„Úgy tűnik, ismét nagyon aktív a román hatalom a magyarok vegzálását illetően. Ha ezeket az egyébként apróságoknak tűnő eseteket szélesebb kontextusba helyezzük, és hozzágondoljuk mindazt, ami az erdélyi magyarság ügyeivel csak az elmúlt huszonöt évben történt, akkor nekünk, akiknek a bőrére megy ez a játék, látnunk kell, hogy Románia magyarságpolitkája ördögien precíz mechanizmusként működik: az Európai Unió tagállamaként minden nemzetközi fórumon fennen hangoztatja, hogy a kisebbségi probléma nem hogy meg van oldva, de egyenesen modellértékű itt. Ennek az állításnak az alátámasztására a román politikai elit következetesen a hatalomba csábítja a magyarság érdekképviseletét, az RMDSZ-t, emellett azonban folyamatosan a fenti példákhoz hasonló szurkapiszkákkal fárasztja a magyar közösséget.

Persze a magyarok méltatlankodnak, morognak, fellépnek a kisstílű aljasságok ellen, természetesen ezáltal szétforgácsolódik a közösség ereje, és nehezebben tud a valóban nagy horderejű ügyekben, például a lehető legátfogóbb visszaszolgáltatásban és az autonómia megvalósításában előrelépést kieszközölni. Ezeknek a vegzálásoknak megvan az az előnye is, hogy túlságosan csipcsup ügyek ahhoz, hogy a nemzetközi közvélemény felfigyeljen rájuk. Ami, tegyük hozzá, nem is csoda ebben a mai, újságírókat halomra gyilkoló, utasszállító gépeket lelövő, túszokat lefejező világban.

Szóval ebben a huszonöt éves dagonyázásban, amit romániai közéletnek hívnak, amellett hogy megfáradt, de meg is gyengült az erdélyi magyarság kisebbségi léthez elengedhetetlen szolidaritása, az összetartozás szándéka és érzése is: nem kell hát részletesebben kifejteni, hogy jelenleg miért három párt és tucatnyi nemzeti tanács húzza százfelé ezt a közösséget. A román állam tudatosan kifárasztó politikája már pusztán azzal is célt ér, hogy időt nyer, hiszen amíg himnuszéneklésért, zászlólengetésért lehet ebben az országban bírságolni, addig hogyan is álmodhat bárki autonómiáról, visszakapott vagyonról? (…)

A kis lépések politikája azért olyan hatékony, mert nem doktriner módon kell alkalmazni. Vagyis amikor már a gyeplő annyira szoros, hogy a magyarság elkezd túlságosan hangosan morogni, akkor gyorsan vissza lehet adni neki egy Székely Mikó kollégiumot, kormányra lehet rántani a közösség politikai képviseletét, és amikor a kisebbség már kezdene abban reménykedni, hogy netán mégis lehet itt egyről a kettőre jutni, akkor jön a visszaállamosítás, a vegzálás, a kötekedés, a saját hatalmi elitjük minden bűnének rákenése a kisebbségi közösség pártjára. És így fog menni ez a hullámzás addig, amíg meg nem gyengül az erdélyi magyar közösség annyira, hogy akár már egy magyar Johannist is merne államfőnek választani ez a modellértékű, jeles európai ország, hogy aztán őt is saját modellértékének igazolására használhassa fel.

Hiába na, zseniálisan ki van találva ez!”