Mister Nemzetközi Nyomás

Amikor a román belügyminiszter és hadügyminiszter legfontosabb üzenete a Székelyföldön az, hogy a csíkszeredai rendőrség udvarán felhúzza Románia legnagyobb trikolórját, akkor bizony nem lehetünk nyugodtak.
Hirdetés

„»Nemzetközi nyomásról« beszéltem az imént, és óhatatlanul az jutott eszembe, hogy mennyit vártuk annak idején ezt a nemzetközi nyomást mi is Romániában, és hogy az éppen most negyvenéves helsinki záróokmány aláírása mekkora reményeket ébresztett bennünk. Joggal egyébként, mert ha utána nem is javult még sokáig a helyzetünk, talán egy-két kirívó emberi jogi visszaélésre mégis felhívta a világ figyelmét már a hetvenes években a Helsinki Watch, és valószínűleg a totalitárius rendszerek majdani összeomlásához is hozzájárult az 1975. augusztus 1-jén elfogadott, békét és bizalmat hirdető megállapodás.

Hogyha nem másként, hát úgy, hogy Helsinkiben az addig egymással szemben álló szövetségi rendszerek államaiban tudatosult: ha szuverén aláírói lehettek egy ilyen dokumentumnak, van külön-külön is valamennyi mozgásterük. Sok újdonsága volt ennek a konferenciának, de számunkra az egyezségből a legfontosabb természetesen az úgynevezett »harmadik kosár« volt, amely nemcsak általános emberi jogi, hanem már sajátos kisebbségjogi kitételeket is tartalmazott. A harmincöt aláíró leszögezi: »A részt vevő államok – felismerve a nemzeti kisebbségek vagy a különböző regionális kultúrák hozzájárulását az együttműködéshez – segíteni kívánják ezt a hozzájárulást, amennyiben találhatók területükön ilyen kisebbségek vagy regionális kultúrák.« Hosszú viták után lehetett ide eljutni, hiszen addig a kisebbségi kérdés belügynek számított. (…)

Abban a pillanatban, hogy pacifikálták Európának ezt a részét, összecsomagoltak az alapítványok, az ilyen-olyan megbízottak, és utaztak haza. Elvégre már csend van, béke van, felnőttünk mindannyian, intézhetjük a magunk dolgát. Mister, Monsieur vagy Herr Nemzetközi Nyomás vette a bőröndjét, és hazament, mi még egy pillanatra fel is lélegeztünk, mert fárasztó volt már a sok kerekasztal és a még több értetlenkedés, amikor a helyzetünket magyaráztuk. Aztán rá kellett jönnünk, hogy valójában az a megoldáskereső folyamat halt el így – vagy hibernálódott –, amelyet Helsinkiben elindítottak. Pedig annak a hajdani zárónyilatkozatnak a lényege tulajdonképpen, hogy figyelni kell arra, aki bajban van.

És ma ebben a térségben kezdenek ismét bajban lenni a kisebbségek. Amikor a román belügyminiszter és hadügyminiszter legfontosabb üzenete a Székelyföldön az, hogy a csíkszeredai rendőrség udvarán felhúzza Románia legnagyobb trikolórját, akkor bizony nem lehetünk nyugodtak.

Amikor Marosvásárhelyen, hiába a nehezen kiharcolt törvény, nem lehet érvényt szerezni a teljes körű anyanyelvhasználatnak, akkor bizony az ember visszasírja még a kilencvenes éveknek és a kétezres évek elejének emberi és kisebbségjogi aktivistáit is. Akik egy részét, ismétlem, talán a srebrenicai rémségek urán szalajtották hozzánk, hogy legalább máshol nehogy kieressze valaki a palackból a szellemet. Cinikusnak tűnhet, amit mondok, de bizony sokat köszönhetünk ennek a riadalomnak. (…)

Hirdetés

Most arról nem beszélek, hogy az etnikumközi viszonyban micsoda butaság a megadott jogokat áldozatnak, a »kis ujj« elvesztésének tekinteni, de egy politikusnak tudnia kellene, hogyan előzheti meg a konfliktusokat. Az általam éppen sokat emlegetett – nyilván azért is, mert évforduló van, de nem csak! – helsinki folyamat is a megelőzésről szólt. Megelőzni a bajt! Viszont én többnyire az ellenkezőjét láttam és látom Európában. A volt Jugoszláviában senki semmit nem előzött meg.

És Ukrajnában is lángba kellett borulnia a fél országnak, hogy végre valakik elkezdjék oltani a tüzet. Ugyanazok egyébként, akik azelőtt elnézték, hogy egyre jobban izzik a parázs. Mert a megelőzésnek nem abból kellene állnia, hogy hosszú, kibeszélős tréningeket szervezünk egymásnak, hanem idejében életbe kell léptetni azokat a megoldásokat, amelyeket később, ha előáll egy konfliktushelyzet, úgyis el kellene fogadnunk.

Csak akkor már esetleg nem lesz értelme a kisujjunkat ajánlgatni, mert az egész karunk odalett. Remélem, Ukrajnában még nem ez a helyzet. Viszont ami minket illet, a »jó tanulókat«, akik még nem törtük össze a berendezést Erdélyben, Felvidéken, a Vajdaságban, hadd kérdezzem meg tisztelettel: nem lehetne-e fordítva? Előbb a megfelelő megoldásokat elfogadni, sajátos jogállást is, ha szükséges, aztán hátha senki senkinek a karját nem kéri, sőt még a kisujját sem.”

 

Hirdetés