„Már az megér egy kis glosszázást, hogy Szabó Ödön miként jutott el botcsinálta Sherlock Holmesként ehhez a határozott következtetéshez egy ilyen, enyhén szólva elhanyagolható körülményből kiindulva, de még inkább írásra ingerel Szabó Ödön hangjának felelősségre vonó és már-már fenyegető éle. Először az jutott eszembe, hogy ha egy parlamenti képviselő egy golyóstoll alapján vési kőbe feltételezéseit, az a politikus milyen jelek, információk alapján mérlegeli az ukrán helyzetet, az adóügyi politikát, vagy mondjuk a felsőoktatás problémáját?! Na, jó, ebbe inkább ne gondoljuk bele, mert az egy cseppet sem vicces.

Az mondjuk elég vicces volt a részemről, hogy még én kezdtem magyarázkodni neki kérdőre vonós telefonbeszélgetésünk során, mondván, hogy voltam én már RMDSZ-es golyóstollal EMNP-sajtótájékoztatón (»Én azt sose láttam« – Szabó Ödön-idézet), és hogy beszélgetésünk idején is éppen egy primőriás pix volt nálam. »Az más« – mondta ő – »az egy intézmény«. Ezt véssük jól észbe: Szabó Ödön megmondja, hogy melyik a jó golyóstoll, és melyik a rossz golyóstoll; ő tisztázza, melyik a helyes írószer, és melyik a nem helyes írószer. Ugye magunk előtt látjuk a homlokát gondterhelten ráncoló, a felelősség súlyos terhét a vállán hordó államférfit, aki az erdélyi magyarság legalapvetőbb érdekeit szem előtt tartva mérlegeli a helyes és helytelen golyóstollak igen kényes kérdését, és amint megszülettek benne a golyóstoll etikettre vonatkozó irányadó tézisek, ezeket igen nyomatékosan hozza az etikettől elhajló újságíró tudomására. És tette ezt olyan erélyességgel, mintha elvárná, hogy a vétkes újságíró önkritikát gyakoroljon, vagy valljon nyíltan színt. Mondjuk, ez nem biztos, hogy vicces.

Ne felejtsük el, hogy Szabó Ödön már ahhoz a politikus generációhoz tartozik, amelyik a választókkal való kapcsolattartást kampányok idején letudja azzal, hogy saját pártját reklámozó golyóstollakkal, szatyrokkal, vödrökkel ajándékozza meg őket. Ezzel a népet lealacsonyító alamizsnázással együtt a mai politikusgárda abba az ábrándba is ringatja magát, hogy az ún. választópolgár már eleve olyan kretén, hogy ha elfogad egy pártlogóval, politikusképpel díszített, választási szlogennel mondanivalósított golyóstollat vagy szatyrot, attól máris annyira hálás is lesz, hogy biztos megszavazza az őt ajándékkal hülyítő pártot. Mitagadás, Romániában van néminemű hatékonysága ennek a szavazatvadászó módszernek, így hát valamelyest érthető, ha egy politikus ekkora jelentőséget tulajdonít ezeknek a kampánybiszbaszoknak, amikkel a megfelelő időpontban szúrják kifele az emberek szemét. Mindemellett az újságíró talán nagyképűség nélkül tekintheti magát olyan tudatos választópolgárnak, aki politikai opcióját nem aszerint alakítja ki, hogy kitől mikor, milyen és mennyi golyóstollat kapott, még akkor is, ha Szabó Ödön velem szemben kimondatlanul is ennek ellenkezőjét inszinuálta. Ami, lehet, hogy vicces, de én nem tudok nevetni rajta.”