Azon ritka írók közé tartozik, akik irodalomból, írásból élnek meg – így vezette fel László Noémi az Álljunk meg egy szóra estsorozat legújabb vendégét, Garaczi Lászlót a kolozsvári Bulgakov kávéházban. Garaczi munkássága tényleg elég sokszínű: amellett, hogy „alapjáraton” író, költő, műfordító, az alkalmazott irodalmi műfajokban is otthonosan mozog, a színházi és rádiós munkáktól a forgatókönyvírásig. Mint mondja, nem csak anyagi okokból próbált ki annyi mindent, hanem mert érdeklik a nem szépirodalminak tekintett műfajok szabályai, működési elvei, és úgy gondolja, ezek egy részét tudja hasznosítani szépírói munkásságában is.
Derültséget okoz azzal, hogy elmeséli: írói karrierjét prózával kezdte, mégpedig 9-10 évesen, egyenesen egy indiános nagyregénnyel, J. F. Cooper modorában. „A probléma az, hogy néhány oldal után elakadtam, mert a hőseimet rögtön csatába vezettem, és korán el is hulltak. Egy karakter maradt, de vele nem tudtam mit kezdeni” – magyarázza.
Az úri közönség derül…
Garaczi egyébként nem akármilyen évben született: 1956-ban, a forradalomkor alig néhány hónapos volt, és az ezzel kapcsolatos történések – a környéken zajló véres összecsapások, a falakon még évtizedekig „díszelgő” golyónyomok története – részei a családi legendáriumnak.
A kommunista diktatúra később is meghatározó élményévé vált, és köze van ahhoz, hogy problémásnak tekinti a felnövést, a felnőtt-létet. Mint mondja, a diktatúra infantilitásba kényszeríti az egyént, mert az állam megmondja, mit szabad és kell tenni, erre pedig az a legadekvátabb válasz, ha az ember eleve vállalja ezt a „gyerekszerepet”. Egy diktatúrában nem lehet teljesen komolyan venni a életet – fejtegeti –, igaz, egy demokráciában sem feltétlenül. A kettő között mégis ég és föld a különbség: ő még emlékszik arra, hogy fiatalként milyen volt állandóan hatósági retorziótól tartani, ha „nem megfelelő” módon beszéltél vagy viselkedtél.
Ezt a felnövéstől való félelmet nevezi „ősparának”; László Noémi pedig mindjárt szembesíti is azzal, hogy ezt írta a Pompásan buszozunk! című lemúr-regényében: „azért lettem író, mert féltem, hogy mások kövérek” – vagyis meghatározó volt számára az a korai tapasztalat, hogy nem tud csatlakozni a sikeres, elégedett, szép, „kövér” emberek világához.
… és Garacziék is jól érzik magukat|Fotók: Szabó Tünde
A már említett, életrajzi elemekből is építkező lemúr-sorozatának egyfajta „betetőzése”, összefoglalója az új könyve, a Wünsch híd, amely kicsit olyan, mintha valóban hidat képezne három korábbi mű – a Mintha élnél, a Pompásan buszozunk! és az Arc és hátraarc – „tartópillérei” fölött. „Emlékezéspróbák, az emlékezésre tett kísérletek ezek”, mondja Garaczi: újra és újra elmondani valamit, amit már elmondtunk korábban, másként.
A következő könyve viszont másként építkezik majd, és egyetlen korszakra koncentrál: a 80-as évek budapesti undergroundjának világába kalauzolja a reménybeli olvasót.
Amely olvasó remekül szórakozhatott, mert Garaczi írásainak mégiscsak a nyelvi humor az egyik legfőbb védjegye. Az est házigazdája lajstromba is szedett – párokba rendezve – néhány vérbeli „garaczilacis” fogalmat, úgymint:
Bácsi bácsi és Bácsi néni, végtelen dioptriás szemüveg és továbbfejlesztett maddox-módszer, dolmányos vérdudu és gyökérszájú neonhal, jól dolgozó dolgozó és Utca utcai kapitányság, halállomány és a halál tusa, gyorsító vasded és a vágy titokzatos trágya, Prométeusz Ipari Szövetkezet és Független Ajakír Felszabadítási Front, elektromos temetés és kender, kender, de szép tábla kender, vagy vagy-vagy vagy, vagy nem vagy vagy-vagy.
És hogy mindezek mit jelentenek? Attól tartunk, ehhez el kell olvasni Garaczit.