„Az azonossághoz persze bizonyos aspektusok inkább hozzátartoznak, mint mások. Egy magyar férfi pálinkát iszik, és győz, és ez egy románnal sincs nagyon másként. Vajúdva születik meg az a civil identitás, mely sokkal többet képes magába olvasztani, de az erdélyi önazonosságért harcosan és értelmesen küzdő Sabin Gherman a menekültek örök bírálója. Ez számomra azt jelenti, hogy vannak rögzültségek, melyektől ő sem képes szabadulni.
»A menekültek« – már ez is olyan szerencsétlen szó, hiszen egyrészt kétségbevonhatatlan valóság áll mögötte, másrészt viszont egyneműsít. Vannak olyanok, akik gyújtogatnak, és vannak olyanok, akik nem; vannak, akik az életüket mentik, és gondolom, olyanok is, akik nem; vannak, akikben az elkeseredés válik agresszióvá, és olyanok is, akikben az alkat horgad fel; vannak, akik békésen továbbmennének, és olyanok is, akik keresik a balhét.
A keresztény identitás szintén kérdéses. Állítani nem ugyanaz, mint élni benne. Azok a civilek, akik ruhát és ételt szállítanak a Keletibe, keresztények, míg azok, akiknek a szájából ki nem esik a tízparancsolat, de közben összeesküvés-elméleteket gyártanak, a legkevésbé sem. A menekültáradat súlyos kérdéseket felvető probléma, de sokan bármilyen felvetés előtt ordítani kezdenek, zsigerből.
Mint egy focimeccsen. A magyar–román meccsek soha és semennyire nem voltak mentesek a nemzeti bundás-bocskoros indulatoktól. „Bukarestben mindenki cigány”, „Kifelé a magyarokkal” és társaik minden ilyen mérkőzésen előkerülnek. Bogdan Diaconu FB-posztját több, mint tizenháromezren osztották meg, míg képviselőtársa, Remus Cernea higgadt hangú cikkét jóval kevesebben. Az üvöltők (lapos igazság) mindig messzebbre hallatszanak; a gyújtogatók mindig inkább látsszanak; a kidagadt nyakú fasiszták szája még a fényképeken is hallatszik.”