egyszerűen ez a világ rendje.

Az, hogy ennek mekkora visszhangja támadt, nem róla szól, hanem azokról a viszonyokról, amelyek közt élünk mi itt, mindannyian. Az, hogy egy „Köszönjük, Szatmár! Mulțumim, Satu Mare!” feliratú papírlap szimbólummá válhat, abból arra következtethetünk, hogy Erdély még mindig nem az a hely, ami normálisan lehetne.

Simona Pop elért valami rendkívülit: ő napjaink egyetlen román sportolója, aki szembekerülvén egy magyarországi vívóval, dilemmák elé állítaná az erdélyi magyar sportrajongókat, hogy ti. kinek is szurkoljanak ebben a helyzetben.

Simona Pop sportoló, nem politikus, almát a körtével pedig nem lehet összehasonlítani, mégis: ennek az egésznek az az üzenete, hogy így is lehet, hogy ennyire egyszerű. Egyetlen apró gesztussal el lehet érni azt, hogy emberek sokaságának javuljon a közérzete, és egy kicsit jobb kedvvel járjon-keljen a világban.

A politika más dimenzió, de „nagyban” hasonlóképpen működik, és nagyjából ugyanolyan hatást ér el. Érne, ha. Itt, Kolozsváron is: fehér alapon, fekete betűkkel, két – vagy több – nyelven egy szerény felirat. Főként, hogy egy felmérésből már azt is tudjuk, hogy a város lakosságának több mint kétharmadát ez rohadtul nem zavarná, ma már. Nem téma, alig oszt vagy szoroz akkor, amikor a polgárok magukra maradnak a szavazófülke félhomályában, mert a politikusok azzal szoktak rémálmodni, hogy ilyenkor vajon hova húzzák be az ikszet.

Klasszikus win-win szituáció ez: senki nem veszít semmit, pénzbe is alig kerül, arra viszont elegendő, hogy észrevétlenül, egy egészen kicsit élhetőbbé váljon a mindennapi létezés.

Csak nem kellene folyton görcsösen keresztbe feküdni az úton, nem kéne mondjuk alperest játszani néhány nap múlva, ennyi. Ennyike.

És talán még a szomszéd miniszterelnök is gratulálna.