„A cinkosságok hálójában vergődve ki képes átlátni a korrupció fenevadjának játékain, a mindent befonó óriáspolip ölelő karjaiból ki szabadulhat, hol találni egy tiszta tisztviselőt ott, ahol a közszolgák legfeljebb csak aközött választhatnak, hogy beállnak-e a táncba, vagy balekként sodródnak az árral, mert ellenállókról nemigen hallani.

Nos, a nagyfokú óvatosság már valóban gyáva vinnyogássá fajult, mi több, a korrupcióellenes ügyeket kivizsgáló ügyészek átvették volna állítólag a hatalmat is, minisztereket csapnak úgymond el, szitává lőtték Ponta őfelségének a kormányát, és újabban rá is szemet vetettek. Ezt ő maga állítja. Csak kell valaminek lennie benne, ha ilyen magas helyről jön az állásfoglalás!

És itt van a kutya elásva. Az ügyészségek időnként valóban a kelleténél nagyobb csinnadrattával működnek, némileg bizarr, ahogy a sajtót is felhasználják olykor, és ahogy az ártatlanság vélelme sérelmet szenved, mi több, mesterkedések sem kizártak (lásd Markó Attila és a Mikó ügyét), de ne feledjük: a színjáték a külföldnek is folyik, az Unió ugyanis pontosan a nagykorrupciós ügyek kivizsgálását és felgöngyölítését szabta a további integráció feltételéül. Ne csodálkozzunk hát a színháziasságon, amellyel e munka folyik.

Különben is Caragiale népéről van szó. Tény azonban, hogy soha ekkora lebukások nem voltak a modernkori román társadalomban, most tényleg elevenbe vágott a kés, és a sebészeti beavatkozás akár gyógyulás felé is vezethet.”