Iliescut elítélni nem kell félnetek

Jó lesz. A román politika Nagy Túlélőjének bányászjárások miatti felelősségre vonása szimbolikus jelentőséggel bírna.
Hirdetés

Kifejezetten értelmes emberek részéről is hallottam a napokban olyan „érvelést”, miszerint nem kéne most már piszkálódni Iliescuval, hagyják nyugodtan meghalni. Mindezt annak kapcsán, természetesen, hogy a hírek szerint a vén komcsi – talán, talán, de azért várjuk ki a végét, láttunk mi már karón varjút – nem ússza meg a bányászjárások ügyében ellene indított eljárást.

Az ügyészeknek ugyanis bizonyítékaik vannak arról, hogy a rendszerváltás piros pulóveres donjuánjával, Petre Roman exminiszterelnökkel és másokkal egyetemben közvetlen felelősségük van abban, hogy a Zsil-völgyi vájárok baráti látogatás keretében közterület-átrendezési és sebészi műveleteket hajtottak végre Bukarestben. Konkrétan ők hívták be őket, megrendszabályozandó a renitens ellenzéki megmozdulásokat – nem mintha eddig ezt ne sejtettük volna.

Hát ez nem így megy, kérem szépen.

Pro primo először: Ion Iliescu egyelőre nem mutatja annak jeleit, hogy csendes vidéki magányban kívánná tölteni hátralévő – ahogy elnézem, nem kevés – napjait. Nem, ő továbbra is az éppen kormányzó román baloldal háttérből felsejlő Nagy Machinátora, akinek politikai túlélési képességei előtt kétségkívül fejet kell hajtanunk.

Pro primo másodszor: az idős kor nem érdem, hanem állapot. Az, hogy valaki megöregedett, nem menti fel korábbi tettei alól: ha egy érdemdús főt annál jobban tisztelünk, minél idősebb („érdemei elismerése mellett”, tudjuk), miért lenne ez másként fordított esetben, a címeres gazemberekkel?

Hirdetés

Szeretnék emlékeztetni arra is, hogy a napokban megszüntették a vizsgálatot a ’89-es forradalom ügyében. Nincs itt semmi látnivaló, abban a hatodik koporsóban nem fekszik senki és semmi, az élet megy tovább. És 1990 márciusában sem történt semmi említésre méltó Marosvásárhelyen, Iliescu valószínűleg nem is tudott róla, hogy létezik ilyen nevű város Romániában.

Rég vót, igaz se vót, de jobb későn, mint soha; én is tudok ilyen bölcsességeket mondani. Hagyjuk tehát ezt az álszent álhumanizmust a fenébe.

Felnőtt itt az elmúlt negyedszázadban egy-két nemzedék, amelynek tagjai már többé-kevésbé tudatosan élték meg a 90-es évek első felének ellentmondásos, nyomasztó hangulatú időszakát. Azoknak az éveknek a szimbólumává keseredett figurája Ion Iliescu: ha az arcába nézünk, az egész elcseszett rendszerváltás néz vissza ránk.

Tartozik nekünk egy elmaradt katarzissal.

Hirdetés