Az udvarhelyi székelyek voltak a legagresszívabbak

Legalábbis 800 éve, amikor terjeszkedtek: magánbirtokokra, só- és vasérclelőhelyekre tették rá a kezüket.
Hirdetés

Udvarhelyszékkel folytatódott március végén az a rendkívül izgalmas sorozat, amelyben fiatal, Székelyföldön kutató (szószerint Székelyföldet túró) régészek számolnak be új eredményeikről és elméleteikről Kolozsváron az itt kutató és hallgató, szintén ifjú történészek előtt, sőt kérésére. 

Sófalvi Andrásnak, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régészének előadását már a Csíki-medence Árpád-korát bemutató Botár István beajánlotta nekünk januárban, mint akivel valódi szakmai vitákat folytat arról, hogy a székelyek előtt milyen szervezettségű magyar közösség népesítette be a területet, illetve a székelyek híres közösségi birtokrendszere és a tehetősebb korai székelyek milyen jellegű birtokokat kebeleztek be megtelepedésükkor. 
 
Az egész olyan, mint egy időutazással egybekötött nyomozás, mivel 
  • a középkori Székelyföldről nagyon kevés írásos emlék maradt fenn,
  • új már nem igazán fog előkerülni,
  • a székelyek egy már létező településhálózatra telepedtek rá, és mivel ugyanoda temetkeztek, és folyamatosan művelték az árterekben termékeny földet, gyakorlatilag szétásták az őket megelőző népesség tárgyi emlékeit, ezekből kevés maradt fenn, 
  • ráadásul a leletek töredékesek
– ahogy ezt a régészeket meghívó kolozsvári történész, Hegyi Géza mindig elmondja a bevezetőjében. Vagyis újdonsággal már csak a régészek szolgálhatnak úgy, hogy más megvilágításba helyezik az elmúlt 50 év leleteit, illetve újakat tárnak fel. 
 
Árpád-kori lakóépületek például nem maradtak fenn, legfeljebb néhánynak a nyoma, néhány vár és elég sok templom alapja a jelenleg is használt templomok alatt. A régészek ezekből igyekeznek kinyomozni, hogyan élt az áldozat (a székelység előtti magyar királyi alattvalók közössége), és hogyan tüntették el a nyomait, hogyan épült be a székelység történetébe.
 
A székek között Udvarhelyszék egyedülállóan gazdag lelőhelyekben, tudtuk meg Sófalvi Andrástól, akinek előadása nemcsak ettől volt tartalmas, hanem attól is, hogy az Erdélyi Múzeum Egyesület termében a laikus kíváncsiak mellett ülő detektívtársai más nyomokra is rákérdeztek. Ő pedig meg tudta mutatni, miért halad egyik vagy másik szálon, a korban vagy térben közel eső leletek közül melyik fontos az ő nyomozása számára, és melyik nem.
 
Sófalvi András, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régésze Kolozsváron | Fotók: Szabó Tünde
 
Sófalvi András, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régésze Kolozsváron | Fotók: Szabó Tünde
 
A kalandnak ezeket a mellékszálait igazából ott helyben lehetett élvezni, laikusként itt már annak is örülünk, ha Sófalvi kutatásának fő csapásirányát be tudjuk mutatni.
 
Míg 1992-ben Benkő Elek A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája főként a Nyikó mentén, illetve a Nagy-Küküllő mentének alsó részén található lelőhelyeket összegezte, az elmúlt másfél évtized sóvidéki kutatásai Udvarhelyszék másik részét is lefedték, mondta Sófalvi. Az elmúlt tíz évben két tucat templomnál végeztek ásatásokat, ennyinél talán csak Csíkszéken sikerült, és sok falu határát terepbejárással kutatták, így egészítették ki a művészettörténeti és a szegényes írott forrásokat, vázolta a kutató.
 

A székely betelepülést megelőző, 11. századból 

mintegy húsz lelőhelyet (laikusoknak itt: faluhelyet) ismernek, amelyek lefedik a szék területét. Hozzájuk hat-hét olyan templom maradványa társul (Bögözön, Szentábrahámon, Kányádon, Székelydályán), amelyekről a kutató nagy bizonyossággal állítja, hogy már a 12. század elején felépültek, szintén a székelyek betelepülése előtt. Ezek közigazgatási státusa Benkő Elek topográfiájában és a tudományos értékelésben még ezelőtt néhány évvel is jobbára úgy szerepelt, mint az Árpád-kori Küküllő vármegyének egy része.
 
Az utóbbi években főként Sófalvi kutatásainak hatására árnyalódott a kép: Udvarhelyszék egy része valóban Küküllő vármegyéhez tartozott a kora Árpád-korban, de előtérbe került az a királyi magánuradalom, amely nevet adott a későbbi Udvarhelynek. Valahol Udvarhely területén a kora Árpád-korban létezett egy királyi udvarház, azaz udvarhely – magyarázta a régész. 
 
A királyi magánbirtok kisebb-nagyobb birtoktestekkel rendelkezett  a királyság területén szétszórva, az udvarhelyi lehetett a legkeletibb, amely a Kis-Küküllő és a Nagy-Küküllő felső folyásánál jött létre. Lakosai olyan szolgáltatásokat nyújthattak, mint amilyenre a Homoróddaróc, Solymos és Lövéte helynevek utalnak: a daróc vadfogót jelent, a solymos biztosan vadászattal foglalkozott, a Lövéte név Sófalvi szerint kérdéses, de ide sorolható. A helynevekhez azért kell fordulni, mert erről a királyi magánuradalomról írott forrással nem rendelkezünk, a régészeti források is csak közvetetten tanúskodnak róla – mondta a kutató.
 
Azt még nem tárták fel kielégítően, de Sófalvi feltételezi, hogy a magánuradalom a sóvidéki és a Homoród menti sólelőhelyek miatt jött létre a királyságnak a keleti végvidékén. 
 
Főleg azért, mert a sólelőhelyek túlnyomó többsége akkoriban királyi magánbirtokon feküdt.
 
Ez erősítette meg Sófalvit abban az elképzelésében, hogy ez a magánuradalom jóval nagyobb területre kiterjedt, mint korábban feltételezték: nemcsak Udvarhely és közvetlen környezete, hanem átnyúlhatott akár a Kis-Küküllő felső folyásáig, délen pedig le a Homoród mentén egészen Homoróddarócig.
 
Elképzelését az is alátámasztja, hogy a ’70-es években már kutatott Rika erdei toronyvárak legközelebbi analógiái, a többszáz kilométerre, a mai Szlovákiában található Zólyom, Kalacsna vagy Sáros Árpád-kori várai oklevelekkel bizonyíthatóan királyi magánbirtokon álltak. 12-13. századi erdőispánságok tartozékaiként, királyi létesítményekként írnak róluk a történészek. Hozzájuk hasonlóan a Rika erdei toronyvárak is (Kustaly vára, Rika várai) belső toronyépítményből állnak, amelyet kívülről sánc vagy árok kerített. 
 
Kustaly várát rekonstruáló rajz | A kép forrása: erdelyinimrod.ro
 
Kustaly várát rekonstruáló rajz | A kép forrása: erdelyinimrod.ro
 
Sófalvi András hangsúlyozta, hogy elmélete a székelység előtti kiterjedt királyi magánbirtokról további kutatásra és alátámasztásra szorul, amihez főként a régészet szolgáltathat eszközöket.
 
Az erdőispánságoknak az erdőgazdálkodásban volt kiemelt szerepük, a középkorban az erdő sokkal fontosabb volt, és nemcsak egyetlen szegmentumát, a faanyagot használták ki, hanem a vadászat és az erdei halászat mellett a makkoltatás fontos helyszíne is volt – magyarázta a történész. Bizonyított, hogy a Rika erdőben bölényre is vadásztak, ez is a környék királyi magánbirtok-jellegét erősíti szerinte. Arra is felhívta viszont a figyelmet, hogy jelenleg nincs adat arról, hogy Erdélyben erdőispánságok lettek volna az Árpád-korban.
 
Ezeknek a váraknak szerinte másfajta gazdasági ellenőrző szerepük is lehetett, bár a korábban itt kutató Ferenczi-testvérekkel ellentétben Sófalvi nem gondolja, hogy határvédelmi szerepet játszottak, de közvetett megfigyelői és stratégiai szerepük mindenképpen volt.
 

Kustaly vára egy gerincút mentén fekszik,

amely Erdővidékről kel át a Homoród völgyébe, délebbre egy másik gerincút mentén állnak a Boldi-hegyi toronyvárak egymástól néhány száz méterre. Ezeket Rika vára, illetve Attila vára néven emlegetik, és össze is keverik őket, ezért a történész inkább keleti és nyugati toronyként hivatkozik rájuk. 
 
Viszonylag stratégiai útvonalak mentén helyezkednek el ezek a kis alapterületű várak, a bennük talált leletanyag pedig lakóépület funkciójukat erősíti, mondta Sófalvi, aki szerint más székelyföldi várakéhoz képest ez a leletanyag egészen gazdag. És azt mutatja, hogy Kustaly várában legalább száz évig folyamatosan laktak, tehát Erdély egyik legkorábbi kővára nem menedékvár volt. 
 
Szinte semmi nem maradt belőle, mert a köveit 1902-ben egy közeli út építéséhez annyira kitermelték, amennyire csak tudták, egyik oldalon még az alapot is elhordták. Akkor még nem volt műemlékvédelem – jegyezte meg a régész. A vár történelmi szerepét most a maradványokból próbálják feltárni. 
 
 
A járószinten talált cserépedény-töredékek és egy bográcsszerű edény a kora Árpád-kort jelöli meg a vár építésének és használatának idejeként, a 12. század közepén már biztosan létezett. A régészeti leletanyag viszont szinte teljesen elfogy a tatárjárás idejére, amely ha nem is direkt, de közvetett módon előidézte a vár pusztulását. 
 
Írott források nem szólnak arról, hogy Székelyföldet mennyire érintette a tatárjárás, de a Rika erdőben jól látni, hogy a birtokviszonyok átalakulnak: egy része a székelyeké lesz, más része magánbirtokosokhoz kerül.
 

Hogy a székelyek mikor jelentek meg Udvarhelyszéken,

azt a régészet nem tudja évre vagy évtizedre pontosan megmondani – hangsúlyozta Sófalvi András. Hagyományosan úgy vélik, hogy itt a 12. század végétől telepedtek meg a székelyek, mivel abból az időszakból származó lelőhelyek száma hatványozottan nő a korábbi időszakhoz képest.
 
Udvarhelyszék a 13. század során népesül be teljesen, és alakul meg az a településhálózat, amely aztán fellelhető az írott forrásokban, illetve művészettörténeti és régészeti adatokkal körülhatárolható. A korai időkben valószínűleg Telegdiszéknek nevezett, világi közigazgatási egység köré Erdőháti esperesség néven egyházi szervezet jön létre, ahogy erre a 14. század első harmadának végén keletkezett pápai tizedjegyzék utal.
 
Telegdiszék nagyjából igazodott a természetes határokhoz, nem lépett át nyugatra a Kis-Küküllő és a Nagy-Küküllő vízválasztóján, illetve keletre a Rika erdején túl.
 

A késő középkorra Udvarhelyszék szinte minden irányban kitágul 

az észak-keleti hegyvidéket leszámítva. A székelyek területeket foglalnak más székek de főleg a magánbirtokok rovására. Ebből a szempontból talán az udvarhelyszékiek voltak a legagresszívebbek – állapította meg a történész. Nemcsak termőföldet, hanem sólelőhelyeket is szereztek.
 
Nyelvészeti kutatások kimutatták, hogy a Kis-Küküllő felső folyása mentén fekvő Sóvidék nyelvjárásilag teljesen a marosszéki székelységhez tartozik. Közigazgatásilag viszont egy része a 14. századtól, a késő középkortól pedig mindenképp Udvarhelyszékhez tartozik, ilyen település Korond, Sófalva, Atyha, Parajd. 
 
Közvetlen forrás nem bizonyítja, de Sófalvi úgy gondolja, ennek oka a módszereiben egyébként teljesen ismeretlen sókitermelés lehet. Az udvarhelyszéki székelység is akart magának egy sólelőhelyet, a környéken pedig alapvetően kettő van: a sófalvi, parajdi sósziklák, illetve a szovátai sólelőhely. Az utóbbi megmaradt Marosszéknek, az előbbi pedig Udvarhelyszékhez került, sejti a történész.
 
Sófalvi ugyanezt veszi észre a keleti oldalon: bár az egyházi közigazgatási határ a Kormos patakánál húzódott, szerinte a székelyek azért terjeszkedtek a Rika erdőn, majd a Kormos patakon is jóval túl a Barót és az Uzonka patakig – vagyis a késő középkorra a teljes Bardócszékre kiterjesztik a területüket –, mert az udvarhelyiek is szemet vetettek az erdővidéki vasérclelőhelyekre, és szerették volna megszerezni.
 
Sófalvi András közönsége az Erdélyi Múzeum Egyesület előadótermében
 
Sófalvi András közönsége az Erdélyi Múzeum Egyesület előadótermében
 
Nyugaton, a székely Partiumként ismert területen főleg magánbirtokokat foglaltak el. Magyarzsákod, Székelyvécke, Szentdemeter térségében az Árpád-korban és még a 14. században is magánbirtokok voltak – ismertette a történész, ezeket a székelyek szép lassan elveszik, és Udvarhelyszékhez csatolják. 
 
Nyugaton és délen az olyan helynevek, mint Bözödújfalú, Székelyszállás, Homoródújfalú vagy Újszékely településhálózati bővülésre utalnak, amely nem feltétlenül erőszakos területfoglalás volt.
 
Udvarhelyszéken 37-38 plébániát lehet kikövetkeztetni a 14. század első felében keletkezett pápai tizedjegyzékből, Sófalvi szerint ezt az állapotot vissza lehet vetíteni a 13. század végére is. A művészettörténeti adatok (románkori templommaradvány, hajórészlet, szentélyrészlet vagy csak egy egyszerű faragvány) 11 további lelőhellyel egészítik ki az Árpád-kori településhálózatot, ezzel némileg átfedésben a régészeti terepbejárások során még 46 lelőhelyet azonosított Sófalvi. 
 

A három forrásból 85-86 települést összesített késő Árpád-koriként Udvarhelyszéken.

 
Helynevek csak tág határok között kelteznek településeket, de a nyelvészek által Árpád-koriként azonosított, plusz a térségben található kevés (hat-hét) szláv név összesen 106-108 települést ad ki Árpád-koriként. Ez Sófalvi szerint egyrészt óvatosságra int a helynevek keltezőértékét illetően, másrészt a történészek szerint a százat is elérhette az Árpád-kori települések száma, mert bőven van még kutatnivaló Udvarhelyszéken abból a korból, kerülnek elő még lelőhelyek – bizakodott a régész.
 
A késő középkori, 1567-es összeírásból az derül ki, hogy Udvarhelyszék akkor 133 településsel rendelkezett.
 
A középkori falvakat a régész kétféle típusba sorolja:
 
  1. Amikor a betelepülő népesség egy folyóvölgynek valamelyik oldalát, az ott kiemelkedő teraszokat szállja meg – Árpád-kori tepüléseket soha nem közvetlenül a folyók partján kell keresni, mert akkor sem építkeztek oda, ha a folyó száz évben csak egyszer lépett ki a medréből. Ennek tipikus példája a Nagy-Küküllő mentén fekvő Fenyéd, amely az Árpád-korban csak a folyó egyik partján volt lakott.
  2. Mellékvölgyek, kisebb folyók dimbes-dombos lankáit azért szállták meg, mert ott nagyon jó a termőföld és a vízhálózat. A kisebb patakok teljes mértékben biztosították a mezőgazdasághoz és állattartáshoz szükséges vízmennyiséget ezeknek a főként kisebb falvaknak, mint Firtosváralja, Sükő, Ábrahámfalva, Homoródszentlászló.
A régészeti adatok szerint az Árpád-korban a szórt településszerkezet volt jellemző, a halmazfalvak halmazosodása a késő középkorban történt meg. 
 

Nem tudni, hogy mennyire ered Orbán Balázstól az elképzelés, 

de a köztudatba elég szilárd gyökeret eresztett, hogy a mai falvak őseit fenn a hegyekben kell keresni, mert a székelyek onnan költöztek le – mesélte a történész. Ezt a tudományos kutatás már rég cáfolta, a kora Árpád-kori udvarhelyszéki falvak közül mintegy ötvenet teljesen a maiak területén találtak meg úgy, hogy a korai települések is körülölelik a templomot.
 
Amikor Sófalvi még régésztanoncként terepbejárásokat végzett Korond határában, egy néprajzkutató bácsi mondta neki, hogy az első szállást keresse fent a láz oldalában, a másodikat lejjebb, mert a korondiak így jöttek le a völgybe. A régész el is ment mind a két helyre, azonosította a lelőhelyeket, és kiderült, hogy mind a kettő kora újkori, 16-17. századi, tanyaszerű település. 
 
Vagyis a korondiak tovább és tovább terjeszkedtek, mikor már nem volt elég nekik a falu határa, előbb kimentek Vadasmezőig, aztán fölmentek Fenyőkútra és Pálpatakára. Erre több más példa is van. Amikor elmondta a bácsinak a saját teóriáját, az annyira ellenkezett az ő bizonyosságával, hogy Sófalvit finoman kitessékelte a portájáról.
 
Sófalvi András és közönsége az Erdélyi Múzeum Egyesület előadótermében
 
Az elmúlt évtized egyházrégészeti munkái (geofizikai kutatások, templomfelmérések, szondázások, plusz legalább tizenöt templomfeltárás) során Sófalvi azt figyelte meg, hogy ahol tudtak gótikus templomokról, vagy előkerültek ilyenek, szinte kivétel nélkül Árpád-kori templom nyomaira is bukkantak Udvarhelyszéken. De ahhoz még sokat kell kutatni, mondta, hogy meg lehessen állapítani a gótikus és Árpád-kori templomok arányát, illetve hogy az Árpád-kori települések milyen arányban rendelkeztek templommal.
 
Annyi már most biztos, sokkal nagyobb arányban, mint ahogy Dávid László gondolta a ’80-as évek elején. Önálló gótikus templom alig van, szinte mindegyik, gótikusként fennmaradt templom tulajdonképpen egy nagyobb átépítés eredménye – állapította meg a régész.
 
A reformáció utáni egyházi építészet egyértelműen a középkori templomépítés hagyományait követi a térségben. A 17. században elég sok új templomot építenek Udvarhelyszéken, például Bikafalván vagy Telekfalván, és nagyon sokat gótikus alaprajz szerint, gótikus formákkal. Telekfalván pedig még a 17. század első évtizedeiben is temetkeztek a templomban, vagyis a reformáció még a templomba temetkezés szokását sem tudta jó sokáig eltörölni.
 
Városfalván is ilyesmire számít Sófalvi, ahol már elkezdték a kutatást az 1650-es években épült templomnál, és reméli, idén folytatni tudják. 
 
Érdekesnek találja a több út találkozásánál fekvő Etéd esetét, ahol nagyon korán vásároshely alakul ki. Mai, 19. században épült temploma alatt végzett régészeti kutatásaiból az derült ki, hogy ennek a komoly településnek csak a 17. században lett temploma. Nem zárja ki, hogy a falu határában esetleg előkerül majd egy Árpád-kori templom, de erre utaló jel még nincs. A 17. század második feléig Etéd filiális településként szerepel, amíg Küsmöd alól ki nem szabadul.
 

Eltűnt települések

Az 1567-es összeírás 133 települést említ a mintegy 2700 négyzetméteres Udvarhelyszéken, de ez a dokumentum csak a szabad jogállású családfőket írja össze. Fancsika és Demeterfalva például azért marad ki, mert itt csak jobbágyok laktak, szerepel viszont más írott forrásban, az 1566-os összeírásban. A hagyomány és kései 17. századi források is úgy tudják, hogy létezett egy Valál nevű erdővidéki település is, bár régészetileg még nem azonosították.
 
Az elmúlt egy-két évben előkerült viszont Tankófalva lelőhelye, amely ma Városfalvához tartozik, de térben teljesen elkülönül, a Nagy-Homoród közelében egy pici Árpád-kori település volt, amely a 17. században megszűnt, lakói Szentpéterre, illetve Városfalvára költöztek. 
 
1567-ben tehát mintegy 140 kis és közepes település lehetett Udvarhelyszéken. 1614-ben a települések átlagos családszáma 38 volt. Területén két mezőváros, Székelyudvarhely és Székelykeresztúr található. Ehhez képest ma a térképen 14-el kevesebb települést találunk. Egy részük beolvadt szomszéd településbe, más részük elpusztult. 
 
Sófalvi András közönsége az Erdélyi Múzeum Egyesület előadótermében
 
A 16. századra a kicsi határral rendelkező Udvarhely területigénye egyre inkább előtérbe került, 1570-es években két kicsi települést is hozzá csatoltak, Szentimrefalvát és Gyárosfalvát úgy, hogy azok területét kiűrítették, és határként művelték – ismertette a történész. A régészetileg jól behatárolt Fancsika Agyagfalvába olvadt be, Ciberefalvát Udvarhelyhez csatolták.
 
A szék középkori településtörténete után Sófalvi András még másfél óráig beszélt, és nem ürült ki a terem. Olyan tudományosan izgalmas kérdéseket járt körbe, mint a hosszúsáncok, korábbi nevén székelyföldi töltésvonalak, helyi nevein Ördög útja vagy a Kakasbarázda keltezése és funkciója.
 

Ki, mikor és miért épített több tíz kilométeres földsáncokat a Székelyföldön?

Ezek olyan faszerkezetű földépítmények, amelyekben időnként kő is előfordul. Létükről Orbán Balázs óta tudunk, a huszadik századi feltérképezésüket most GPS-es módszerekkel pontosítják. Sóvidéki sáncok is ismertek, de van a Persányi-hegység vízválasztó gerincén, a Hargita és a Görgényi-havasok lábánál összesen, mintegy 60 km hosszan. Egyes szakaszokon duplán vagy épp hármas vonalban helyezkednek el.
 
A felszínen hosszanti gerendákat fektettek egymásra, és keresztgerendákkal összeácsolták őket egyfajta boronaszerkezetben, a közeiket földdel és kővel töltötték ki. Egyik vagy mindkét oldalukon árok húzódott. Ezzel a komoly technológiával épültek az Árpád-korban a földvárak is, magyarázta a történész. Masszív, az átkelést hatékonyan gátló terepakadályok voltak. Úgy pusztultak el, hogy a faszerkezet leégett, a tűz a földet gyakran égett agyaggá változtatta. A töltés aztán lassan szétfolyt. A sáncok nagy részét a modern földművelés valószínűleg eltüntette. 
 
Székelyföldi hosszúsáncok szerkezete
 
Keltezésük nehéz volt, mert belsejükben régészeti leletanyag csak minimálisan fordult elő, 2005-ben találtak néhány pici cserepet, mesélte Sófalvi, aki azokat késő népvándorláskorabelinek vagy kora Árpád-koriaknak becsülte. Radiokarbon analízissel viszont laboratóriumban meg tudták állapítani, hogy a Rika erdei Kakasbarázda például a 7-8. században épült, de az összes eddig beküldött mintára a 7-8., esetleg 9. század jött ki eredményként, amit a történészek hitetlenkedve fogadtak.
 
Korábban felmerült, hogy római koriak, a Ferenczi testvérek a múlt században kora Árpád-kori védelmi rendszernek gondolták őket, most viszont kiderült, hogy olyan kor létesítményei, amely fehér folt Székelyföld történetében. Most se lehet tudni, kit védtek kitől, egyáltalán melyik irányban volt az arcvonaluk, de mivel sok esetben az árok keleten van, a sánc pedig nyugaton, valószínűleg a keletről érkező behatolást akadályozták.
 
Mivel millió köbméternyi földről van szó, az építéshez és a működtetéséhez is tetemes népesség kellett, amelynek nyomát ilyen méretekben régészetileg nem tudták igazolni. Etnikusan értelmezhető avar lelőhelyek, azaz temetkezések a Persányi-hegységtől keletre nem fordulnak elő, így enyhén valószínűsíthető, hogy avar települések keleti határát Erdélyben ez a sáncrendszer rajzolja ki. 
 
Avar és szláv települések közötti demarkációs vonalnak túl masszív, katonailag viszont nagyon emberigényes lett volna védvonalként működtetni, hiszen mindenhol őrizni kellett volna, mert katonasággal könnyű áttörni. Árpád-kori analógiák alapján Sófalvi így azt valószínűsíti, hogy gazdasági céljuk volt: megakadályozzák, hogy a kereskedők a szekereikkel bárhol átkeljenek a vidéken, és a sáncokon létezett kapuk felé terelték őket.
 
 
A régész beszélt még a Sóvidék Árpád-kori várairól mint a tatárjárás előli közösségi menedékekről, amelyek régészeti leletanyagai azt mutatják, hogy a 14. századra fel is hagyják őket. De nem minden vár Árpád-kori menedékvár Udvarhelyszéken, Firtos várából előkerült legkorábbi leletek például a 14. századból származnak, a leggyakoribbak viszont a 16-17. századi leletek.
 
Egy-két éve újra kutatják az udvarhelyi Székelytámadt várat, amely a késő középkorban épült, ismertette a régész. Alatta mindenki ott sejti az Árpád-kori királyi udvarhelyet, de még senki se találta meg. Nehéz kutatni, mert iskola van az elmúlt századokban egyébként is sokat bolygatott területén, a keresett udvarház pedig jóval kisebb lehetett, mint egy középkori vár, és könnyű volt eltüntetni.
 
A régész sikeresen és több példával bizonyította, hogy a szászok mellett a székelyek is építettek és használtak erődtemplomokat a késő középkorban, kora újkorban. A már korábban is ismert székelyderzsi, illetve homoródszentmártoni templomvár mellett Oklándon, Homoródszentpéteren azonosítottak védelmi építményeket a templomok körül: egyszerű kőfal, amelynek kaputornyában 2 vagy 3 védelmi emelettel, a tetején filegóriával. 
 
 
Más templomoknál a nyugati homlokzati torony imitálja ezeket a kaputornyokat három vagy akár négy védelmi emelettel is, azokon íjászlőrésekkel, ezek korlátozott védelmi képességgel rendelkeztek. Van, ahol védelmi árkok nyomát is felfedezték, a rugonfalvi késő gótikus templom pedig egész komoly védőfallal és védelmi képességgel rendelkezett.
 
Szintén a lakosság védelmét szolgálták a települések közelében mesterségesen kialakított, nagyjából szobányi védbarlangok, amelyek mindig csoportosan fordultak elő, és hasonló a helykiválasztásuk. Alapterületük a néhány tíz négyzetmétertől a száz fölöttiig terjedt. A kavicsos üledékkőzetben nem is lehetett nagyobb kamrákat ásni, mert beszakadtak volna, így inkább amőbaformájú nyúlványokat vájtak magasabb dombokba. Máréfalva, Telekfalva közelében találtak ilyeneket. A kései, 16-17. századi tatárbetörések idején hozták őket létre főleg a gyerekek, idősek és nők védelmére. Nem udvarhelyszéki jellegzetességek, a Mezőségen és Felvidéken is vannak hasonlók.
 
Mindezek azt mutatják, hogy nem állják meg a helyüket azok a mítoszok, amelyek szerint a török és tatár betörésekkor a székelység fogta magát, és az erdőre menekült, hanem nagyon is változatos, természetes és mesterséges védelmi konstrukciókkal kísérletezett, foglalta össze Sófalvi szerteágazó kutatásait. Amelyek folytatását is nagyon meghallgatnánk mondjuk úgy egy év múlva.
Hirdetés