„Olyan munkahely, amely felvegye a versenyt a városival, talán még akad, ám a külföldi eper-, málna- vagy murokszedésért annyival többet fizetnek, hogy örülhetünk, ha a szezonmunka végén egyáltalán hazajönnek a vendégmunkások.

A konferencián többen is elmondták, talán egyetlen eszköz létezik a külföldre való elvándorlás megfékezésére: az életminőség nem anyagi oldalainak erősítése, például az, ha olyan erős közösséget építünk ki, amely tagjának lenni kárpótolja valamennyire az anyagi veszteségért az illetőt. A falu ilyen szempontból ideális hely lenne kis »boldogságszigetek« létrehozására, ahol egy egymást támogató, segítő, együtt mulató, kis létszámú közösség alternatívát tudna nyújtani a külföldi sok pénzre.

Sajnos, azzal is egyetértettek az előadók, hogy falvaink – tisztelet a kivételnek – nem képesek ezen feladat ellátására: a közösségek szét vannak esve, a kisebb falvakat beolvasztották nagyobbakba, és senki a kisujját sem mozdítja, hogy az elvándorlást megakadályozó egyetlen gátat, a közösséget, amelyben jó élni, megépítse.

Pedig nem kellene a spanyolviaszt sem újra feltalálni: a széthullott, halódó közösség felélesztésére, működőképessé tételére már régóta létezik egy külön szakma, a közösségszervező. A világ boldogabb országaiban (Dániától Finnországig, Amerikáig és Ausztráliáig) az ő feladata, hogy kimenjen az irodájából, és közös zöldségeltevést, pletykapartit, előadást, bulit, bármit szervezzen, ami összehozza az embereket.”