Emil Boc, a humor és a helyzet – válasz Szakáts Istvánnak

A kolozsvári polgármester állítólagos humorkodását – és annak értelmezését – nem lehet függetleníteni a kontextusától: vagyis a polgármester és a magyar közösség viszonyának megromlásától.
Hirdetés

Kedves Szaki,

ez már a második alkalom, hogy pengét váltunk ezen a felületen, lassan olyanok leszünk, mint egy zsörtölődő, összeszokott házaspár, de hát – amint utalsz is rá, kissé belterjes módon – némely valódi házasság hamarabb véget ér, mint amennyi ideje mi ismerjük egymást.

Az a helyzet, hogy majdnem megfogtál, és ez is csak annak köszönhető, hogy eléggé ismersz. Először is, tudod, hogy szoktam nevetni a – néha egész jó – vicceiden. Aztán meg kétségkívül van némi pikantéria abban, hogy ezúttal én kényszerülök a politikai korrektség sótlan lovagjának szerepébe, aki nem érti a humort és/vagy az iróniát.

Meglehet, hogy – amint szellemesen és burkoltan sugallod – nekem magamnak nincs humorérzékem, de az egészen biztos, hogy esztétikai kategóriaként képes vagyok dekódolni, ha megjelenik valahol.

Képzeld el, Jedi mester,

annak idején megvédtem egy írásomban az Academia Cațavencut a diszkriminációellenes tanács megrovásával szemben, mely megrovást egy „magyarellenes” poén miatt „érdemeltek ki”. Én jót nevettem azon az ügyön, mint egyébként az általad említett, Ioan Rus-féle, erősen határesetnek számító, de a humort mindenképp megcsillantó megjegyzésen is. De itt nem erről van szó.

A kettőnk értelmezése között ugyanis van egy nagy különbség. Vagy talán több is, de most csak a legfontosabbat említem.

Őszintén szólva, én meghökkentem azon az általad felvetett lehetőségen, miszerint itt a viccelődés sajátos esetével állunk szemközt. Ezt te evidenciaként kezeled, csak azt nem értem, milyen alapon. A kedvedért újranéztem az ominózus felvételt: egy feszült, némiképp ideges embert látok, aki mintha érezné, hogy ezen a helyen, ahol éppen áll, jól kell teljesítenie, mert a közeg – hogy úgy mondjam – nem százszázalékosan barátságos. Az, hogy te nálam sokkal jobban ismered őt, ebből kifolyólag az állítólagos humorát is, nem érv: egy elöljárót nem kötelező közelről ismerni ahhoz, hogy megértsük, mit akar mondani egy ünnepi rendezvényen, és ezzel neki tisztában kell lennie.

Ne kerteljünk: Emil Bocnak hülyének kellene lennie ahhoz, hogy ne tudja, magyar szempontból vaj van a fején. Márpedig hülyének nem hülye, ez egészen bizonyos, sőt – mint utaltam rá a korábbi cikkemben – még azt sem feltételezem róla, hogy rosszindulatú.

És el is érkeztünk az értelmezési nehézségek eredőjéhez. A kontextus, kedves Szaki, a kontextus.

Hirdetés

Nem tudom, hogy vagy vele, de én cseppet sem tudtam nevetni azon a hadjáraton, amit a polgármester úr hősiesen levezényelt (és vezényel továbbra is) a többnyelvű helységnévtáblák – és úgy általában: a többnyelvűség – ellen Erdély többnyelvű és több kultúrájú fővárosában. Az, hogy csak most kiabáltak be neki, és csak egyetlen vállalkozó, tulajdonképpen meglepő – ez már sokkal korábban várható lett volna, ha nem lenne bennünk olyan irdatlan nagy humorérzék.

És hogy miért fontos ez, kedves barátom?

Mert Emil Boc állítólagos humorkodása ebben a kontextusban értelmeződik, akár tetszik ez neki, akár nem – a mondatait nem lehet ettől függetlenítve értelmezni. Tetszettek volna nem ámokot futni multikulturalitás-ügyben, akkor most nevethetnénk együtt, és milyen jól éreznénk magunkat, külön-külön meg együtt is, összekacsintanánk, ahogy az szokás asztaltársak között.

Ha ezt Boc nem érzékeli, akkor humora ugyan lehet, hogy van, de a helyzetértékelése pocsék.

Apropó asztaltársak: mint utaltam rá, valóban szívesen hallgatom a nem-píszi vicceidet reggeli kávézásaink alkalmával, de abban biztos vagyok, hogy némely poénjaidat nem sütnéd el a pódiumon, egy ünneplő gyülekezet előtt. Márpedig nem tekinthetünk el attól, hogy itt pont ez történt – már ha elfogadjuk, hogy humorizálásról van szó, amit én továbbra is erősen kétlek. És  még azt is elfogadom, ha szerinted a privát és a nyilvános megszólalás közt nincs jelentős különbség – tőled, magánvéleményként, de egy nagyváros polgármesterétől, egykori miniszterelnöktől nem.

Hát így jártunk: nem záródott be az az ajtó, csak éppen nem mindegy, hogyan nyitják ki.

Ui.: Szurkolj annak, hogy mihamarabb kitavaszodjon, és a Sisters elé kipakolják az asztalokat reggel. A dohányzástilalom miatt én egyhamar nem kávézom zárt térben, amit bánok, mert a vicceidről nem szívesen maradnék le ezután sem – és egyáltalán.

Nem, nem vicc.

(Szakáts István vitaindító cikke itt olvasható el.)

Hirdetés