A román állam ma nemhogy nem értékeli a magyarság által nyújtott többletet, hanem kimondottan annak elsorvasztására törekszik, mint nem egy oktatási intézményünk, a visszaszolgáltatás kálváriája és érdekvédelmünk sorsa bizonyítja.

Soha ekkora lebukások nem voltak a modernkori román társadalomban, most tényleg elevenbe vágott a kés, és a sebészeti beavatkozás akár gyógyulás felé is vezethet.

Hogy mennyire nem állíthatjuk, hogy itt lenne a jogi normalitás, a „Kánaán”, azt a Mikó-ügy bizonyítja a legjobban. Ekkora foltot rég nem ejtett saját hitelén egy intézmény, melynek a jogszolgáltatás lenne a feladata.

Nyugodtan használhatjuk a katasztrófa minősítést, hiszen ki előtt titok ma már – ahogy telik az idő, és az egy-két évesre tervezett kinti tartózkodás immár másfél-két évtizedesre nő –, hogy az eddig eltávozott 3,5–4 millió romániai polgár jó hányada soha nem fog hazatérni.

Arról képtelen e hatalom lemondani, hogy ne antagonisztikusnak gondolja el a két nemzetépítést. Szemléletében – legyen az nemzeti „liberális” nyílt nemzeti sovinizmus, „proletár” internacionalista vagy bármilyen, akkor is azt az elvet követi, hogy a két nemzetépítés egymás mellett nemcsak nem fér meg, de egymást kimondottan kizárja.

Mindig a jogaiban sértett, megfogyatkoztatott fél oldalára kell állni ilyenkor, és akkor biztosan igazunk lesz például jelképhasználat ügyében is.

Az etnikai elfogultságokkal megfertőzött köztudat terápiájában fontos állomás lehet ez a meglepő fordulat.

A magyar pártok közül a két kisebb Iohannist támogatja, az RMDSZ salamonibb döntést hozott, szabad kezet adott híveinek, ezzel kívánván cselekvési esélyeit több értelemben is optimalizálni.

Hogyan válassz jól, ha legfeljebb a még rosszabbat utasíthatod el egy kevésbé rosszal szemben?

Viorel Hrebenciuc és Dan Șova ügye reflektorfénybe állít egy olyan korrupciós folyamatot, amelyet általában hétpecsétes titokként őriznek a beavatottak.